Parafrénia
Írta: Veres Roland
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 398
PARAFRÉNIA
A kést szorosan péniszéhez szorítja. Az jár a fejemben, a pengéhez képest milyen parányinak tűnik a farka. Mint amikor kijössz a hideg vízből. Ő már régen mélyvízben van. Az jár a fejemben, farka töpörödése pszichoszomatikus reakció. Férfiúi bátorsága végképp visszavonulót fújt.
– Én ezt már nem bírom – mondja. – Véget vetek az egésznek – mondja.
Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, blöfföl-e.
Néhány nappal korábban vagyunk. Megérkezem a szanatóriumba. Nyugodt, békés környezet. Tópart. A levegőben virágillat. Friss levegő. Ön- és közveszélyes elmebetegek.
Zsombor, az ápoló fogad az előtérben. Erős testalkat. Lófarokba kötött haj. Állán zsíros szakállpamacs. Kényszerbetegség. Pontosan minden óra tizenhét perckor egy ritmust dobol a jobb combján.
Később jövök rá, az I should be soluckyt KylieMinogue-tól.
A foglalkoztatón sétálunk át. A betegek legtöbbje ügyet sem vet rám. Mások meredten figyelnek. Van, aki próbálja megfejteni, ápolt vagyok-e vagy ápoló.
Az igazgató irodája fotókkal teli. A képeken hírességek és politikusok az igazgató mellett.
Dr. Ferenczi int, üljek le. Ápolt külső. Elegáns öltöny. Frissen borotvált arc. Nárcisztikus személyiségzavar. Miközben velem beszél, a vitrines szekrény üvegén lesi magát.
– Őszinte leszek magához. Nem örülök, hogy itt van – mondja. – Hallottam a dologról.
– Ki nem? – kérdezem. Még mindig tükörképét nézi. Én az arcán éktelenkedő anyajegyből kiálló szőrszálcsápokat. Bizonyára ugyanolyan szépségfoltnak tartja, mint Cindy Crawfordé. Pedig olyan, mint egy egérszarba fulladt, szőrös pók.
– No, és igaz, amit pletykálnak magáról? – kérdezi. – Kinézem magából. Maga olyannak néz ki.
– Talán – mondom.
– Nekem nyugodtan elmondhatja. Nem a bíróság vagyok. – Arcára cápavigyor ül ki.
– Mindegy, mit mondanék. Magának már megvan a véleménye.
Manapság mindegy, mit vallasz. Nem az igazság számít. A börtönökben mindenki bevallottan ártatlan, a templomokban mindenki eredendően bűnös.
– Rendben. Akkor térjünk rá arra, aki miatt itt van.
Csorba Alexről már te is hallhattál. Tele voltak vele a hírek. Több, mint egy tucat nőt erőszakolt meg, amikorra végre elkapták. Azóta sárgaházból sárgaházba jár. Skizofrénia, mondják. A tárgyalás még várat magára. Nekem kell foglalkoznom vele.
Hamar megállapítom, nem egyszerű skizofréniáról van szó. Ha egyáltalán mentális betegségről van szó. A tünetek alapján szomato-parafréniában szenved. Magyarországon ezt nem kezelik külön a skizofréniától.
– Szóval, azt állítja, a pénisze nem az öné – mondom. – Azt állítja, a pénisze önálló akarattal bír. Azt állítja, a pénisze kényszeríti arra, nőket erőszakoljon meg.
Csorba Alex. Szálkás testalkat. Kopasz fej. Értelmes szemek. Szomato-parafrénia.
– Doki – mondja –, hinnie kell nekem. Ő kényszerít rá. Tudja maga, milyen érzés az, amikor az agyam kikapcsol, és a farkam dönt helyettem?
Elképzelni sem tudom. Még nem láttam olyan férfit, aki a farkára hallgatott volna.
– Mit gondol, kinek a pénisze van magán? – kérdezem.
– Nem tudom – mondja. – De gonosz. Nagyon gonosz. Higgye el, doki, én nem akarom ezt csinálni.
– Élvezi, amikor nőket erőszakol meg?
– Én… – habozik. – Igen. De nem akarom élvezni. Esküszöm – sírásban tör ki. Mint egy kisgyerek. De a gyerekek és a szociopaták tudják legjobban imitálni a sírást.
A szex endorfint termel. Fájdalmat csillapít. Boldogságot okoz. Akaratlanul is élvezheti az aktust. Az más kérdés, a világ összes endorfinja sem elég, hogy szerencsétlen nők élvezzék az erőszakot.
Az jár a fejemben, miért nem egy futóbajnok lábát kapta más pénisze helyet? Egy csokizabáló nő száját. Egy kínai szakács nyelvét. Egy terhes asszony placentáját.
Lehet, Csorba farka nem is egy kibaszott erőszaktevő. Egy hisztis magzat a méhben, aki rászoktatta „anyját” az endorfinra.
A gyerekek és a szociopaták.
– Talán az lenne a legjobb, ha végeznék magammal – mondja Csorba. – Hogy ne okozzak több fájdalmat.
Az I should be solucky dallama jut eszembe.
– Ez csak abban az esetben valódi áldozat, ha maga jobban fél a haláltól, mint az életfogytiglantól. És ugye mind a ketten tudjuk, mit tesznek ott a maga fajtával.
– Maga szerint mi van a halál után?
– És mit mondott neki? – kérdezi Pál atya. Kávét tölt. Az ebédlőben vagyunk.
– Maga mit gondol?
– Nem tudom, épp ezért kérdezem – mondja.
– Nem. Úgy értettem, ezt kérdezi: „Maga mit gondol?” – mondom. Rágyújtok.
Pál atya. Hátrafésült haj. Körszakáll. Nyakában kereszt. Téveszmés zavarok. Azt képzeli, Isten létezik.
– És maga mit gondol? Mi van a halál után?
– A halál után nincs semmi – felelem. Az jár a fejemben, nem Isten teremtett minket. Mi teremtettük őt.
– Nem tűnik így ridegnek az élet? Attól, hogy nem vár jutalom a végén?
– De attól sem kell tartanom, hogy a pokolra kerülök.
– Mit gondol? Tényleg beteg, vagy csak megjátssza? – kérdezi.
– Még nem nyilatkozhatok. Az intelligenciája átlag feletti. Amit a nőkkel tett, aprólékosan kidolgozott. Véleményem szerint csak a szerencsén múlt, hogy a rendőrség elkapta. Akár meg is játszhatja, hogy beteg. És ha így van, és bedőlünk neki, akár még kiskirály is lehet az elmegyógyintézetben.
– Viszont, ha tévedünk? – kérdezi. – Mi van, ha tényleg beteg, ha nem ő tehet róla, és börtönbe zárják? Mi van, ha nem ő tehet róla, és öngyilkosságot követ el? Ugye tudja, hogy egyedül az öngyilkosok jutnak biztosan pokolra? Még a nemi erőszaktevők és gyilkosok is kapnak esélyt a mennyországra.
– És maga szerint milyen Isten az ilyen? – kérdezem. – A kétségbeesettekre örök tűz vár, a gyilkosok meg andalognak a felhőkön?
– Az Úr ezzel arra akar minket tanítani, az élet ajándék.
A nagyitól kapott kötött pulcsi is, mégsem hordja soha senki.
– De nem akarom én magát semmiről meggyőzni. Inkább befejezem – mondja.
Egy darabig szótlanul ülünk. Az atya Bibliát olvas. Én pszichológia könyvet. Ki-ki a maga szentírását.
Az jár a fejemben, az emberek ugyanúgy gyónni járnak a pszichológusokhoz, mint a papokhoz. Ugyanúgy terápiára járnak a papokhoz, mint a pszichiáterekhez. A misén ostyát és bort veszünk magunkhoz. A kezelésen nyugtatókat és antidepresszánsokat.
Az jár a fejemben, a vallás is csak pszichológia.
– Hallottam ám, mit beszélnek magáról – mondja Pál atya. – Úgy hiszem, nem igazak a pletykák. Maga nem néz ki olyannak. De mégis megkérdezem: megtette?
– Talán – mondom.
– Nekem nyugodtan elmondhatja. Köt a papi titoktartás. – Arcára egy jámbor bárány mosolya ül ki.
– Teljesen mindegy, mit mondanék. Magának már megvan a véleménye.
Manapság mindegy, mit vallasz. Nem az igazság számít. A színpadon a színésznő hősszerelmes, a bulvárlapokban ribanc.
Ági iratokat rendezget az irodájában. Ő is pszichiáter. Annak idején csoporttársak voltunk. Mindig is tetszett, de soha nem mertem lépni.
Radics Ági. Vörös haj. Szeplős arc. Zöld szemek. Funkcionális alkoholizmus. A fiókjából kilóg egy megbontott Unicumos üveg.
– Hogy vagy, Marci? – kérdezi.
Nem válaszolok, agyamra köd borul mindent tompán érzékelek, kivéve farkamat, szinte szétdurran, megragadom. Ági sikítana, befogom a száját, letépem a bugyiját, előveszem a faszomat, beteszem neki, menekülne, lefogom, felhúzom a szoknyáját, keményen baszom, vaginája száraz, szeme könnyben ázik, beleélvezek a pinájába.
Felriadok, testem izzadságban fürdik, szívem kiszakad mellkasomból, bűntudat, az éjjeli szekrényben matatok, a tablettákat vodkával öblítem le, torkom lüktet, kapkodom a levegőt, a gyógyszerek hatni kezdenek.
Marosi Marcell. Sápadt arc. Kócos haj. Állandó borosta. Gyógyszerfüggőség. A szorongást kezelni kell.
Nézd meg a Bibliát és a pszichológiát. Mind bűnösök és mentálisan sérültek vagyunk. Ma már nem találsz egészséges embert. A szenteknek is maguk felé hajlik a kezük.
Ahogy fejlődik a társadalom, újabb mentális betegségeket, újabb bűnöket fedezünk fel. Depresszió. Kényszerbetegség. Pánikbetegség. Szomato-parafrénia. Ne használj fogamzásgátlót! Ne házasodj azonos neművel! Ne klónozz! Ne káromold az Urat az interneten! Talán, ahogy haladunk előre az időben, a túléléshez egyre több akadályt gördít elénk Isten vagy az evolúció.
– Már megint min agyalsz ilyen elmélyülten? – kérdezi.
Radics Ági. Kecses ujjak. Bájos mosoly. Megnyugtató tekintet. Funkcionális alkoholizmus. Remegő kézzel nyúl a reggeli első pohár bor után.
Furcsa, ha pszichológiával foglalkozol, még a barátaidon is a lehetséges mentális bajokat lesed. Ha gyúrni jársz, az izmokat. Ha sznob vagy, a ruhák márkáját. Ha neonáci, a bőr színét. De a seggeket és melleket, na, azokat mindig meglesed.
Egy étteremben vagyunk. Nyugodt, békés környezet. Tópart. A levegőben virágillat. Friss levegő. Ön- és közveszélyes vendégek.
Mind bűnösök és mentálisan sérültek vagyunk.
– Nem szeretem, amikor ilyen hangon hívsz fel – mondja.
– Már éjszaka akartalak hívni. De nem akartalak zavarni hajnalok hajnalán – mondom. Izzadok. Kezem reszket. A lelkiismeretfurdalás kikészít.
– Nyugalom, Marci. Csak álmodtad – láthatóan aggódik. – Bevetted a gyógyszereidet? Mikor volt utoljára ilyen?
– Két éve – mondom. Nyugalom, Marosi. Orvos vagy. Lelkek gyógyítója. Kezeld magad. Miért könnyebb mások bajait orvosolni? Miért hülyül el az ember, ha a saját problémáival szembesül?
– Nem lett volna szabad elvállalnod ezt az esetet – mondja. – Az ilyenek mindig kikészítenek. Mondtam, hogy csak párterápiákat, meg ilyesmiket vállalj.
A túlzott képzelőerőm. Enyhe pszichózis. Könnyedén beleképzelem magam bárki helyébe, ám ezek a momentumok olykor olyan erősek, felmerül bennem a kétely, én magam tettem meg azokat. Egy-egy apró mozzanat, egy egész sornyi logikusan felépített cselekményt hoz létre a fejemben. Simán elmehetnék írónak. De nem érné meg. Elmebetegek húsz év múlva is lesznek. Az irodalomrajongókban már nem vagyok biztos.
– A maradék életkedvem is elmegy tőlük – mondom. – Megunták a házasságukat? Beszéljék meg családon belül. De ha mindenáron kell egy harmadik fél, akkor keféljenek félre mind a ketten, aztán éljék tovább az életüket.
– Ezt te sem gondolod komolyan. De ezt most hagyjuk – megfogja a kezemet. – Kérlek, dobd ezt az esetet. Nem akarom, hogy kikészítsenek az élénk téveszméid. És különben is, nagy beszédtéma a szanatóriumban az az incidens. Tényleg megtetted?
– Talán – mondom rutinból.
– Miért nem tudsz egyenes választ adni? – kérdezi.
– Mindenki azt hisz, amit akar.
– De én a legjobb barátod vagyok – mondja. – Nekem elmondhatod.
– Teljesen mindegy, mit mondanék. Neked már megvan a véleményed.
Manapság mindegy, mit vallasz. Mindenkinek él a fejében egy kép a másikról.
De ki vagyok én? Az vagyok, aki a fejemben él? Vagy az, aki Ágiéban? Az, aki dr. Ferencziében? Vagy aki Pál atyáéban? Az vagyok, ahogy te elképzelsz? Mindegyik én vagyok? Vagy valójában egyik sem?
Teljesen mindegy, mit mondanék. Az igazság elveszíti erejét, ha nem hisznek benne.
Csorba velem szemben ül. Szája száraz gödör izzadtságtól nedves arcán. Nyelve lepedék lerakodóhelye.
– Azt mondja, a péniszének szabad akarata van. Rákényszeríti arra, olyan nőkkel létesítsen szexuális kapcsolatot, akik nem akarják – mondom.
– Doki – mondja –, ha önálló akaratra kél, csak a szexre tudok gondolni.
Mint minden férfi.
– Ez még nem jogosítja fel arra, hogy akaratuk ellenére közösüljön velük – mondom.
– De ő gonosz. Ő ezt akarja. Ettől érzi magát erősnek. Ettől érzi magát férfinak.
– Nem. Maga érzi magát ettől férfinak. – Elég a játszadozásból. – A pénisze a magáé. Ahogy a döntés joga is. Nem kényszeríti senki magát erre. Sem Isten, sem a Sátán. Sem a fasza. Maga akarja. A maga döntése. Maga ezt élvezi. Maga nem skizofrén. Maga egy rohadt erőszakoló.
Nesze neked profizmus. Eggyel több nyugtatót kellett volna bevennem.
Az I should be solucky dallama jut eszembe.
– Maga ezt nem érti. Nagyon fáj, amit tettem. Belülről éget – mondja. Szeme tikkel. Két térde közé temeti fejét. Átkarolja lábait. Magzatpóz.
Lehet, Csorba farka nem is egy kibaszott erőszaktevő. Egy hisztis magzat a méhben, aki rászoktatta „anyját” az endorfinra.
– Van egy elméletem, Alex. Megosztom magával – mondom.
Csorba feje lassan felemelkedik. Szeme feketéje kitátja száját. Bámul rám. Figyelem őt. Próbálom őt megfejteni. Próbál engem megfejteni.
Mint mindannyian, én is egyszerre vagyok megfigyelő és megfigyelt.
És ha sokáig pillantasz a mélységbe, a mélység beléd pillant.
A megfigyelő gyakran befolyásolja az alany jellemzőit. Ez tudományos tény, de te is látod magadon, ha épp a szerelmeddel, a főnököddel, a legjobb barátoddal, a dílereddel beszélsz.
– Maga nem skizofrén. Magának nincs szomato-parafréniája – mondom. – Még csak nem is nemi erőszaktevő. Maga egy drogos.
A mélység még mélyebben próbál elmerülni a tekintetemben. – Ezt hogy érti? – kérdezi.
– Lefogadom, imádja a csokoládét, a fűszeres ételeket, igaz? Rendszeresen végez könnyebb testmozgásokat – mondom. – Ezek mind endorfint termelnek. Ahogy a szex is. De egy idő után, ha túl nagymértékben nyer ki ezekből endorfint, egyre többet kell bevinnie a szervezetébe a kívánt hatásért. Akárcsak az alkoholnál. Ezért kezdett el nőket erőszakolni. Hogy újabb endorfinbombákhoz nyúljon. De lassan ezt a készletet is kimerítette. Így már csak egy endorfinforrás maradt. A fájdalom. Ezért van lelkiismeretfurdalása. Nem azért, mert megbánta. Megpróbál minket és saját magát is átverni. Maga csak egy rossz drogos, aki hazudik, hogy újabb adaghoz jusson.
– Miért nem hiszi el, hogy tényleg megbántam? – kérdezi. – Nem tudok ezzel a tudattal élni – elmélázik. – Igaz, amit magáról mondanak? Igaz, hogy segített egy páciensének megölni magát?
– Talán – mondom. – De fontosabb, hogy maga bevallja-e, nem skizofrén.
Fejét térdei közé temeti. Nem válaszol.
Manapság mindegy, mit vallasz. Nem az igazság számít. Csorba életében csak az én véleményem számít. Én írom alá papírjait, börtönbe vagy diliházba kerüljön-e. Én döntök a sorsáról.
Ketten vagyunk a szobában. Mindenki mást elküldtem. A kést lassan húzgálja farkánál. Vékony vérpatak indul meg belőle. A falnál ül. Farka kókadt. Heréi visszahúzódtak.
Sír. Nem tudom eldönteni, örömében vagy fájdalmában. Ha elméletem nem csal, nála a kettő egy és ugyanaz. Nem tudom eldönteni, a sírás őszinte-e.
A gyerekek és a szociopaták tudják legjobban imitálni a sírást.
– Megteszem, doki. Ez itt a végjáték – mondja. – Az atya azt mondta, ha végzek magammal, biztos, hogy a pokolra kerülök. Maga mit gondol?
Az jár a fejemben, az életben az egyetlen lényeges kérdés, végig akarod-e élni. Minden más mellékes. Az élet szar, és utána meghalsz. És vége. De ha az életet választod, meg kell próbálnod a legtöbbet kihozni belőle.
De csak ennyit mondok: – Nem az számít, én mit hiszek.
Az életében csak az én véleményem számított. Én döntöttem, hova kerüljön ezután.
De egy késsel az egyik-, a farkával a másik kezében visszavette tőlem a sorsa feletti uralmat.
A döntés joga a miénk. Nem kényszeríthet minket sem Isten, sem a Sátán. Sem egy gyógyszerfüggő pszichiáter.
– Igaza van. Csak az számít, amit én akarok. Mindig is ez számított – mondja. – Ha megszabadulok tőle, bűntelenül juthatok a túlvilágra.
Megfeszülnek izmai. Levágja a farkát. Ordítás száguld végig a falakon. Nagyot nyelek. Heréim visszahúzódnak.
Csorba mellett csonka pénisze, mint valami démoni giliszta a pokolból, a mellette lévő vértengerben úszkál. Lába közéből spriccel a vér, akár túlságosan felizgult nőből a vaginaváladék. Talán megkapta élete legnagyobb endorfinbombáját. Talán tényleg a bűntudat miatt végzett magával.
– Mondd el, Alex. Megjátszottad magad, vagy tényleg szomato-parafréniád van?
– Rendben – mondja. Nem tudom eldönteni, eufóriában vagy sokkban van-e. – De… előbb… válaszolj… segítettél meghalni annak a páciensednek?
Leguggolok tőle két méterre. Egyenes választ adok neki. Néhány perc múlva már úgyis mindegy. Magával viszi a sírba.
Talán az igazságot már rég megöltük, talán csak a sírban lelhetünk rá.
– Most te jössz – mondom. Szóra nyitja ajkát, elmosolyodik, arca megdermed. Feje félrecsuklik. Már soha nem kapok választ.
A folyosói rádióból az I should be solucky dallama szűrődik be.
Leülök a földre. Bekapok egy tablettát. Rágyújtok egy cigire.
Talán az igazság a holtak jussa. Nekünk maradnak a véleményeink, pletykáink és elméleteink. Talán az igazság csak a holtak jussa. Ők meg kitörölhetik vele.
Az atyával az ebédlőben ülünk. Az igazgató őrjöng. A fém hűtőajtón nézi magát. Nyilván azt képzeli, nagyhatalmú népvezér, mint Sztálin, Hitler vagy Mussolini. Igaza van, akkora faszkalap, mint ők.
– Hogy a francba került hozzá egy „szájbavert” kés? Atyám? – kérdezi
– Nem tudom – mondja.
– Mondjuk, nem is maga a gyanúsítottam – rátehénkedik az asztalra. Nyála arcomra fröcsög. Remeg az idegességtől. Arcán az egérszarba szorult pók lábai kapálódznak. – Ugye, milyen érdekes, Marosi, hogy éppen az ön betege lett öngyilkos. Ki maga? Az elmeszanatóriumok kibaszott Fekete Angyala? Hogy került hozzá a kés?
– Nyilván találta – mondom.
– Hol?
– Nem vagyok a biztonsági szolgálat tagja – mondom –, honnan tudhatnám?
– Meg fogja úszni, akár köze van hozzá, akár nincs, de egy magafajta ignoráns faszkalap miatt nem kerül hírbe az intézetem. De amint lezáródik az ügy, takarodjon a büdös picsába, innen jó messzire!
Elviharzik. Hátradőlök. Várom az atya felebaráti közeledését. Vagy inkvizítori vallatását.
– Maga szerint tényleg megbánta a bűneit, doki? – kérdezi. – Maga szerint csak megjátszotta a betegségét?
– Számít, hogy mit hiszek? – kérdezem. – Hogy valóban megbánta, vagy csak az endorfin kellett neki? Nem tudom. Mindenesetre, ő azt hitte, ha levágja bűnös szervét, megszabadul a bűneitől. De maga mondta, az öngyilkosok így is, úgy is pokolra kerülnek.
– Talán – mondja –, de az Úr könyörületes. És ha nem tehetett tetteiről, talán megbocsát neki. Maga mit gondol?
– Szerintem, nem bűntelenül, csak töketlenül halt meg, nem vállalva a felelősséget saját tetteiért, másokat és a körülményeket hibáztatva saját tévedéseiért, hibáiért. De a legtöbben nem ugyanezt tesszük?