Írta: Szoó Virág
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 216
(Gyermeknek lenni felelősség)
1.
Érkezés
Hazaérsz.
A peron kihalt.
A köréd vetített nyüzsgésben,
a melléd csöppenő
idegen üdvözlőmosolyok között
szárazon jársz,
csak az ölelő karok hiánya
kiált rád.
Aggodalmad rohanó nyomában
csak kullognak lépteid,
a mögötted guruló bőrönd
zaklatott kattogásával,
riadt dobbanásaival
visszhangja szívednek.
Családot magára bízva
jöttél haza
otthont teremteni.
2.
Vasárnapi döntéshozatal
Kicsit lihegve ölel magához
négyszint magasban a lágy magány,
kedvencebédem szavamszakasztón
hagyja, meséljen soká anyám.
Dobozba csirkét, banánt szatyorba
pakolva készül ma is, ahogy
naponta eddig két hónap óta
szokássá téve busszal s gyalog
elindul Hozzá. Nem tudja, meddig
bírhatja lába s lelke a súlyt:
kórházridegség, bizonytalanság,
vagy tán remény, mit a nap ma nyújt.
Csontjára fogyva, holnapfeledve
apám az ágyon békés beteg,
ahogy ma rám néz, tekintetében
örörmszikrát s bizalmat lelek.
Beszélgetünk, a szelleme csillan,
iróniája kacsintva él,
az étel elfogy, öblíti vízzel,
két óra múltán megint remél.
Mérlegre érvek s érzelmek ülnek,
döntést fogalmaz anyám szava:
„Nincs más esélyünk, s bármily nehéz lesz,
én megpróbálom: vigyük haza!”
3.
Kérelem
Főorvos Úr! Tisztelettel kérem
édesapám (…) emittálását!
Otthonában biztosítjuk eztán
fejlesztését és ápolását.
Köszönjük, hogy életben tartották,
infúziót s élelmet kapott!
Köszönjük, hogy kezelése közben
néha néhány jó szót hallhatott!
Megértjük, hogy ennél többet tenni
lehetőségük nem volt, mivel
kevés ember, kevés eszköz, kis pénz
kórházat a hátán nem visz el.
Főorvos Úr! Ha már így beszélünk,
elmondom, hogy nem irigylem Önt!
Nehéz lehet, hogy sorsok soráról
érzelmeket kiiktatva dönt…
Nehéz lehet tüneteket látni
ott, hol ember fekszik Ön előtt,
s nyolcvanéves testben észrevenni
rejtett szellemi s lelki erőt.
Főorvos Úr! Őszintén remélem,
soha többé nem látjuk egymást!
S kívánom, hogy várnia ne kelljen
magyar kórházban a gyógyulást!
4.
Elengedhetetlen
Megfoghatatlan volt,
mint a rügyfakadás ujjongása,
vagy az elsündörgő felhők
napútnyitó öröme,
esetleg az elszáradóban lévő fa tövénél
induló hajtás fényresóhajtása.
Megfoghatatlan volt a pillanat,
mikor - miután ketten (fia és lánya)
megmondtuk - „holnapután hazaviszünk,
Apuska!” -, elmosolyodott.
Ugyanolyan megfoghatatlan,
illanó pillanat volt,
mint bármelyik másik,
a következő például, amikor ki is mondta:
„Én azt hittem, többé nem megyek haza”.
Megfoghatatlansága nem múlik,
mégis azóta elengedhetetlen
maradt számomra,
megkapaszkodom benne, feljebb jutok általa
(remélem, ő is!),
hiszen megfoghatatlan.
5.
Apavárás
Izgatottan s meghatottan néztük,
mint fiatal pár az előkészített
gyermekholmikat a szülés előtt,
az ágyat.
Gurítható és rögzíthető,
emelhető s leereszthető,
oldalkarfája mozdítható,
fentről lelógó kapaszkodó
járt hozzá.
A virágos paplanhuzat
nem veszett össze a kockás párnával.
Várakoztak.
Talán ők is tudták, kire,
mi még alig hittük el,
hogy őrá.
A kanapén ülő,
vállat átkaroló
anya-lánya szobor voltunk,
de ki tudta volna megformázni
mély sóhajainkat,
a levegő remegését körülöttünk,
kimondhatatlan imára kulcsolt lelkünket?
6.
Hazatalálás
gyermekeim – arcuk néztem
együtt jöttek – alig hittem
amit mondtak – hazavisznek
viccelődtem – szobadísznek
letört faág – földre hullva
testem mégis – élne újra
különleges – ágyat vettek
abba otthon – befektetnek
nagyszobában – én próbálom
felidézni – nem találom
lakás képét – nem emlékszem
kitörlődött – vagy tán mégsem
foszlányokban – sejlik múltam
gondolkodni – régen tudtam
holnapután – mikor mondták
itt az időt – összemosták
elaludtam – felébredtem
hittem vagy sem – én tévedtem
megint jöttek – mondták: holnap
egy nap eltelt – már pakolnak
néhány holmit – feleségem
nekik Anyus – etet engem
nem esik jól – pedig csirke
rég szerettem – de most mégse
szomszéd ágyról – csontváz bámul
nagy szemével – mindjárt átnyúl
le van kötve – szegény öreg
de az éjjel – riadt beteg
fenyegetett – a késemmel
fizetnem kell – életemmel
mondták: holnap – addig bírjam
a fejemben – hegyes nyíl van
mit jelent az – „hazamegyek”
„otthon” semmit – nem ismerek
ez itt kórház – ott betegek
már mióta – itt lehetek
falon óra – alig látom
ketyegését – megszámlálom
A történéshirtelenség meglepett,
felöltöztettek, felnyaláboltak,
autóba emeltek, de nem láttam semmit,
merre megyünk.
Királyoknak való hordszékbe ültettek,
ölembe pakolták a táskát, szatyrot,
még jó, hogy leszaladt a kislányom,
aki már nem is olyan kicsi.
A lépcsőn féltem, hogy kiborulok.
Beléptek helyettem a szűk előszobába,
ami jobbról-balról taszigálta őket,
kissé megingott a királyi hintóm.
Mitől is féltem egy órája még?
Hogy idegen helyre viszik
emlékfosztott elmém,
groteszk módon megtört testem?
Hiszen e lakás minden porcikáját ismerem!
A lámpa huncutul kacsint rám,
a kanapé nemrég áthúzottan,
üdezöld huzatjával integet,
a falon csendélet hallgatja gondolatom:
itthon vagyok.
7.
Otthonápolás
Kényelmes ez így neked?
Ne engedjem lejjebb?
Masszírozzam a kezed?
Segítek, úgy könnyebb!
Hozzak enni valamit?
Szomjas nem vagy éppen?
Jó lesz a rádiód itt?
Beállítsam? Mégsem?
Nem akarsz meccset nézni?
Tévét ne kapcsoljak?
Vagy emléket idézni
fényképeket hozzak?
Aludnál egy keveset?
Hagyjalak magadra?
Jaj! A zoknid leesett!
Húzzam a lábadra?
Kicsit betakarjalak?
Vagy tán meleged van?
Nem tűz szemedbe a nap?
A redőnyt lehúzzam?
Reggelre mit szeretnél
– leugrom a boltba –,
kifli, kalács vagy kenyér?
Legyen holnap torta?
Felülni megpróbálnál?
Kell egy kis segítség?
Ennél? Innál? Olvasnál?
Nem fáradtál el még?
Tudom, kicsit sok vagyok,
nézd el nekem, kérlek,
hogy békét alig hagyok,
s jó sokat beszélek!
De már kézzelfogható,
és nem csupán emlék,
hogy itthon vagy! Olyan jó!
Hozzak valamit még?
8.
Mikor vagyok?
Napkeleti bölcs ablakom ébreszt,
az ágy nyújtózik simán alattam,
félrecsúszott lepedőm mutatja,
hogy forgolódó testben alhattam.
Falamon fátyolos-zakós fénykép
víg fekete-fehér reggelt kíván,
szomszédban újra reménykettesben
álmodott együtt anyám és apám.
Gyermeklendületes felkelésem
ma felnőttkávé nélkül éberül,
s jóétvágyú reggelit tálalva
kis falatokban gyönyörködve ül.
Boltjárásnyit leszek szülők lába,
a kezemben erős bordó szatyor,
kilencesével futnak a lépcsők,
s kitárul egy rég mindennapi kor.
Röppen a tollas,
fordul ütőmön,
fennakadását
lomb öleli,
épp elegendő,
s újra lepottyan,
lábhegyen álló
utcabeli.
Mind bejöhetnek
udvarainkba
hintakívánó
más gyerekek,
bús porolórúd
függeni hív, ám
most feladat vár:
boltba megyek.
Tömbkerüléskor
botlik a lábam,
járdaszegélybe
ütbe bokám.
ülve tapintom,
s nézem a meccset
iskolaudvaron
ennek okán.
Kis bicegésem
eljut a boltig,
féltve vigyázzák
nénik, akik
kérdezik egyre:
fáj-e erősen,
és a tanácsból
száz adatik.
Visszafelé már
szinte nem érzem,
mert a szatyorfül
vágja kezem,
nézem: az erkély
lombtakaróját
csonkra levágták,
s sírok ezen.
Hazaérve cipelem felfelé
a harmincévnyi emlékcsomagom,
lihegek, de bírni kell, hát bírom,
s a visszajárót mind visszaadom.
9.
Két nap erre-arra
Már két napja búcsúzkodva
szorongatom a kezét,
vinném mindennapjaimba
csontgöcsörtös melegét.
Már két napja örvendezve
ölelem, ha mellém áll,
lelkendezéshallgatásban
én vagyok a szalmaszál.
Csak hármasban, mint pár évig,
(bátyám egyetemre ment)
utolértem akkorukat,
s élem a régi Édent.
Már csak két nap leszek lábuk,
s elmosogatott edény,
hűsítem a délutánjuk,
vagy áradok, mint a fény.
Most hallgatom, most szólítom,
most helyettük megteszem,
két nap múlva víg emlékű
minden lenni igyekszem.
Tudom, most még segíthetek,
s később bennük bíznom kell,
de már aggodalmam kezét
többé nem engedem el.
10.
Születésnaptól névnapig
A három generációját
összehozó család,
ha születésnapot ünnepel,
múltba s jövőbe lát.
A rangidős történetekben
ifjú a nyolcvan év,
míg elénk tárja albumként
az emlékezetét.
Kívánjuk mind, hogy tíz év múlva
ugyanígy, ugyanitt,
s hisszük, előd s utód egymásból
kölcsönerőt merít.
Az agy kihagy,
s a test összeomlik,
a kéthónapi kórházvegetálás során,
a társadalom lemondóan legyint:
„Nyolcvan év? Elég volt, nem?”
De összefonódik
huszonnyolc kéz, hálót képezve
felel: „Nem volt elég!”
s emel.
A névnap újra hazahívja
az egynevűeket,
s mind szorongásköpenyt ledobva
felhőtlenül nevet.
Majdnem, mint születésnapodon
királyra jön az ász:
a legkisebb unoka rajzán
„Nézd csak, Nagyapa! Jársz!”
11.
Forog
Forog a kerék,
döccenve gurul ki lábam alól az idő.
Kimarkolom magam erőszakosan
az elmúlt hét lágy masszájából.
Visszaintegetnek,
belül szipogva sír a gyermek:
ez ugyanaz a hét,
csak most hátra kell néznem,
ha érezni akarom,
hogy ki voltam előtte…
Forog a kerék,
zakatol bennem, s kívülem
a szigorú „mennemkell, mennemkell”.
Csukott szemmel, félve
nyúlok a képlékeny agyaghoz,
tapogatom a megfogalmazhatatlan
érzelemsimulásokat,
a még kemény csomókat…
Forog a korong,
beleszédülök az emlékezés hajtotta
formálhatóságba.
A szómasszában vájkálok,
egyenetlen feszíne alatt
megérzem valódi alakját,
hiszen már megtörtént
a fordulat.
Forog a korong,
mintázatot rajzol belém,
visszatérő motívumokkal,
s már csak arra vár, hogy
lélekkemencémben
magas hőmérsékleten kiégjen,
s beleégjen a jellemembe.