Pillangó néni
Írta: Fehér Enikő
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 61
Pillangó néni
- Tudja, kedvesem – szólt az ünnepelt, mialatt Lujza nővér meggyújtotta a 99-est formázó gyertyákat a tortán -, a hosszú élet titka a szeretet és a mérsékelt étkezés. Túlélők gyermeke vagyok, és magam is túlélő vagyok.
Lujza nővér bólogatott, s közben azon járt az esze, vajon a nagyobbik szabadságolja-e magát ma is az egyetemről, vagy kivételesen bemegy, s a kicsi felkel-e ma időben, vagy begyűjti az újabb igazolatlant így érettségi előtt két hónappal. Végül is egyetemre járni nem kötelező, akár mehet dolgozni is a nagy, mint ő tette a gimnázium után. De érettségizni muszáj, az ma már alap, nem úgy, mint az ő ifjúsága idején.
Lágy érintésre eszmélt fel tűnődéséből.
- Figyel rám, kedvesem? – A hang lágy, de határozott volt.
- Igen, igen – felelte zavarodottan, s közben arra gondolt, milyen egyszerű is Pillangó néninek itt az idősek otthonában, bezzeg neki!
- Valami rosszat mondtam, Lujzácska? – kérdezte az idős hölgy, és csecsemő tisztaságú tekintete szomorkásan nézett a fiatalabb nőre. – Nem szeretném megbántani. Maguk olyan kedvesek hozzám! - Lujza nővér és Pillangó néni tekintete összekapcsolódott, és Lujza nővér arra gondolt, úgyis hiába mondana bármit is, az idős hölgy semmit sem értene meg az ő gondjaiból. Egyedül küszködni éveken át két fiúgyerekkel, egy keresetből, türelmesen meghallgatni az öregeket itt, az otthonban, míg ő senkinek sem tudja kiönteni a szívét már évek óta! Elöntötte újra a keserűség, és belül azt mondta hangtalanul: -Te semmit sem értesz! Könnyű neked, önző vénasszony! Azt hiszed, mert olyan könnyű érintéssel simogatsz meg minket minden kívánságod előtt, és olyan bocsánatkérően szólsz, még nem látok át a szitán? Pontosan tudom, mit akarsz! Könnyű neked! Szépen, kényelmesen átdöcögsz a mi fáradt vállainkon a másvilágra, míg mi itt belepusztulunk, hogy neked könnyebb legyen.
Aztán gyorsan elkapta a tekintetét a néniről, és tele lett a szeme az önvád könnyeivel. Pillanatra lehunyta, és elfordult. Iszonyúan elszégyellte magát. Hát tehet Pillangó néni az ő kínjairól? Hiszen semmit sem tud róla, és azt sem, hát mi ütött belé, hogy ilyen keserű, gonosz gondolatok lepjék el az elméjét?
Amikor végre úgy érezte, hogy összeszedte magát, kinyitotta a szemét. De rémülten hőkölt vissza. Körülötte ismeretlen félhomály, hideg, omladozó falak.
Mi történt? Lassan kinyújtotta a kezét, és a falhoz ért. Nem, nem álmodik, nem is képzeleg a fáradtságtól, valóság minden, de milyen szörnyű valóság!
Semmit sem értett. Úgy érezte, mentem megőrül, ha nem kap magyarázatot!
Halkan megszólította a mellette ülő fiatal, rongyos ruhás lányt.
- Hol vagyunk? Mi ez a hely? Maga is látja?
A lány – úgy tizenhat-tizenhét éves lehetett - meggyötört tekintettel nézett vissza rá. - Na, ne szórakozzon! - Hangjában indulat sem volt, csak valami reménytelen lemondás. Aztán gyorsan el is fordult tőle. Ebben a pillanatban robbanás rázta meg az épületet, majd az ajtón, amit csak most vett észre, katonák rontottak be.
- Itt is vannak zsidók, uram! – harsant az egyik hangja. Ellepték a pincét a nyilasok, és iszonyú ordibálással, fegyvert szorítva a rémülettől döbbent emberek fejéhez kitereltek mindenkit a pincéből. Lujza akkor látta meg, hogy egy félig ledőlt emeletes ház pincéjében rejtőzködtek eddig. Talán a Lipótváros északi részén lehettek, nem tudta igazán beazonosítani a helyszínt, de ideje sem maradt nézelődni, mert már terelték is őket tovább egy teherautó platójára. Aki nem mozgott rendesen, vagy ellenállt, azonnal lelőtték. Túlélési ösztöne egy menekülő állat rémült, gondolkodásra képtelen tetteibe sodorta. Azon vette észre magát, hogy úgy menekül fel az autóra, hogy közben néhány idősebb embert lendületében visszalök. A korábbi fiatal lány iszonyúan sikoltozott: az ő anyja zuhant éppen vissza a betonra, amikor Lujza fellódította magát a teherautóra. A zuhanó test puffanása, a lány artikulátlan hangja egyszer csak áttört rémülete falán, hirtelen eszmélt. Hát állat ő, hogy így viselkedik? Lenyúlt a lány kezéért és felrántotta a hihetetlenül sovány testet a platóra. Pont az utolsó pillanatban, mert meglódult a kocsi. A néhány lemaradt, kétségbeesetten küzdő embert egy sorozattal földre terítették a nyilasok, és már robogott is az autó velük.
A Duna-parton álltak meg. Nagyon hideg volt, csontig hatolt rongyaikon át a fagy. Nem emlékezett rá, hogy élt-e már meg ilyen hideget valaha is. Látta, hogy a lány is reszket, könnyei az arcára fagytak. A folyó felől süvített a szél, a folyón jégtáblák úszkáltak.
Leparancsolták őket az autóról, szorosan egymás mellett álltak, úgy próbálták testükkel egymást melengetni, mint az állatok a nyájban.
- Cipőt le! – harsant az egyik nyilas hangja. Az emberek a hidegtől bénultan csak álltak, nem mozdultak. Lujza öntudatlanul ölelte a lányt, érezte a csontsovány test reszketését. Fegyverropogás hallatszott és ordítás. A bénult tömegben aztán néhányan feleszméltek és lassan, keservesen oldani kezdték a cipőjüket. A csoport megbolydult, egymást segítve, támogatva rövidesen mindenki cipő nélkül állt a kemény mínuszokban. Várakozva, vacogva várták a következő parancsot. Lujza ereiben megfagyott a vér. Valami homályos, dejavu érzés kerítette hatalmába. Ösztönösen elkapta a lány karját. Akkor újabb parancs süvített:
- Hátra arc!
Az emberek a Duna felé fordultak. Fegyverek kelepelése hallatszott, és az emberek, mint a kidőlt fák, belezuhantak a folyóba. Azt hitte, eláll a lélegzete, amikor a jeges víz összezárult a feje fölött. A lány karját szorongatta, amikor egy golyó eltalálta, és együtt zuhantak a vízbe. Ő addigra már halott volt.
Iszonyú rémület fogta el Lujzát, eleresztette a víz alatt a lány karját, és eszelősen rúgva a vizet a felszínre küszködte magát. A nyilasok a parton a cipőket szedegették össze, röhögve próbálgatták egyiket, másikat, ami nem volt jó egyikükre sem, az autó platójára hajították. A már nagyon rongyosakat pedig bele a folyóba.
Lujza köhögve, a kimerültségtől és a hidegtől reszketve egy vízbe lógó fánál mászott ki a vízből. Meztelen lábát össze-vissza kaszabolták a partmenti éles szikladarabok. Szíve kimerülten zakatolt. Lehanyatlott egy hókupacra. Tudta, most meg fog halni, a hideg és a kimerültség minden erejétől megfosztotta.
Szuszogásra és ugatásra tért magához. Felnézett. Igen, egy nagytestű kutya szaglászta, és olykor-olykor hátravakkantott a gazdájának. A férfi, amikor észrevette, hogy a kutyája talált valamit, sietősre fogta a dolgot. Elborzadva nézte a rongyos, majdnem meztelen, csontsovány nőt a földön. Aztán hirtelen lekanyarította válláról a kabátját, és ráborította a nőre. Felkapta, és elindult vele, közben körbe-körbe pillantgatott, nem látja-e meg valaki. A kutya izgatottan rohangált körülötte.
Amikor Lujza magához tért, meleg ágyban feküdt, egy majdnem jól fűtött szobában. Lábánál a kutya hasalt szuszogva. Lassan kinyúlt, és félve megsimogatta az állatot.
- Hogy érzi magát, kis Pillangó? – kérdezte egy kedélyes, öreges férfihang.
Lujza feléje fordult.
Némán nézte az embert, aztán eleredtek a könnyei. Sokáig képtelen volt megszólalni. Az átélt sokk miatt évekbe telt, mire újra engedelmeskedett a hangja. Minden zajra rémülten rezzent össze.
A béke első éveiben sokáig csak ülve mert aludni, éjszakánként kitágult, merev szemekkel lesett a sötétbe, ha az öreg nyugtatót diktált belé, sikoltozva ébredt hagymázos álmából.
Soha nem ment férjhez. Egy unokaöccse maradt életben, vele tartotta később a kapcsolatot, amikor kiderült, ő maradt meg egyedül a családjából.
Soványsága miatt, amit többé nem tudott leküzdeni, s finom, együttérző érintése miatt Pillangónak hívta mindenki. Hivatalos nevét, amelyet ő sem használt soha, jóformán nem is ismerték. Megmaradt Pillangónak. Később Pillangó néni lett belőle, ahogy szálltak az évtizedek.
Már oly régen élt, hogy teljesen magára maradt. Akkor a kerületi tanács, ahol odaadóan szolgálta az embereket, kiutalt neki egy helyet soron kívül egy szociális otthonban. Itt éldegélt, már jóval a kilencven fölött.
És még mindig nem tudta megfejteni, mi történt vele kétezerhuszonkettőben.