Pillangó-álarc
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 110
Pillangó-álarc
A szó még sokáig gyűrűzött tovább a csöndben. Álterhesség, álterhesség, ál…ál…ál… Csak álmodom, ismételgette magában, remélve, hogy a valóság bélése kifordítható. Bár az orvos már percek óta hallgatott, a szó újra és újra körbefonta, fojtogatta. Alig kapott levegőt. Görcsösen kapaszkodott férje kezébe, tekintetébe, próbált felszínen maradni, de egyre inkább érezte, hogy süllyed; a reménytelenség sötét örvénye magába szívja. Sosem tudhatja meg, milyen anyának lenni.
Teltek a hetek, hónapok, mindketten tették a dolgukat, és nem beszéltek többé a dologról, mégis érezte, hogy a vágyott gyermek hiánya kimondatlanul is ott lebeg köztük. Esténként nem tudott elaludni; súlyos önvád marcangolta. Tizennyolc évesen ismerte meg a férjét, és szerelmükből már az első alkalommal megfogant egy élet. Maguk is gyerekek voltak még, önálló élet, kialakult egzisztencia híján. Minden érv amellett szólt, hogy nem szabad szülnie. Álmatlan éjszakáin számtalanszor eljátszott a gondolattal: milyen lett volna a kisbabájuk, ha engedik megszületni? Fiú, vagy lány? Kire hasonlítana? Milyen lenne a haja, a szeme? Az évek során kialakult az a meggyőződése, hogy ezért bűnhődnek most mind a ketten, ezért nem lehet gyermekük.
Elszalasztották az alkalmat, és most már soha többé nem kapnak újabb lehetőséget. Pedig nagyon vágyott kisbabára, csak Isten a megmondhatója, mennyire. Szerette a gyermekeket, ezért is lett pedagógus. Számára nem létezett rossz gyerek, csak hiányt szenvedő; akinek kevés nevelés, szeretet, öröm jutott, akire nem figyeltek eléggé, akinek kevés simogatásban volt része. Minden alkalmat megragadott, hogy gyerekekkel legyen, és adjon nekik abból, amire a legnagyobb szükségük van.
Most is alig várta, hogy megérkezzenek. Szombat délután volt, a közösségi ház nagyterme már majdnem készen állt a kicsik fogadására. A farsangi mulatság szervezői jókedvűen sürögtek-forogtak az asztalok között. Mire az utolsó tálca és teás kancsó is a helyére került, a kis vendégek lassanként kezdtek szállingózni. Többnyire kísérettel érkeztek, de a szülők nagy része nem maradt ott. Majd a program végére visszatérnek, addig elintézik ügyes-bajos dolgaikat. Átfutott a gondolatain, hogy a helyükben ő maradna, és kiélvezne minden percet, amit a gyermekeivel tölthet, de nem volt a helyükben. Szerencsésnek érezte magát, hiszen felcsipegetheti az öröm-morzsákat, amit mások pazarlóan elhullattak. Minden asztalnál ültek már, amikor kisebb csoport érkezett a gyermekotthonból. Egy-két szülő méltatlankodva összesúgott. A nevelőtanár észrevette, de nem törődött velük. A szervezők segítségével helyet keresett a kicsiknek. A gyermekek tudomást sem vettek új asztaltársaik másféle bőrszínéről, sem szüleik elképedt arcáról.
A program első részében farsangi álarcokat készítettek. Magdának már az intézeti gyerekek megérkezésekor feltűnt egy szomorú szemű, hallgatag kislány. Sovány volt és törékeny; egy kávészínű porcelánbaba. Sűrű, egyenes szálú fekete haja fényesen csillogott, de arca sápadt volt, valószerűtlenül nagy, és sötét szemében mélységes bánat tükröződött. A vidáman zsibongó gyerekekkel ellentétben némán, lesütött szemmel ült a székén. Magda leült mellé, bemutatkozott. A kislány nem szólt, föl sem nézett.
Te nem akarod megmondani a nevedet?
Ne tessék kérdezgetni, úgysem válaszol – szólalt meg az egyik gyermek.
Miért? Talán nem tud beszélni a barátnőd?
Ő nem a barátnőm, hanem a testvérem – fontoskodott a kislány. – És nem szokott beszélni senkivel, akit nem ismer.
Téged hogy hívnak? – kérdezte Magda.
Marika.
És a kishúgodnak mi a neve?
Zsuzsinak hívják, de nem a kishúgom.
Az előbb azt mondtad, hogy a testvéred.
Igen, de ő a nagyobb. Én hat vagyok, ő meg nyolc.
Figyelmesebben megnézte a kislányt. Nem látszott öt-hat évesnél többnek. Csak a tekintete volt öregebb. Magda megborzongott, amikor a szemébe nézett. Szeretett volna róla többet megtudni, de a többiekkel is foglalkoznia kellett. Álarcot készítettek. Akadt dolga bőven, hol az egyik, hol a másik gyermek kérte a segítségét, de közben gyakran vetett egy-egy pillantást Zsuzsikára, aki látszólag tudomást sem vett a körülötte zajló eseményekről. Továbbra is ugyanabban a helyzetben, leszegett fejjel ült a széken. Amikor már úgy látszott, mindenki elboldogul egyedül is, Magda odahúzta a székét Zsuzsika mellé. Gyengéden megsimogatta a fejecskéjét. Érezte, hogy a gyermek egész teste megfeszül.
Nem kell tőlem félned! Nem akarlak bántani – mondta csöndesen, kezét továbbra is Zsuzsika fején nyugtatva.
A kislányban mintha engedett volna a feszültség. Az asszony tovább próbálkozott.
Mondd, te nem szeretnél farsangi álarcot készíteni?
Úgysem fog válaszolni! – kotnyeleskedett Marika.
Majd meglátjuk. Te csak színezd tovább az álarcodat! – Újra Zsuzsihoz fordult. – Szóval?
Szeretnél álarcot készíteni?
Inkább csak a tenyerében érezte a tétova biccentést.
Melyiket szeretnéd?
Szép sorban elétette a sablonokat. A gyermek nem válaszolt. Fejét még mindig előrehajtotta.
Az asszony azonban nem adta fel. Arca elé helyezte a nyuszi-álarcot.
Figyelj csak Zsuzsika, tetszik neked a nyuszi? – kérdezte mókásan elváltoztatott hangon, szaporán pislogva az álarcon keresztül.
A kislány a délután folyamán először fölemelte a fejét, és ránézett Magdára, vagyis inkább a nyuszira, és halványan elmosolyodott. Nem egy gyermek felhőtlen, boldog mosolya volt, hanem egy megfáradt öregemberé, aki egy röpke pillanatra elfeledhette a vénséggel járó minden terhét.
Mégis úgy érezte, valami elkezdődött. Most nem szabad abbahagynia. Sorban fölpróbálta az összes álarcot, és rögtönzött egy kis bábszínházat a kislánynak. Belefáradt, mire a végére ért, de megérte.
Zsuzsika megfogta a lepke-álarcot, és maga elé húzta. A többi gyerkőc már régen elkészült, és vidáman szaladgált a teremben, közben valaki már a zenét is bekapcsolta, és megkezdődött a tánc.
Magdának most már minden figyelmét Zsuzsika kötötte le, aki továbbra sem beszélt, csak mutatta, mire van szüksége az álarc díszítéséhez.
A végeredmény csodás színekben pompázó pillangó lett, teleszórva ragyogó flitterekkel.
Magda befűzte a gumit az álarcba, és a kislány arcára helyezte.
Gyönyörű pillangót készítettél – mondta meghatottan. – Miért ezt választottad?
Mert a pillangó tud szállni – mondta a gyermek valószerűtlenül mély hangon.
Igen… – Az asszony szava elakadt.
A pillangó el tud repülni, ha akar – folytatta a kislány.
Te is szeretnél repülni, Zsuzsika?
A kislány ráemelte nagy, komoly szemét.
Hogy repüljek? Nekem nincs szárnyam.
Magda legszívesebben magához szorította volna, de félt, hogy megijesztené. Finoman megsimogatta a fejét.
Szeretnél táncolni a többiekkel?
A kislány megrázta a fejét.
Inkább beszélgessünk? – kérdezte az asszony.
Egy vállrándítás volt a válasz.
Tudod, mit? Beszélj nekem, amiről csak szeretnél – nézett a kislány szemébe az álarc nyílásán keresztül.
Mint a megnyílt zsilipkapukon kitóduló víz, úgy ömlöttek a kislány szavai. Elmondta, hogy az anyjuk sokat ivott, nem törődött velük. Ő gyakran nem tudott elmenni az iskolába, mert a kistestvérére kellett vigyázni. Beszélt az egymás után cserélődő apukákról, akik verték az anyját, és nem egyszer őket is. Anyjuk néha bezárta őket a kamrába, hogy ne legyenek szem előtt.
Magda hirtelen megértette, mitől bátorodott meg a kislány. Az álarc mögé bújva valaki más lehetett, valaki, akit nem bánthat senki, talán egy pillangó, aki akkor repülhet el a feléje induló kéz elől, amikor csak kedve tartja. Pillangóként nem kellett félnie, hogy megbüntetik, vagy bármi rosszat tesznek vele. A jelmez jótékony takarása mögött talán úgy érezte, nem is ő az, aki elmondja azokat a szörnyűségeket.
…de már régen nincs apukánk. Anyu meg mindig részeg.
Magda először föl sem fogta a szavak értelmét. Azon kapta magát, hogy egy ideje már nem arra figyelt, amit Zsuzsika mondott, csak a szemét nézte az álarcon keresztül. Most már tudta, miért olyan öreg, olyan sokat megélt a gyerek tekintete. Megpróbált újra a szavakra koncentrálni.
Anyukád is bántott titeket?
Csak amikor sokat ivott. Meg akkor, amikor nem volt férje. Azt mondta, miattunk nincs.
Mert rosszak vagyunk.
Magda lehunyta a szemét, mély levegőt vett. Nem tudta, mit mondjon.
Én tudok főzni – vágta ki büszkén a kislány.
Te? Hogyan?
Zsuzsika éppúgy mosolyodott el, mint egy tanár, amikor a nebuló valami nagyon kedves butaságot mond, vagy kérdez.
Nem nehéz. Felállok a hokedlire, anyu gyufájával meggyújtom a gázt. Egyszer majdnem leégett a hajam.
Magda keze ökölbe szorult.
És mit főztél, kicsim?
Hát, lencsét, tejbegrízt, rántott levest és tésztát is.
Utálom a lencsét – nyilatkoztatta ki a melléjük telepedő Marika.
És mi az, amit szeretsz? – kérdezte Magda.
A tejbegrízt. Egyszer Zsuzsi odaégette, és akkor anyu büntetésből a kezére öntötte.
Ez már túl sok volt, nem bírta tovább hallgatni. Gyorsan témát váltott.
Éhesek vagytok? – kérdezte.
A gyerekek bólintottak.
Akkor gyertek, megnézzük, milyen finomságok vannak itt!
Amíg a lányok ettek, megkereste a nevelőjüket. Kiderült, hogy minden igaz, amit Zsuzsika elmesélt, sőt a valóság még attól is szörnyűbb. Az anyának fogalma sincs, melyik gyerekének, ki az apja. A kicsiket folyamatosan bántalmazták, és nem csak az éppen aktuális szerető, hanem az anya is. Az iskola bejelentette ugyan, hogy Zsuzsika nem jár iskolába, de gondozásba csak akkor vették őket, amikor már a szomszédok jelezték, hogy részeg üvöltözéstől, és állandóan gyereksírástól hangos a lépcsőház.
Először a rendőrök mentek ki – magyarázta a nevelő. – Azok az erős, sokat látott férfiak teljesen kiborultak. Régebbi és friss verések, ütések, égések nyomai borították a lányok testét. Az egyik apuka rajtuk oltotta el a cigarettacsikkjeit. Most is láthatók a hegek a karjukon, combjukon.
Hajukban nyüzsögtek a tetvek, csont-soványak és betegek voltak mindketten. Életveszélyes volt az állapotuk, azonnal kórházba kellett őket vinni.
Ez iszonyú! Ugye nem kapja vissza őket az a nő?
Nem, szerencsére nem. Csak nyűgnek tekintette a lányokat. Őket hibáztatta, amiért nem maradt meg mellette egy férfi sem. Önként lemondott róluk, így aztán örökbe fogadhatók. Persze, az lenne az ideális, ha mindkettőt ugyanaz a család fogadná be, de külön is megoldható. Nagyon jó gyerekek, megérdemelnének egy szerető családot.
Szerintem is – szipogta Magda a könnyeit törölgetve.
Sajnos nem sok az érdeklődő – mondta a nevelő. – Mindenki kisbabát akar, ilyen korú gyermeket már csak nagyon ritkán visznek ki, és azokat is csak abban az esetben, ha fehérbőrűek.
Gondolom, érted, miről beszélek.
Hogyne.
Nem tudsz valakit, aki szívesen fogadna örökbe?
Nem. Sajnálom, de minden barátunknak vannak gyermekeik.
Tudod, figyeltelek – mondta a nevelő. – Néztem, ahogy Zsuzsikával kapcsolatot teremtettél.
Egészen csodálatos eredményt értél el. Ilyen rövid idő alatt még senkinek nem nyílt meg. Érted viszont odavan.
Miből gondolod? – kérdezte Magda zavartan.
Jól ismerem már a gyermeket, hogy észrevegyem a jeleket: ahogy rád nézett, megfogta a kezedet, amikor a másik terembe kísérted. Együtt dolgozott veled. Sikerült mosolyra bírnod. Apró dolgok, de nagyon sokat jelentenek. Jól bánsz a gyerekekkel. Nincs kedved nálunk dolgozni?
Magdában heves érzelmek kavarogtak. – Nem, nincs – vágta rá gyorsan. – Képtelen lennék napról-napra szembesülni azzal a sok borzalommal, ami a gyerekekkel történik. Meg aztán, állandó lelkiismeret furdalásom lenne, amiért nem tudnék minden gyermeknek ugyanannyit adni a szeretetemből. Egynek, kettőnek még igen. De tíznek, húsznak? Azt hiszem, ez már meghaladná a képességeimet.
Tanítasz, ugye? – kérdezte a nevelő.
Igen, de…te is tudod, hogy ez nem olyan egyszerű. Az én tanítványaim családban élnek,
többnyire megkapják a szülőktől a szükséges szeretetet. Az intézetben lévő gyermekeknek sokkal többet kell adni. Ez nekem nem menne. Nem vagyok rá alkalmas.
Ez senkinek sem megy. Adunk, amennyit tudunk. Neked van gyermeked? – kérdezte váratlanul a nevelő.
Magda elvörösödött.
Sajnos nincsen.
Nem furcsa? – mosolygott a nevelő. – Isten néha összehozza azokat, akiknek egymásra van szüksége. Egyiknek szülő kell, a másiknak meg gyerek. Van humora az Öregnek, nem igaz?
A nevelőt elhívták. Magda csak állt megsemmisülten. Eddig még sosem fordult meg a fejében, hogy adoptálhatnának is gyermeket, de most szöget ütött odabent a gondolat. Miért is ne?
Az sem lehet véletlen, hogy éppen ezt a kislányt vette észre az összes közül. Zsuzsikának és Marikának anyára van szüksége, neki pedig gyermekekre. Mindeddig gyermek után sóvárgott, most pedig egyszerre kettőt is sodort elé az élet. Talán itt az alkalom, hogy jóvátegye, amit elrontott.
Eldobott egy gyermeket, most megmenthetne kettőt. Megrohanták az érzések, elgyengültek a lábai.
Le kellett ülnie.
Egyszerre ott állt előtte a két kislány.
Baj van Magdi néni? – kérdezte Marika aggódó arccal. – Haragszol ránk?
Zsuzsika csak nézett némán, szomorkás tekintettel.
Gyorsan rendbe szedte a vonásait, és rájuk mosolygott. – Nem, kicsikéim, miért
haragudnék? Kicsit elfáradtam, ennyi az egész, de már jól vagyok. És ti, jóllaktatok?
Igen – felelte csöndesen Zsuzsika. – Finom volt az almás sütemény. Már majdnem elfogyott, ezért hoztunk neked. – Kinyitotta összezárt ujjait, és odanyújtotta a kissé meggyötört almás pitét.
Milyen kedves vagy, hogy rám is gondoltál – érzékenyült el Magda.
Marikának jutott eszébe, én csak elhoztam – mondta a kislány. – Nem akarod megenni?
Dehogynem – sietett a válasszal, és gyorsan bekapta a sütit.
Alig akart lemenni a torkán, újra a sírás fojtogatta. Nagy nehezen legyűrte a falatot, és magához ölelte a két gyermeket. A vékonyka karok bilincsként fonódtak a nyaka köré. A visszaérkező nevelő jelentőségteljes pillantást vetett Magdára. A szeme azt üzente, „látod, én megmondtam”. Hangosan csak annyit szólt, hogy a gyerekeknek indulniuk kell. Zsuzsika elengedte Magda nyakát, és újra tartózkodóvá vált.
Magda megkérdezte: – Mit szólnátok, ha meglátogatnálak benneteket?
Miért? Eljönnél? – kiáltott fel örömmel Marika.
Zsuzsika nem szólt, de a szemében, mintha valami megcsillant volna.
Igen. Nagyon szeretnék elmenni hozzátok.
Marika hirtelen elkomorodott: – Van neked férjed?
Igen, van. Miért kérdezed?
Marika folytatta a vallatást: – Megvert már téged?
Magda önkéntelenül elmosolyodott.
Nem. Soha. Nagyon szeret engem. Tudod, ő nagyon jó ember, soha nem tenne ilyesmit senkivel. Talán ő is eljöhetne velem, hogy megismerkedjetek.
Szerintem ennek semmi akadálya, igaz lányok? – nevetett jókedvűen a nevelő, és elmenőben még odakiáltott Magdának: – Várunk szeretettel! Gyertek mielőbb!
Alig várta, hogy otthon legyen, és mindent elmondjon Sanyinak. Vajon megérti-e majd?
Hajlandó lesz-e elmenni vele a lányokhoz? Hogy viszonyul az örökbefogadáshoz, hiszen eddig szóba se került köztük ez a lehetőség. És ha nem fogadja olyan lelkesedéssel az ötletet, ahogy ő szeretné? Hogy is várhatná el tőle, hiszen nem látta a gyermekeket. Tudta, hogy elsőre nem szabad túl sokat remélnie. Mire a házukhoz ért, már olyan hevesen vert a szíve az izgalomtól, hogy úgy érezte, nem kap levegőt.
Férjét a konyhában találta. Felgyűrt ingujjal, kötényben, melegtől pirosló arccal palacsintát sütött. Magda megállt a konyhaajtóban, és kedvteléssel nézte. Sanyi szívesen főzött, és nem is rosszul.
Veled meg mi történt? – fürkészte gyanakodva felesége arcát, amikor észrevette, hogy az ajtóban áll.
Velem? – rezzent össze az asszony, mint akit valami csínytevésen kaptak. – Semmi. Honnan veszed?
Pont úgy nézel ki, mint akinek titkos szerelme van – vetett rá Sanyi szigorú pillantást.
Van is – mosolyodott el Magda.
Na és ki az, ha megkérdezhetem?
Az titok – nevetett Magda, és átkarolta férje nyakát. – Tudod mit? Mégis elárulom. Te vagy az – súgta a fülébe.
Az más – mondta a férfi, és megcsókolta az asszonyt. – Nekem azonban az az érzésem, hogy valami titkot még mindig rejtegetsz. Furcsán csillog a szemed.
Rajtakaptál. Tényleg van egy titkom, és el is mondom, de ahhoz le kell ülnünk.
Ejha! Ilyen komoly az ügy? Csak nem tettél el valakit láb alól?
Nagyon vicces, de amit el akarok mondani, az egyáltalán nem az.
Leültek az asztalhoz, és Magda belefogott, hogy elmesélje, mi történt aznap délután. Beszéd közben újra megrohanták az élmények, többször is elsírta magát. Sanyi tapintatosan, közbeszólás és kérdések nélkül hallgatta végig. Magda szavai elfogytak. Már mindent elmondott, amit a kislányokról megtudott, de ő még mindig némán, várakozón nézett rá.
Mi a véleményed? – törte meg Magda a csendet.
A véleményem? – kérdezte lassan a férfi. – Miért, ennyi az egész?
Nem értelek – nézett rá Magda megütközve. – Mire gondolsz?
Úgy érzem, nem csak a véleményem érdekel. A lényeget még nem mondtad.
Úgyis tudod, nem?
Igen, azt hiszem, tudom. De ki kell mondanod, hogy mindkettőnk számára egyértelmű legyen.
Szeretném őket örökbe fogadni – rebegte Magda remegő szájjal.
Sanyi, felesége arcát fürkészve újabb hosszú hallgatásba merült. Amikor megszólalt, a szeme kutakodónak, a hangja színtelennek tűnt. – Biztos, hogy mindent elmondtál?
Azt hiszem – felelte az asszony, de akkor eszébe jutott valami. – Azt mondtam már, hogy cigánygyerekekről van szó? – Valósággal belevörösödött, amikor kimondta a cigány szót. Maga sem értette, miért lett ilyen kellemetlen érzése.
Sanyi egy ideig megint némán, kifejezéstelen arccal nézett rá, aztán lassan, vontatottan beszélni kezdett.
Látod, már attól zavarba jöttél, hogy előttem kimondtad. Vajon lesz elég erőd, hogy mások előtt felvállald őket? A szüleink, a barátaink, a munkatársaink előtt. Képes leszel megvédeni a döntésedet? Hogy fogod elviselni, amikor majd bántják őket? Ezeken elgondolkodtál?
Magda arca megvonaglott. Sanyi átnyúlt az asztalon, és megszorította a kezét.
Szerelmem! Engem nem zavar a származásuk, de ezek olyan kérdések, amiket nem hagyhatunk figyelmen kívül. Szerintem aludjunk rá párat! Néhány nap múlva mindent élesebben fogsz látni, az érzéseid is letisztulnak. Most még nagyon az események hatása alatt állsz, amit teljesen megértek, de egy ilyen életre szóló döntést csak higgadtan, tiszta fejjel szabad meghozni.
Térjünk vissza rá egy hét múlva, vasárnap. Jó lesz így?
A következő napok elképzelhetetlenül lassan vánszorogtak. Alig tudott a munkájára koncentrálni, állandóan a lányokra kellett gondolnia. Akkor sem tudnám őket kiverni a fejemből, ha akarnám, mosolygott saját magán. Sanyival nem beszéltek az örökbefogadásról, így állapodtak meg. Nagy nehezen eljött a szombat. Egész nap takarított, újabb és újabb munkákat talált, hogy elfoglalja magát. Aznap éjjel valami történt velük. Úgy szerették egymást, olyan hévvel, mint az első években. Sanyi hálás csókkal mondott jóéjszakát, és az asszonyt átkarolva azonnal mély alvásba merült. Magdának azonban nem jött álom a szemére. Szüntelenül maga előtt látta Zsuzsika szomorú kis arcát, halvány mosolyát, hallotta Marika cserfelését, szinte érezte a nyakán sovány kis karjuk szorítását. Sokszor megtapasztalta már, milyen hosszú tud lenni egy éjszaka, de most úgy tűnt, sosem akar felvirradni a vasárnap.
Amikor végre derengeni kezdett az ég alja, kipattant az ágyból, és a konyhába ment, hogy elfoglalja magát. Kávét főzött, reggelit készített. Már hozzálátott az ebéd előkészületeihez is, mire Sanyi előkerült.
Nem látszol túl kipihentnek – fürkészte felesége nyúzott arcát. – Nem aludtál?
Nem tudtam.
Miért?
A gyerekek miatt. Csak járt az agyam egész éjjel.
Én meg abban reménykedtem, hogy a szeretkezésünk kavart fel ennyire – mondta olyan csalódott grimasszal, hogy az asszony elnevette magát. – Végre! Már kezdtem attól tartani, hogy elfelejtettél nevetni. Na, és döntöttél már?
Én? – bámult rá Magda meglepetten. – Miről?
Hát az örökbefogadásról. Nem erről van szó? – kérdezte Sanyi ártatlan arccal.
Nem nekem kellett döntenem, hanem neked – hebegte Magda zavartan.
Dehogynem. Arról volt szó, hogy alszol rá párat.
Rendben. Sokat gondolkodtam a héten. Azt hiszem, képes vagyok felvállalni és megvédeni a lányokat. – Sanyira nézett. – Jó, elmondtam, de dönteni mégis csak neked kell! Nem. Én már régóta gondolkodom az örökbefogadásról, csakhogy ahhoz mindketten kellünk, mert ez nehéz menet lesz. Arra vártam, hogy neked is eszedbe jusson ez a lehetőség. Na és persze, hogy legyen hozzá gyerek is.
Miért nem mondtad soha?
Reméltem, előbb utóbb neked is feltűnik, mennyi gyerek kénytelen család nélkül felnőni.
Magda felpattant az asztaltól, és férje nyakába ugrott.
Köszönöm, drágám, köszönöm! Mikor mehetünk meglátogatni a lányokat?
Sanyi nevetve magához szorította.
Mit gondolsz, vasárnap beengednek?
(Első közlés)