Örökre
Írta: Villax Richárd
Közzétéve 9 órája
Megtekintések száma: 8
Örökre
– Annak idején nem hiába mondogattam, hogy a saját temetésedről is el fogsz késni.
– Jó, jó! Össze kellett szednem magam. Különben szervusz, Margó! Rég találkoztunk.
– Szervusz, Pista!
A zsörtölődő asszony és a szabadkozó öregember szinte a sarkában álltak a ravatalozó
helyiségnek. A közeli családtagok magas támlájú székeken ültek; feketében, nem sírva, de
erősen magukba mélyedve, úgy, hogy még a kisgyerekek sem mertek zsibongani. A régi
munkatársak, ismerősök, barátok a székek mögött álltak sorfalat. A központi helyet – mely
felé a lehajtott fejek homlokrészei mutattak – sötétbarna koporsó foglalta el. Oldalán felirat,
cirkalmas betűkkel: Kassai István, élt 83 évet.
– Ki gondolta volna, hogy túlélsz engem – zsörtölődött tovább az imént Margónak
nevezett asszony.
– Csak két évvel – jegyezte meg István.
– Jól telt az a két év, mi?!
– Hát nyugodtabban – mormolta az öreg.
Több évelődésre nem maradt idő, mert pap jelent meg, és rövid beszédben méltatta az
elhunytat. Két segédjével énekelgettek, imádkoztak valamennyit. A „gyászhuszárok” a
koporsót fekete kisautóba helyezték; mellé-fölé helyezték a koszorúkat. Az öregember és az
öregasszony a menet végére állt.
– Nem könnyű elbúcsúzni egy ilyen testtől, mely az utolsó pillanatig megszolgált -
mondta István szomorúan.
– Jó neked – replikázott Margó. – Én sokat szenvedtem.
– Tudom – ismerte el az öregember, majd így folytatta: – Azért ott az Alacsony Tátrában,
mikor megmásztuk a Gyömbért…azt te is élvezted.
– Fiatalok voltunk – jegyezte meg az asszony. – De most lehetnél kissé
méltóságteljesebb. Pár napja elnéztem a Tóhegyi temetésére. Géza is ott lépdelt a tömeg után,
egy hangos gondolata sem volt, pedig őt temették.
– Jó, jó – hagyta rá a dolgot Pista bácsi az asszonyra.
Közben a pap szentelt vizet hintett a sírgödör felé, melybe kötélen eresztették le a sötét
ládát. A földlabdák tompán doboltak a tetején. Legvégül elkészült a hant.
Mindenki két középkorú nőhöz járult részvétet nyilvánítani. A gyászruhás asszonykák
lábaihoz félve bújt egy-egy kisiskolás korú fiú. Mögöttük enyhén őszülő férfiak tették teljessé
a családi képet. Az egyik ember kifejezetten testes volt, a másik sovány.
– Mennyire különböztek mindig is – állapította meg Margó. – Az ízlésük is különbözik.
– Mindegy, hogy kövér, vagy sovány, csak jó ember legyen – bölcselkedett István.
Amíg az ösztövér férfi szoborként meredt a messzeségbe, a mackósabb előrébb lépett, és
sorban mindenkinek elsuttogta a halotti torra szóló meghívást. Erre a temetés gyászos
feszültségét oldó eseményre helyben került sor; a temető biztosított termeket erre a célra.
Mire megérkeztek a gyászolók, a szendvicsek már az asztalon díszelegtek.
– De jól néz ki az a kolbászos – Pista az egyik szendvicsre célzott persze.
– Ilyenben már nem lesz részed – reflektált az asszonya. - Helyette sok minden másban
igen.
Nem hívta őket senki, de az ember a saját torán már csak ott lehet.
– És akkor Nagyapa már soha, soha többet nem focizik velem? – ezt az a kissrác kérdezte,
aki anyja ölében ült, védelmet keresve valami meghatározhatatlan rossz elől.
– Nem – vallotta be az édesanya, miközben végigsimított a fiú homlokán. – De örökké
vigyázni fog ránk.
Az unoka szeme megtelt könnyel, némán sírt.
– Nem látnak minket – konstatálta a nagyapa. – Mi lenne, ha hírt adnék magamról?
– Tedd – hagyta rá Margó. – De úgysem fogják megérteni. Te sem fogtad fel, mikor
üzentem.
István, ellenkezve asszonya szavaival, az egyik asztalhoz közelített, melyen üvegpoharak
álltak halálos rendben. Hozzá akart érni az asztalhoz, de mintha egy rendkívül sűrű közegen
kellett volna keresztül hatolnia, éppen csak megmozgatta azt. A poharak egy közös hang
erejéig összecsengtek.
Elnémult a vendégtér, mintha valamire vártak volna a jelenlévők.
– Ezek a hülye repülőgépek – mordult fel István legfiatalabb testvére. És mintha
meghallotta volna a megjegyzést: egy, a közeli repülőtérről felszálló gépmadár húzott el a
temető felett. Megkönnyebbült morajlás futott végig a termen, és ismét a csendes
beszélgetésé lett a főszerep.
– Vigyázni fogunk rájuk minden nap, amíg el nem alszanak – súgta Margó az urának.
–De ha már biztonságban tudjuk őket, oda utazunk, ahova akarunk. A Világegyetem
bármelyik szegletébe.
– Legmesszebb, ahova jutottunk, Prága volt – merengett az öregember. –Túlóráztunk,
spóroltunk. Ez volt benne a szép, igen, hogy megküzdöttünk érte.
– Na, valld be, hogy erre se számítottál!
Az asszony jól ismerte férje világnézetét.
– Igaz – ismerte be a férj. – Azt hittem, leoltják a villanyt, és kész. De azért – tette hozzá,
– mégiscsak jó volt élni!
– Most is jó lesz. Csak más. Például: nézz át a falon!
Az élete során mindig az egyszerű, józan gondolkodásban bízó férfi rendesen
megrökönyödött, amint azt tapasztalta, valóban átlát a falon!
– Egy kislány – állapította meg a falon túl álló valakire vonatkozólag, akit inkább csak
érzett.
– Nem akármilyen kislány. A mi harmadik kislányunk. Helyesebben: az első. Aki meg
sem született. Julcsi.
– Julcsi?!
– Igen, ezt a nevet akartuk neki. Emlékszel?
– Apaaa! – kapcsolódott a társalgásba a lényecske, és a pár felé közelített. Azután
hárman eggyé váltak, és az öregember is megfiatalodott, örökre.