Öt tél
Írta: Bozóky Balázs
Közzétéve 3 hónapja
Megtekintések száma: 369
Öt tél
“Minthogy azonban a gondozás mindenekelőtt és többnyire deficiens vagy legalábbis közömbös móduszaiban tartózkodik - az egy-más-mellett-elmenés közömbösségében - a legközelebbi és lényegszerű önismeretnek [Sichkennen] arra van szüksége, hogy megismerje önmagát [Sichkennenlernen]. És ha ezután az önismeret elvész a visszafogottság, az elrejtőzködés és eltorzulás módjaiban, az egymássallétnek különleges utakra van szüksége, hogy másokhoz közel, illetve „mögéjük” kerüljön.”
(Martin Heidegger: Lét és idő)
A Krúdy Gyula utcában találkoztunk újra majdnem negyed évszázad után. Az osztályunk huszonhárom éve 2000-ben érettségizett. Talán ‘98-ban láttam utoljára 16 évesen Kornélt. Már akkoriban is sokat írt, olvastam is a novelláit. Az egyik nagyon mélyen megmaradt, az, amiben egy villamosra száll, ahol az élet szimbolikája az utazás, és amikor végre ülőhelye is akadna, befut a szerelvény a végállomásra. Másodikban csapták ki az osztályból. Azóta nem láttam, nem tudtam él-e, hal-e. Véletlenül futottunk össze azon a szombat estén, amikor elhaladt társaságunk terasza mellett, és köszöntem neki. Nem akart maradni, én marasztaltam. Meghívtam egy kólára. Odaült mellénk, kért kétezer forintot, cserébe adott három ponyvaregényt és egy vörös kötetet, Marx-Engels-Lenin válogatott szövegeit angolul. On scientific communism volt a címe az utóbbinak. Nem kértem a négy könyvet de ragaszkodott hozzá, hogy fogadjam el. Ő nem koldul. Amikor hazamentek a többiek, elsétáltunk az Egyetem térhez, vásároltam egy palack egri vörösbort egy éjjel-nappaliban, két műanyag poharat kértem mellé, neki egy üveg Pepsi maxot vettem, mást nem kért. Aztán mesélni kezdtünk. Gyorsan magunk mögött hagytuk az általános dolgokat, alaposan ismertük egymást. A szó csak úgy folyt belőlünk, mintha kamaszkori utolsó beszélgetésünket folytattuk volna. Elmondta, hogy 2017 óta az utcán él és az ELTE bölcsészkarának kertjében alszik. Ott tanyázik. Az okokat nem kérdeztem. Apjára haragszik, aki állítólag nem akar róla tudomást venni. Anyja meghalt. Kornél valaha rendkívül intelligens srác volt, és a mai napig az is maradt. Nem csalódtam benne. Szikrázó tehetség, negyedik generációs értelmiségi. Választékosan érvelt a zavaros események között. Volt rendszer az őrült beszédében. Ebben a mai világban egyszerűen nem tudok érvényesülni − magyarázta. Mielőtt elbúcsúztunk, elküldtem neki e-mailben a számomat, és felajánlottam a segítségem.
Másnap este ismeretlen számról hívtak. Ő keresett. A háttérben mentőautó szirénája vijjogott, valamilyen forgalmas helyről hívhatott. Megkért, hívjam vissza, mert egy nyilvános fülkéből beszél. Visszahívtam. Kölcsönkért tízezer forintot, és nagyjából felvázolta, mi a célja vele. Azt mondta, le van gyengülve, fizikai munkát már nem nagyon tud vállalni. A lába is fájt. Üszkösödött. Szidta a cipőjét, ami viszonylag ép és kényelmes kék tornacipőnek tűnt, de a látszat nyilvánvalóan csal. Ajánlottam neki, hogy keressen olyan munkát, ahol szállást is adnak. Csak poloska ne legyen − vágta rá azonnal. Rá is kerestem egy állásportálon és 324 darab munkahelyet adott ki. Nyár volt, a Balatonnál is nagy volt a munkaerőhiány, mezőgazdasági idénymunkák sora, de nem lelkesedett. Logisztikai állások is voltak Alsónémedin, egy helyi áruháznak kellett volna összepakolni a napi rendeléseit boltokra lebontva. Állj be postásnak − javasoltam. Úgy várják a jelentkezőket Csepelen mint a messiást! Sőt. A nyuggerek is úgy várnak majd mint egy igazi prófétát, amikor megjelensz a gangjukon a havi apanázsukkal! Az egy cseppet érdekelte, de a hangjában hallottam, hogy már egy kicsit feladta a küzdelmet. Tartozásom van, diákhitel, három és fél milla − habogta elcsukló hangon. Azonnal levonnák a fizetésemből a tartozást..
Azt mondják, ha egy ember egy telet az utcán tölt, akkor onnan már nincs visszaút. Kornélnak öt tél volt a háta mögött, de nem mutatta a kiégés jeleit. Olyan volt mint egy gyermek, aki eltévedt hazafelé a strandról a szállodájukba vezető úton, valahogy hátramaradt a hatalmas felfújt piros és kék gumimatracok árnyékában a poros úton, és nem értette hová tűntek a szülei. Segíteni szerettem volna, de fogalmam sem volt, hogyan. Megígértem neki, hogy összekészítek pár inget, körbenézek a szekrényemben. Mondta, ha volna pár halkonzervem, ami a konyhaszekrényben porosodik, azért is hálás lenne. Tudtam, hogy az a tízezer forint nem segítség. Tüneti kezelés. Egy ragtapasz egy nyílt törésre. Azt is tudtam, hogy már az is nagy segítség, ha egy normális mondatot tud váltani valakivel, és legalább egy óráig nem kell azon agyalnia, hogyan élje túl a napot. Nem mutatta ki semennyire sem, hogy válságos korszakban van, hogy éhezik, hogy nincs egy nyugodt hely a világon ahol álomra hajthatja a fejét. Sőt. Pont az ellenkezőjét gondolhatta volna az ember. Tegnap este, még ott a téren, keresztbe tett lábbal magyarázta, hogy micsoda verhetetlen Scrabble - bajnok volt 2009 és ‘12 között. A Gólyában mindenkit elvert sakkban is, nem akadt kihívója, amíg nem tiltották ki a helyről. Dicsérte a bor-választásomat, és udvariasan kacagott az olcsó vicceimen. Döbbenetesen jó színész volt, de mégis érezhető volt rajta a szorongó rettegés, meg az is, hogy láthatatlan maszkot hord. Makulátlanul fogalmazott, de a testbeszéde árulkodott. Az elnyomott fájdalom és düh lelepleződött egy-egy riadtan elkapott tekintetben, oda nem illő sóhajtás formájában. Egy rossz gondolat és robban − gondoltam. Olyan volt mintha egyike lenne, a megannyi fel nem robbant világháborús bombának. Azt mondta, van egy kézirata az ateizmusról. Érdekelt. Megkértem, küldje át e-mailen.
“Az ember bűne Istennel szemben nem abban áll, hogy keveset tud, hanem abban, hogy lázad Isten ellen. Eszembe jut a tavalyi május elseje. Még rendes albérletem volt, megfelelő gyógynövény ellátmányom. Javítgattam (minden valószínűség szerint soha meg nem jelenő) istentagadó természetfilozófiai kéziratomat, illetve szokásos, napi jeremiádomat fogalmaztam a szociáldarwinizmus és a segédprogram használat összefüggéséről a Facebookon, miközben lakótársam, egy derék kamionsofőr nyugtalanul járkált fel-alá a közös konyhában, kezében dobozos Arany ászokkal, és ezt ismételgette:
− Ne lázadj! Ne lázadj!” − olvasom írásában, amit másnap el is küldött. Sok volt a munkám, de azért kerítettem rá időt. Egyszerre volt érdekfeszítő és fullasztóan nyomasztó a százoldalas szöveg. Valamikor filozófiát hallgatott az egyetemen. Istentagadó esszéjéből a sorok között kiolvastam az istenkereső magány ordító csöndjét.
− Nehéz lehet hinni Istenben, ha az ember az utcán él − sóhajtottam. Válaszoltam az e-mailjére, majd délután újra felhívott egy utcai fülkéből. Mondtam neki, hogy találtam egy szép kék inget és egy kapucnis pulóvert, és szívesen odaadom, jól állna a kék kabátjához, a kék cipőhöz és a kék táskájához is. Köszönés helyett nem kertelt.
−Adj tízezer forintot! − hebegte, szégyent tettetve. − Megadom egy hónap múlva − fogadkozott.
Biztosan nem először kért valakitől tízezer forintot, ez egyértelműen hallatszott a hangján. Úgy döntöttem, segítek neki. A szegénység közel van. Mégis minek élünk? Miért lóg a feszület a nappaliban, miért imádkozunk, ha nem segítünk a bajba jutotton? Este hatra beszéltük meg a találkozót. Csomagoltam neki három almát, egy narancsot és egy nagy alakú kék kockás füzetet is a ruhák mellé. Gondoltam hátha örül neki, ha írhat.
Késett. Én ott voltam pontosan hatra az aluljáróban. Ő kért szívességet, fontos neki, biztos eljön − nyugtattam magam. Negyed hétkor már komolyan elkezdtem azon gondolkodni, hogy hazamegyek, amikor megláttam Kornél nyurga alakját, ahogy a lépcsőn lépdelt lefelé. A hetvenes éveket idéző koszos kalappal a kobakján, szakadt sötétkék ballonkabátjában tartott felém a nyári hőségben, alakja köré glóriát varázsolt a délutáni napfény. Csapzott koszos haja a szemébe lógott. Amikor a közelembe ért, orrfacsaró állatkert szagot árasztott magából. Megviseltnek tűnt. Szóvá tettem, hogy késett, már 22 perccel múlt hat óra. Szabadkozott, hogy egy nőtől megkérdezte az időt, és az biztosan rosszat mondott neki. Odaadtam neki a csomagot, tekertem neki egy cigarettát, és a tízezrest is diszkréten átnyújtottam.
− Gyere velem az Astoriához − invitált.
Meghívtam volna egy lángosra, de semmi más nem érdekelte, csak az Astoria.
−Szükségem van a gyógynövényemre − ismételgette. Azt mondta, elvonási tünetei lesznek, dührohamok törnek rá, ha nem jut hozzá a zöldséghez. Nekem még azt adta elő tegnap a telefonban, hogy a Dunakanyarba szeretne utazni, arra kell a pénz, ott van valami kommuna, ahol aludhatna egy függőágyon a kertben, és összeszedhetné a gondolatait. Felültünk a 47-es villamosra és elrobogtunk az Astoriáig. Kornél szinte már szaladt, majd egy sarkon megállított, kérte, várjam meg: a dílere nem kedveli az ismeretlen arcokat.
Visszatért, és akkor már nyilvánvaló lett számomra, hogy mire kellett a pénzem. Azonnal be akart szívni. Nem nyugodott. Elkezdett befészkelődni a Molnár utcában egy kapualjba, hogy tekerhessen már végre egy spanglit, amikor figyelmeztettem, hogy 3 kamera pásztázza a területet.
− Ez az ENSZ egyik budapesti székháza, azok nem sokak teketóriáznak egy magadfajta “lázadó terroristával” − érveltem.
− Azt hittem, ez az Idegennyelvű Könyvtár − legyintett belátóan, összeszedte a kabátját meg a táskáját, és tovább sietett erőltetett menetben a Duna part felé. Ott a turistabuszok mellett, kuporodott be egy árkádba, és készülődött a tekeréshez. Elővett a kék Jansport táskából egy könyvet.
− Ezt ma hoztam Szentendréről − váltott témát, és végig simította a kezében tartott kötet borítóját. Kinyitotta, és a borító belső sarkába kezdte el morzsolni a sötétbarna Virginia dohányt. Végtelen nyugalom járta át amint kicsomagolta az alufóliából a kannabiszt. Kenetteljesen meg is szagolta, negyed évszázad rutinjának gyerekes rajongásával. Olyan volt akár egy szőlősgazda, aki lecsippent szeptemberben egy szőlőszemet szigligeti birtokán, és elégedett munkája gyümölcsével.
− Szóval... − folytatta − oda járok könyvtárba. Mármint Szentendrére. Nem szeretek koldulni, és ott van internet, meg egy polc ingyen elvihető könyvekkel. Rühellek kéregetni. Fontos számomra, hogy adjak is valamit cserébe. Egy könyvet általában nem fogadnak el egy cigarettáért, úgyhogy ez az aduászom. Általában csak fiatal és középkorú egyedülálló férfiakat szólítok meg. Nem zaklatom az embereket, a lányokat, nőket kerülöm.
− Ne itt gyújtsd meg az Isten szerelmére − kérleltem. Gyere, menjünk le a Dunához, az Erzsébet-híd lábához! Hallgatott rám és lesétáltunk. Rengetegen voltak, sokan pecáztak is, a lépcsőket beterítette a szemét. Csikkek, eldobott PET palackok, sörös, boros, pezsgős üvegek szanaszét. A Duna szép volt, közeledett a naplemente. Leültünk. Cigarettára gyújtottam, ő alaposan beszívott. Beszédes volt. Németországról, Dániáról, Svédországról mesélt, ahol szintén csövezett. Azt mondta, Floridában is járt, ahol elverte hatmilliós örökségét. Amikor megkérdeztem milyen vízummal utazott, azt mondta ESTA-val. Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy igazat mond-e de lenyűgözően meggyőző részletességgel beszélt Koppenhága utcáiról és az amerikai motelszobákról. Két nap alatt, kétszer kért kölcsön tőlem egyre növekvő összeget. Miután lement a nap, mondtam neki, hogy mennem kell.
− Csak még egy csokit vegyél nekem még kérlek szépen − mondta most már a betépett ember magabiztos nyugalmával. Vettem neki egy tábla fehér csokoládét, amit azon nyomban be is falt a Ferenciek terén. Arca kisimult. A buszmegállóval szemközti épület ember-formájú tartópillérjeit elemeztük, amíg megvárta velem a 7-es buszt és elbúcsúztunk.
Este fél 11-kor csörgött a telefon. Én már régen ágyban voltam. Zihált a hangja, azt mondta itt van a közelben, azonnal kell neki az a mobil, amit említettem, hogy megkaphat. Megtalálta a házamat is, mert valaki felcsöngetett későn este, de félretettem a kaputelefon kagylóját. Azt mondta a telefonban, hogy kirabolták, és nagy a baj. Háromszor kellett tudomására adnom, hogy a feleségem várandós, a hároméves kisfiam alszik, és most ez nem alkalmas, oldja meg a problémáját. Nehezen, de végül belátta, hogy semmit sem tehet. Este sokáig nem jött álom a szememre, hajnali kettőig járt az agyam a gimnáziumi éveken, és az elmúlt két nap emocionálisan felkavaró hullámvölgyein, az ember tragédiáján.
Csillogó őszi estén, amit a város kivilágított épületei aranyfénnyel ölelték körül, újra találkoztam Kornéllal a Logodi utcában. A pár hónap alatt eltelt idő mintha csak egy pillanat lett volna, múlt és jelen egyesült. Kornél mosolygott, a szemeiből pedig bölcsesség sugárzott. Tiszta ruha volt rajta, és már nem is bűzlött. Megosztotta velem, hogy az elmúlt időszakban rengeteget tanult önmagáról, a világról. Most már tudja, hogy az igazi önismeret összekapcsolja másokkal, és segítőkészségre ösztönzi. Elmesélte, hogy talált magának egy munkát, ahol kamatoztathatja a kreativitását és tehetségét. Amikor elbúcsúztunk, a kézfogás közben azt mondta: "Végre megértettem, hogy a szívünk mindig talál egy új utat, és a remény soha nem hagy el bennünket, ha egymásra figyelünk." Azzal az ígérettel váltunk el egymástól, hogy a jövőben is tartjuk a kapcsolatot, és segítjük egymást abban, hogy mindig legyünk "ülőhelyek" az élet villamosán azok számára, akiknek szüksége van rá.
Kornél halálhírét egy volt osztálytársunk Facebook bejegyzésében olvastam.
Újbuda, 2023. augusztus 1.