Peregrinus Facilla - Könnyed bújócska
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 475
Peregrinus Facilla: Könnyed bújócska
Abban a városban történt, ahol akkoriban mi is laktunk. A központtól nem messze, az egyik lakótelep panel-dzsungelének legközbülsőbb tömbjében. Egy közönséges lakásban, amely se földszinti nem volt, sem pedig tetőtéri. Anyuka és apuka reggeltől estig senyvedt munkahelyén, ahol a nagy gyári szalagmunkások kezének fürge sürgölődnivalója akadt. Ha nem sürgött-forgott volna oly serényen és szünet nélkül, amint azt országunk bőrfotelben kiötölt rendszere megkívánta, az ún. mintapolgárságra való esély vagy hét generációnyi távolságra került és a dolgozó ember könnyedén tudhatta magáénak a „naplopó”, egyes esetekben az „élősködő” címkét.
Anyuka és apuka büszkélkedhetett már két csodálatos gyermekkel. A tizenöt esztendős Dénes abban az időben a munkások körében nagy tisztességnek örvendő asztalos mesterség elsajátításában járt élen. Húga, a már lassan a kilencedik életévét is betöltött Erzsike viszont nem régiben szerezte meg első fekete pontját az iskolában, ezért nem mehetett át a szomszéd kislányhoz játszani. Mindketten otthon töltötték a délutánjukat. Persze a Mama mindig átjött hozzájuk ilyenkor, nehogy bármi zűr kerekedjék abból, hogy a két lurkó egyedül tölti az időt.
Amíg Dénes az ablak mellett lévő kis asztalkánál tanult, addig a két hölgy a konyhában serénykedett. Éppen palacsinta készült: lett belőle lekváros, fahéjas és jó sok kakaós. Amint az lenni szokott, a nagy tevés-vevés a mosogatással zárult. Mire a háziasszonyok kissé kifújták magukat a nagy alkotás után, Dénes is végzett a maga feladataival: átnézte a másnapra kellő tanulnivalót, megírta a leckéjét és aprólékos figyelemmel elpakolt a táskájába. Mivel pedig már a kemény munka után megszokott dolog a jutalom, így közösen be is uzsonnáztak az elkészült gasztro-műremekből. Mivel azonban a teli has könnyen megfeküdött, így azt valahogy muszáj volt emésztésbe segíteni. Dénes pedig sejtette, igen nagy mókából maradna ki, ha lemenne a többi telepi sráccal focizni, inkább kivárta az erre vonatkozó asszonyi gondolatmenés végét.
Erzsike és Panni néni (így hívták ugyanis nagymamájukat) pedig a családi körben igen nagy népszerűségnek örvendő bújócska mellett döntöttek. Először természetesen Panni néni volt a hunyó. Húszig kellett elszámolni, hogy mindenki kényelmesen el tudjon helyezkedni az általa épp tökéletes választásnak tűnő búvóhelyen. Mindig az volt a következő hunyó, akit előbb találtak meg.
A társaság már elég erősen elfáradt a játékban, amikor is utoljára Erzsikének kellett húszig számolnia (bizonyára a fáradtság okán hagyta ki a 17-es, 18-as és 19-es számot is a sorból). Nekiállt hát keresgélni a kis kétszobás lakásban. Először azt a szobát kutatta át jó alaposan, ahol a „hunyásnak” kellett történnie. Benézett az asztal alá, az ágy mögé, a szekrénybe, a függönyöknél, még az ajtó és a játékpolc mögé is, hogy biztos lehessen a dolgában. De a szobában nem talált senkit. Ment tovább a konyhába. Itt még alaposabban át kellett vizsgálni a függönyöket, mert elég kacifántosan helyezkedett el: bátyja rendszeresen megtréfálta őt azzal, hogy a függöny mögül egy óvatlan pillanatban átcsusszant a hűtő takarásába. Miután megbizonyosodott afelől, hogy egészen biztosan nem rejtőzött e két helyre „tréfásdiból” senki, tovább vizsgálódott az asztal alatt és a sütő kuka felőli oldatát is alaposan kikereste. Mivel azonban a konyhában sem rejtőzött senki, így következett a fürdőszoba. Nos, itt nem volt sok bújnivaló, úgyhogy végiglibbentette a lelógó törölközőket, megkerülte a szennyes-tartót (biztonság kedvéért háromszor is, nehogy valami huncutság essen), majd kissé unottan odasétált a kádhoz.
– Bááááááááááá! – ugrott föl belőle hirtelen a testvér.
– Váááááááááá!!! – sikított fel Erzsike ijedtében. Kissé ugyan el is pityeredett, de a játék hevében csakhamar nevetésbe fordult át a dolog.
Következett Anyáék szobája, ahol bár kevesebb volt a bútor, sokkal jobban el lehetett bújni, mint bárhol máshol. Dénes is bement húgát követve, azonban ő csak leült a sarokkanapéra és nagy érdeklődéssel figyelte az eseményeket. Először a porszívós sarkot kellett átnézni (de nagyon ám!), ugyanis annak volt egy függöny által takart része is. Miután itt nem járt sikerrel, átkocogott a szekrénysor túlsó végében található sarokhoz, ahol a létra állt falnak támasztva. Szépen, óvatosan nekisimult a szekrényajtónak, ahogyan a Rin-tin-tinben is már sokszor látta (kedvenc filmsorozata, amiben egy kutya a főszereplő). A célpontra történő hirtelen ráfordulást egy picit bután sikerült megoldani, ugyanis a kicsi leány véletlenül belerúgott a szekrény alsó sarkába. Így aztán másodjára is:
– Vááááááá! – aztán pedig egy még nyomatékosabb – Vááááááááá! – mivelhogy rádőlt a létra mellett letámasztott tollseprű is. És amennyire megijedt, Dénest épp annyira zajosan szórakoztatta az eset némiképpeni kommentálása.
Erzsike hallotta bátyja gúnyos kacagását (nehéz lett volna azt a fülsüketítő lármát figyelmen kívül hagynia bárkinek is), egy pillanatra hátra is hőkölt, amikor elhangzott a „vigyázz, indiántámagás!”, de megint rá kellett jönnie, hogy ez csupán testvére beteges ugratása, aminek ő megint bedőlt. Szegényke… „Mérgében” még azt sem akarta eldönteni, hogy sírás vagy nevetés formájában reagáljon e „tömeges trauma” eseményre. Mindenesetre sem indián, sem más emberi lény nem tartózkodott a létránál. Így aztán tovább haladt a fotel felé: fölmászott rá és kikukucskált az ablakon át az erkélyre hátha ott meglátja rejtőzködő Mamikáját. De nem, senki nem volt az erkélyen sem. A fotel mögötti búvóhely is üres. A már említett szekrénysor két végén egy-egy nagy vállfás szekrény is kívánatos rejtekül szolgált, úgyhogy a bennük sorakozó kabátokat, ingeket, zakókat, csipkeruhákat, öltönyöket és egyéb ünneplő göncöket egyenként végiglapozgatva kikutatta azokat is. Sehol senki. A szekrénysor közepén, a tévé alatt helyezkedett el egy jóval alacsonyabb szekrényke, de abból Apuka még tavaly kivette a polcot. Most üres en áll, úgyhogy egy nem túl nagy termetű ember kényelmesen összekuporodhatik benne (legalábbis Erzsike meg volt győződve ennek igazáról). A fogadtatás viszont itt is csupán a kongó üresség. Utolsó állomásként az előszoba vált a fürkészet tárgyává. Ez sem bővelkedik a búvóhelyekben: el lehet rejtőzni a tükrös szekrény alatt, valamint az akasztónál álló cipőszekrény oldalában. Találat itt sem lévén a gyerekek kimerészkedtek a lépcsőházba is (bár Dénes ellenezte a dolgot, nem sikerült meggyőznie kishúgát; így hát vele tartott nehogy valami baj érje a leánykát). Miután a lépcsőház „ártatlanságáról” is meggyőződött, duzzogva cammogott vissza a kisszobába. Erősen szemöldökráncolva újranézte az összes, imént felsorolt helyet (a lépcsőházat ezúttal viszont nem volt kedve bejárni). Mint az sejthető volt, a keresgélés ezúttal sem járt sikerrel. Ajka már fokozhatatlanul kibiggyedt a sértődöttségtől, de nem adta fel. Vissza az elejére!
A konyhában immár kezdett beletörődni legnagyobb félelmébe, amit az egykedvűen mögötte baktató bátyjának szóvá is tett:
– A Mama hazament.
– Nem ment az haza, köszönés és puszi nélkül nem szokott. Csak nagyon jól elbújt! Biztos olyan helyen van, ahol nem kerested.
No, ezen kissé fölbátorodva: vissza az elejére! Dénes legnagyobb mulatságára kihúzogatta a fiókokat, megkérdezte Bonca babát, felnyitotta az ágyneműtartót, beletúrt a szennyes-kosárba, partvissal végigkotorta a szekrények tetejét, még a sarokkanapé hajlata mögötti sarkot is kikutatta (pedig oda még Dénes se szokott beférni). Mikor a tükrös szekrény alját is már harmadszor nézte, egyre kétségbeesettebben szólongatva Panni nénit, az addig rejtélyes mosollyal arcán mögötte sétáló bátyja arca hirtelen elkomorult. Erzsike föladta. A mécses eltörött és már egyre csak azt ismételgette:
– Mami elszökööö-hö-hö-hööööt!
Ekkor érkezett egy apró reménysugár a kisszoba felől:
– Hahó! – hangzott bentről.
– Te is hallottad? Ez a mami hangja. No, látod, mondtam, hogy nem ment ő el! Menjünk, nézzük meg még egyszer!
A bőgés nem maradt abba, de Erzsike visszament. Azonban már nem keresett sehol senkit: leült az ő kis piros ágyacskájára és folytatta „gyásztevékenységét”. A panaszáradatban megint felcsendült egy hang:
– Hahó!
Erzsike tevékenysége halkabb zokogássá szelídült. Fölállt az ágyról és pityergő hangján kezdte ismét szólítgatni. Mamája hangja nagyon halk volt, s ő alig mert már lépni. Dénes is megszánta igencsak elanyátlanodott (illetve elmamátlanodott) húgocskáját: odalépett az íróasztala mellé és szelíden így szólt hozzá, „innen jön a hang, gyere csak”. S hát valóban! A virágállvány mögött egyszer sem nézte még, pedig az asztal alját már hányszor megvizsgálta! Reménytelt, bár még javában könnyes szemmel elindult az asztal felé, ami mellett a virágok is voltak.
Ott kuporgott Panni néni a földön, jól összehúzódva, néha-néha egy kis halk kuncogást megeresztve. Megértően, de cseppet sem bántón nevettek az immár megkönnyebbülten pityergő Erzsikén. A nagy ijedelem végére Apuka és Anyuka is befutott, akik előbb semmit sem értettek az egész látványból, ami fogadta őket. Így nem maradt más hátra: körbeülték hát a nagy asztalt a konyha közepén és a maradék palacsinta befalásával koronázták a kicsit még mindig hüppögő Erzsike nagy kalandját az estig húzódó „könnyed” bújócskával.