Öregek

Írta: Székely-Máté László

---

Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 301

---

---

Öregek

1.

A rádió halkan zümmögött a nagymamaszagú szobában, ott ültem mellette a padló szélén, a szőnyeg peremén, és tátott szájjal néztem a mélyzöld varázsszemet, ami a rádió vászonborítású előlapján világított.
Régi emlék, de most nagyon élénken vágott belém, ahogy a még mindig működő csöves, fakávás rádiót láttam a csúnyán összevert holttest fölött. Az idős nő teste teljesen kicsavarodott, az otthonkája rátekeredett, mintha meg akarná fojtani. Kicsit émelyegtem, de gyorsan elmúlt. A legyekre figyeltem inkább, a számukból nagyjából meg lehet állapítani, mikor állt be a halál. Hátranéztem, a doki az ajtóban várt.
– Bejöhetsz, ez nem mai darab. Azért figyelj, mire lépsz.
Bejött, megnézte közelebbről, a szemüvege veszélyesen billegett az orrnyergén, végül nem esett bele a hullalébe. Igaz, az már félig-meddig beszáradt.
– Te is egy hónaposra tippeled? – kérdezte a kesztyűjét húzogatva, kicsit idegesen. Nem régóta dolgozott bűnügyi orvosként, nagyon igyekezett megfelelni a különleges elvárásoknak. Feszült volt, de tudtam, komoly szakmai tudással van felvértezve. Megbíztam benne, de odafigyeltem rá.
– Nagyjából igen. Hőmérőzni már nem érdemes.
Majdnem elmosolyodtam, de visszafogtam magam, a humornak is van határa. Balázs doki rögtön tudta, mire célzok, de nem szólt egy szót sem. Kezdtem tisztelni.
A hőmérőzős módszer működik, de sok benne a bizonytalansági tényező. Tudtam, mégsem emiatt alkalmazzák olyan ritkán a gyakorlatban, és ezt a doki is tudta. Köhögött kettőt, felém sandított.
– Mikor vihetik be a boncba? Fodros hívott, már úton van befelé.
– A holttesttel kezdjük, tudod, de végig kell csinálni, videó, fotó, ruházat letapogatása… Talán egy óra. Fodros doktor úr addig elfoglalja magát, ismerem, megoldja…
Mosolyogtam, éreztem, hogy senki nem látja. Miért kell mosolyognom, amikor csak ilyen nyomorult dolgokban veszek részt? Tudtam, több idő lesz, de nem akartam, hogy azt higgye, feleslegesen szöszmötölünk. Majd rájön idővel, muszáj alaposnak lennünk, ha célt akarunk érni. Különben lószart sem ér ez az egész a bíróság előtt, ha majd ott lesz az a szemét, aki ezt csinálta.
– Menjünk ki, hadd csinálják Péterék a dolgukat, minél előbb.
Kiaraszoltunk, kollégáim leterítettek néhány hatalmas papírlapot, aztán lépésről lépésre elkészítették a digitális videofelvételt, a fotókat. Az ajtóból néztem a holttestet. Lilás-barnás színben feküdt a beszűrődő napfényben, eszembe jutott, valószínűleg valaki nagymamája lehetett. Megkérdezem az öltönyös kollégákat, valójában mit tudnak róla. Megfordultam, kimentem az autókhoz.

2.

– Micsoda? Hogy volt már hasonló? – döbbentem meg.
– Hol? A környéken? Nem? Mit tudtok róla?
A szolgálati terepjáró oldalának támaszkodtam, nem érdekelt, hogy poros lesz a kabátom. A hideg napsütésben az orrom elcsöppenni készült, elővettem a zsebkendőmet. Fázott a fülem a rászorított mobiltelefontól, de érteni akartam, mit mond a nyomozó. Leárnyékolt helyen lehetett, mert szakadozott a hang. Utáltam az ilyet, de legalább elérhető volt a kolléga.
– Aha, végül is leszúrták. Saját lakás. Tényleg nem volt semmi értéke? Na, szegény öregember… – szaladt ki a számon.
– Örülök, hogy segíthettem, remélem, meglesz. Ezen a számon éjjel is elérsz, nem, nem számít, hogy mikor vagyok szolgálatban.
Alig hallottam a végét, lehet, a szolgálat helyett szolit mondott, mindegy, úgyis kitalálom.
 Zsebembe dugtam a mobilt, vigyáztam, nehogy ráüljek, beszálltam a kocsiba, bekattintottam a szolgálati rádiót.
– Központ, a Birella utcából most szállítják el a holttestet. Megyek a boncba, de előtte megnézek valamit Budán. Igen, én is arra gondoltam. Ez nem véletlen. Már két szemlebizottság dolgozik. Jó, ha bármit intézkedni kell, rögtön szólok, a készenlétisek úgyis tudják a dolgukat, én meg a mobilomon mindig vagyok, tudjátok. Ha a szolgálati megint elromlik, hívjatok a sajátomon.
Megszakítottam a kommunikációt, körülnéztem, a halottszállítók éppen bekanyarodtak a körút sarkán. Sóhajtottam egyet, megdörzsöltem a szememet, elfordítottam a slusszkulcsot, elindultam az Árpád híd felé.

3.

A hegyi levegő csípősen lopózott be a sálam alá, úgy éreztem, a rézkeretes napszemüveg ráfagy az orromra. Gyorsan le is vettem. Miközben begyömöszöltem a volt feleségemtől kapott krómozott szemüvegtokba, megpróbáltam az autót az úton tartani. Néha táncolt egyet, de még nem volt lefagyva az úttest. A kilátás szép volt, de nem nézelődtem sokat, kár lett volna lezuhanni fejjel lefelé egy szépen gondozott kertbe. Tavasszal túl sok dolga lenne vele a bejáró kertésznek, ha felrobban a kocsi benzintartálya. Elhessegettem a visszatérő cinizmusomat.
Amikor Rókahegyen sikerült épségben leparkolnom, megkönnyebbültem. Aztán megláttam a gerincen az új lakópark mellett a sok járőrkocsit. Mi van itt, állománygyűlés, vagy már Pesten nincs is szükség rendőrökre? A szél feltámadt, befújt a tarkóm alá, de nem érdekelt. Feltűnt egy ismerős nyomozó, becéloztam, hátha tud valamit.
– Szevasz – mondtam neki személyeskedve, mintha akár a keresztnevére is emlékeztem volna, persze csak az arca rémlett valahonnan. Soha nem tudtam összepárosítani a neveket az arcokkal, de ezt nem árultam el senkinek, mert kétségbe vonták volna a képességeimet. Nagy hibát követtek volna el. Vagy én követek el ezzel nagy hibát?
– Komoly a helyzet? – kérdeztem, miközben a ház felé pillantottam.
– Szia, Laci. Úgy tűnik, komolyabb, mint elsőre látszott. Hallottam a másik esetről ott lent. Ilyenek csak a krimikben szoktak előfordulni.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mély lélegzetet vettem. Elnéztem a város felett. Fújt a szél. Szóval Laci vagyok. Akkor ismer, ráadásul tudja, a két mai helyszín összefügg. Oké, így alapesetben barát és szövetséges. Lassan magamhoz tértem a meglepetésből, ami csak egy másodpercig tartott, de hosszabbnak éltem meg.
– Tehát itt egy férfit öltek meg. Egy idős férfit – mondtam halkan, aztán megismételtem hangosabban, mert éreztem, a szél elnyomja a hangom. Ettől megint kiszáradt a torkom, köhögtem egyet, megérintettem a pisztolyt az oldalamon, természetesen nem eshetett ki a tokjából, de jó volt érezni, hogy még ott van.
– Igen –, kiabálta a kolléga fintorgó arccal, rájött, én sem hallhatom jól a szélben.
– Itt a szemlejegyzőkönyv, a titkárnő kinyomtatott három példányt. A konyhában rendeztük be az irodát, de már mindennel végeztünk. Lezártuk a lakást, a hatósági pecsét már fent van az ajtón, ha felmerül még valami, bármikor visszajöhetünk, tudod.
– Persze. Ezt a példányt elvihetem, ugye? Itt lehetetlen elolvasni. Amúgy is mennem kell a boncterembe. Remélem, ez nem lesz futószalagszerű gyakorlat.
Ferde mosollyal néztem rá, reméltem, nem hitte, hogy őt hibáztatom a komolyabb melóért.
– Apropó, tudnál adni egy névjegykártyát, jó lenne a számod, hogy felhívhassalak, ha lesz valami komoly fejlemény.
– Tessék.
Tudta, mire gondolok, amikor a futószalagot említettem, nem szeretne még egy nyomozati rémálmot. Nyomozati rémálom, de hülyén hangzik. Elvettem tőle a névjegykártyát. Kicsit megkönnyebbültem, mert így nem kellett megkérdeznem a nevét. Bedobtam a jegyzőkönyvet a jobb első ülésre, kezet ráztam vele, aztán óvatosan elindultam lefelé az egyre lejtősebb úton. A hátsó kerék néha odaütődött a padkának, de azt szerencsére jól megcsinálták, néha majdnem beszartam, amikor csúszni kezdett a kocsi, de végül épségben leértem. Megvárt a csúcsforgalom.

3.

A boncterem előtt parkoltam le, jó, hogy beengedtek ide, az Üllői úton katasztrofális volt a helyzet. Eszembe jutott, néhány hete egy feldühödött állampolgár majdnem megverte a bűnügyi orvosunkat, amiért a járdán parkoltunk. Hiába mondta, az ő érdeke, hogy minél előbb kiderüljön, mi történt itt, a férfit csak az érdekelte, szabálytalanul állt meg a rendőrautó, s mi szinte mindent megengedhetünk magunknak, az állampolgárokat pedig csak büntetjük orrba-szájba.
 Akkor nem szóltam bele a vitába, annyit mondtam a dokinak, hagyd, nem kell a botrány, menjünk, majd lecsillapodik. Láttam az orvoson, a tűréshatáron van, izzott a feszültség, képesek lettek volna összeverekedni. Az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni. A saját társaink ellen fellépni főleg szörnyű dolog. Megúsztam mindkét helyzetet, szerencsére kiderült, nem emberölésbe futottunk bele, különben sokkal több rendőrségi autó jelent volna meg a környéken, jobban lebénítva az amúgy is béna forgalmat.
Visszatértem az emlékeimből, felkutyagoltam az egyetemi épület csúszós márványlépcsőjén. Kopognom vagy csengetnem fölösleges lett volna, bárki van bent, nyakig be van öltözve, és általában gumikesztyűt visel. Rosszabb esetben annyira belemerül a munkájába, hogy észre sem veszi, ha valaki bejött. Nocsak, a falakat lefestették, ez újdonság volt. Beléptem az előtérbe. A szagok már szinte barátiak voltak, mintha hazajöttem volna. A lépcsőház és az előtér minden résébe bevette magát az a jellegzetes szag, amit otthon is érez mindenki, aki itt dolgozik. Az élet része. Az életé? Nem sokat nosztalgiáztam, volt elég dolgom, bekopogtam a főorvos irodájába, rögtön be is léptem.
– Szia, Laci. Itt van minden – mondta a patológus, épp csak felpillantva az íróasztaláról.
– Szép napot, doki… – köhögtem egyet. A huzat valami furcsa szagot hozott be, elgondolkodtam egy pillanatra, honnan ismerős. Aha, ugrott be, egy boncmester mesélte, ilyenkor főzik le a hullákról a húst, hogy a letisztított csontokból szemléltető eszközöket készítsenek a hallgatóknak. Inkább nem akartam emlékezni az üstök látványára, mert sok elmaradt ebéd jutna az eszembe.
A főorvos valamilyen nyomtatványt körmölt. Soha nem szerette a számítógépet, pedig kiselőadásokat tartottam neki az előnyeiről. Ez van, de legalább amiben profi, azt jól csinálja. Felvettem a boncolási jegyzőkönyvet, leültem az egyetlen szabad vasszékre. Hideg volt. Itt nem szokás nagyon befűteni. Nézegettem a latin kifejezéseket, a felét nagyjából értettem, mert szerettem az igazságügyi orvostant annak idején, de orvos semmi pénzért nem lettem volna. Balról a szemembe tűzött a nap, azt az illúziót keltve bennem, hogy meleg van. Talán emiatt kezdtem kicsit izzadni.
– János – néztem fel hirtelen –, tudom, nem a te dolgod, de láttál már hasonlóakat. Szerinted ennek mi értelme volt?
Letette a tollát, kicsit kihúzta magát a görnyedt testtartásából, sóhajtott egyet.
– Nem tudom.
Őszinte ember volt.
– Szociopata is lehetett, vagy pillanatnyi elmezavaros, ehhez túl keveset tudunk… Bár az utóbbit kizárnám, ha tényleg ugyanaz az elkövető.
Letettem elé az íróasztalra a boncolási jegyzőkönyvet. Gondoltam, ő is informálódott, mire ideértem.
– A másik eset Pesten ugyanilyen értelmetlen. Semmi nem utal rá, hogy a tettes bármit is akart volna tőlük, kivéve, hogy a halálukat akarta, de azt nagyon. Ez a gyilkos nem lehet normális – mondtam.
A főorvos most végre felnézett, fintorgott egyet, a napfény elmélyítette arca ráncait.
– Egyetlen gyilkos sem normális. Az sem, aki jogszerűen öl. De mi a normális? Komoly szaktekintélyek még ma is vitatkoznak rajta.
Egy kicsit elgondolkodtam ezen, csend lett, aztán úgy döntöttem, jobb, ha nem mondok semmit. Nem azért vagyok itt. Kintről orvostanhallgatók beszélgetése szűrődött be. Eszembe jutott a volt feleségem, furcsa gondolatai támadtak az elöregedő társadalomról. Elméleteket állított fel, hogyan lehetne megoldani a problémát. Akkor úgy gondoltam, minden megy a saját medrében. De az elmélkedés nem visz előrébb.
– Ilyenkor nehéz elindulnunk, tudod, döcögős a nyomozás, a rutinmunkák mégis lekötik a kollégáimat. Össze kell valahogy kapcsolni az eseteket, vagy valami konkrét kiindulópontot találni – gondolkodtam hangosan, szokásom szerint kicsit gesztikulálva hozzá.
– Van, amikor nem lehet megjósolni, éppen kit választ ki, ez nyilvánvaló. Ezt tanították nektek is. Igen, igen, nem reklámozzák, néha tehetetlenek vagytok, vagy vagyunk, és ez ráadásul nem is a mi hibánk – mondta fintorogva, közben tintás kezét beletörölte a nadrágjába.
Kollégámnak éreztem Jánost, pedig nem volt rendőr. Felállt, megint fintorgott egyet, tudtam, igaza van, de mégis az járt a fejemben, el akarom kapni azt a szemetet, akármilyen közhelyes, akármibe kerül, ilyesmiért már egyszer feláldoztam a magánéletemet. Hát ez is elég közhelyes gondolat volt, gyorsan megráztam a fejem, hogy a gyakorlatiasabb dolgokra tudjak koncentrálni.
– Kösz, János, ha jutunk valamire, az úgyis a füledbe jut.
Kezet fogtunk, közben odakint megint ordított egy sziréna. Amikor behuppantam a kocsiba, az járt a fejemben, mennyi szerepe van a véletlennek egy nyomozás menetében. Az ilyen ügyekben biztosan sok, mert ha nincs szerencsénk, nagyon elhúzódhat, talán évekig is, vagy előveszik később, ha van új fejlemény, és egyáltalán nem mindegy, közben mi történik. Ha egy szabadon kószáló elmebetegnek eszébe jut, hogy csendes ámokfutást rendez, akkor még arról sem fogunk tudni, pontosan mi történt. Talán elrabolja az áldozatait, megöli, és eltünteti. Ha nincs holttest, legfeljebb a gyanú marad nekünk. Vajon a nyomtalanul és váratlanul eltűntek közül hányan válhattak így egy arctalan őrült áldozatává? Honnan tudhatunk egyáltalán bármit az indítékairól? És ha nem is elmebeteg, hanem egy jól funkcionáló, intelligens szociopata? A környezete talán kiszúrja, valami nincs vele rendben, de egy idegennek fel sem tűnik… Hányan nézünk ki úgy, hogy valami nincs velünk rendben? Eszembe jutott saját tegnapi tükörképem, amikor véletlenül borotválkozás közben farkasszemet néztem magammal. Inkább kicsit borostásan mentem ki az utcára, minthogy belenézzek saját táskás szemembe.
Nem akartam továbbvinni ezt a gondolatot, megpróbáltam kizárni a fejemből a rémálmaimat. Az életünk nem arról szól, hogy megmentünk embereket, hanem, hogy öncélúan bevilágítunk a sötétebb helyekre. Ez is annyira eretnekség, hogy semmiféle előadáson nem mertem volna felhozni a főiskolán.
– Dehogynem, ha elkapom ezt a gyilkost, akkor megmenthetem azokat, akiket még megölhetett volna… – mondtam hangosan vezetés közben, aztán észbe kaptam, magamban beszélek. Eszembe jutott, nem első eset. Túl sokat vagyok egyedül. A főkapitányság felé vettem az irányt, jó lenne végre egyeztetni, egy kicsit felmelegedni, és tudom, a főnököm nagyon kíváncsi rá, mit gondolok.
Ember tervez, isten végez, a valóság megint keresztülhúzta a számításaimat. Megszólalt a mobilom, levettem a lábam a gázpedálról, lehúzódtam a deresedő fák alá. Valaki rám dudált, de nem érdekelt. Szerencsére sikerült kikerülnie.
– Igen. Én vagyok…

4.

– Negyvenöt szúrás. Valószínűleg késsel. Nem lehet tudni, melyik volt az első. Még védekezni sem tudott, úgy látszik, a földön kapta az utolsókat. Keressük az elkövetés eszközét. Fáradtnak látszol. A doki most végzett, még nem vitték el a hullát. Megnézed?
– Persze, adjatok lábtyűt. Hogy jutott be a tettes?
– Semmi nyoma. Biztos valami legendával, az öregek könnyen beveszik, ha valaki postásnak vagy vízművesnek adja ki magát. Nem lehetnek annyira paranoiásak, mint mi.
Csak hümmögtem, néha nincs mit mondanom. Felhúztam a gumírozott kék műanyag zacskót a cipőmre, a lábam elé nézve követtem a hófehér papírruhába öltözött kollégámat a szűk, áporodott szagú előszobán át. A szagok alapján is mindig tudom, hol vagyok. A látvány nem döbbentett meg, mert hozzászoktam. Mindenesetre nem volt szép.
– Vannak a környéken térfigyelő kamerák? – kérdeztem megtörve a szemlélődés csendjét. A szomszéd szobában egy ujjnyomat szakértő az egyik ajtófélfán dolgozott, szállt a gázkorom por, a védőmaszkja mögött is ismerősnek tűnt. Kollégám hirtelen felegyenesedett, visszatette bőrtokjába a kézi nagyítóját.
– Jobb lesz, ha a központban kéred le a listát, elvileg minden kameráról tudniuk kell.
Az ötlet nem volt új, de most fontos lehet. Igen, nekem egy olyan listára van szükségem, amin a képet rögzítő kamerarendszerek szerepelnek. A magáncélra használtakat is beleértve. Nem tudom, hogy most a személyiségi jogok fognak számítani jobban, vagy az emberéletek. Szívem szerint az utóbbira szavaznék. Nem azért, mert megrögzött humanista vagyok, hanem mert kevesebb melóm lenne. Kicsit elszégyelltem magam a gondolatért. Önző is vagyok többek között. A jog van értünk, vagy mi a jogért?
Elméláztam. Néztem a vértől lucskos falakat, a szekrényeket, a csipketerítős asztalt, a régi képeket. Idős, sőt magányos emberek, akik senkinek nem ártanak… Amúgy sincs sok hátra nekik, miért akarta valaki a gyors halálukat?
Nemsokára ismét a kocsiban ültem, aztán leparkoltam egy padka mellé. A rádió halkan zümmögött, rácsaptam, elhallgatott, nem akartam semmit sem hallani. Néha a technika, néha az emberek érdekeltek, de most csak egy dolog volt fontos. Valakit meg kell állítanom, nem azért, mert ez a kötelességem. Úgy döntöttem, bármi áron megteszem. Rossz előérzetem volt.
Közben belém villant, mindenekelőtt rá kell jönnöm az elkövető indítékára. Talán csak ez az út vezethet el hozzá. Emellett erőt vett rajtam valami sejtés, mintha ismerős dolog mellett mentem volna el, amire pont azért nem figyeltem fel, mert megszokott volt. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, de nem verhettem ki a fejemből. Maradt a rutinmunka, mentem tovább, ráhangolódtam a pesti forgalom ritmusára, beszippantott a benzinfüst.

5.

– Ennyi kamera van csak a környéken, aminek a képét rögzítik? – kérdeztem a kollégától, akinek a munkája nagyon unalmas lehetett. Valószínűleg a nyugalmas életet szereti, az sem baj önmagában. Csak el ne aludjon munka közben.
– Az egész kerületben harminc van, de a legtöbb semmi érdekeset nem mutat, persze vannak problémás helyek. Melyik érdekel?
Rámutattam a térképre, ahol a kamerák, és az általuk látott területet tüntették fel.
– Ez az a környék. Úgy látom, ez a két kamera látja a ház bejáratát. A felvételeket meddig őrzi a számítógép? – kérdeztem felegyenesedve.
– A központi szerver eltárolja körülbelül egy hónapig, aztán a legrégebbiek folyamatosan törlődnek. Úgy látom, ez az utóbbi eset helyszíne. Mikor is volt az elkövetés ideje?
– A doki szerint legfeljebb két-három napja, és biztos vagyok benne, hogy a boncolás sem fog pontosabb időpontot kihozni.
– Tehát huszonhetedikén, vagy huszonnyolcadikán. Hmm… Tapasztalatból mondhatom, ha mind a negyvennyolc órát végigpörgetjük, egy ilyen társasháznál két-háromszáz ki-belépő embert számolhatunk össze – mondta elgondolkodva az operátor. Megvakarta a homlokát a sapka alatt, furcsán mozgott a skalpja. Elgondolkodtam a szavain, aztán döntöttem.
– Ugorjunk neki, az arcukat szeretném látni. Tudom, nem lehet ennyi embert végigellenőrizni, kihez ment, kitől jött, ott lakik-e, satöbbi, de szeretném látni az arcukat. Már amelyiknek kivehető a felvételen. Úgy látom, nagyfelbontású kamerákat telepítettek erre az utcára, van valami esélyem…
– Igen, ez megoldható, de beletelik néhány órába. Nem tudom, mire mész ezzel, de te biztos tudod. Ráérsz most? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Furcsán állt rajta az egyenruha. Magamon már nem is tudtam elképzelni, mármint az egyenruhát.
– Hogy a fenébe ne? Hátha bele tudok nézni az elkövető szemébe, ha csak egy másodpercre is. A kinti automata jó?
– Igen.
– Hozok kávét. Hol nézzük a felvételeket?
– Annál a hátsó asztalnál – mutatott rá –, addig a zászlós úr átveszi az én munkámat. Az említett zászlós úr faarccal átült egy másik karosszékbe. Nyikorgás hallatszott alóla.
Kimentem kávéért, két sima feketét vettem, aztán visszamentem. Úgy döntöttem, nem koncentrálok a mozgóképre, hanem ellazulok. Megpróbálom befogadni a látványt.
– Te, figyu – szóltam a mellettem ülőhöz –, ez eltarthat pár óráig, ahogy mondtad, addig nyugodtan menj előre, vagy pihenj le. Mittudomén.
Leállítottam a lejátszást, ránéztem.
– Ezen te úgysem látsz semmit, nem kell úgy csinálnod, mintha ezzel segítenél. A videót én is ismerem – próbáltam mosolyogni egy féloldalas fintorral, de tudtam, hogy megértett. Felvette az íróasztalról a sapkáját.
– Oké, oké. Ordíts, ha valami érdekes jelenet van, és kellek.
Amikor visszament a kollégájához, már őszintén mosolyogtam. Nem mintha valami érdekeset találtam volna, de legalább hagytak dolgozni. Van, amikor a jelenlétük akadályoz a munkában. Hála istennek, még soha nem mondták rám, hogy nem vagyok csapatjátékos. Pedig mondhatták volna. Félálomban a monitoron ismerős mozdulatot véltem felfedezni, aztán felébredtem a saját horkolásomra. Füleltem. A helyiségben, és odakint is csönd volt, senkit nem érdekelt, hogy mit csinálok.
Különös előérzetem támadt, amikor többször átnéztem egy felvételt. Két nő ment be, kettő jött ki, egy férfi rágyújtott a kapu alatt, aztán mintha a kaputelefont nézte volna egy darabig. Lehet, csak pihent a maga módján, mert gyorsan továbbsietett. A házfalak lilának tűntek a felvételen, ettől egy ismert énekesnő neve ugrott be, biztos fáradt az agyam, és kezd tőlem független gondolatokat gyártani. Hülyeség, de belém villant, nem szabad teljesen kimerítenem magam, mert akkor nem vagyok eléggé hatékony. Végül bent maradtam a főkapitányságon, egy pihenőszobában aludtam el.

6.

Tudtam, valahová el kell mennem holnap. Ez a holnap ma van. Lehet, rossz lesz a találkozás. Valami nepper, talán egy rokon, valami ismerős a múltból. Mindegy, jobb lesz lezárni, mint halogatni. Felhívtam egy számot. Először nem vették fel, aztán az ismerős hang felelt, természetesen a parancsnok.
– Igen, őrnagy úr.
Szeretett a hivatalos rendfokozatomon szólítani, néha idegesített, néha jól esett. Abban a furcsa helyzetben voltunk, hogy ő még csak százados volt. Én sem hittem, hogy ilyen lehetséges, de ez volt a helyzet. Hosszú történet.
– Üdv, főnök. Szeretnék egy listát lekérdezni. A nyolcasról van szó.
– Oké. Mikorra kell?
– Nem sürgős, de ha lehet, azonnal.
– A humorérzéked megmaradt – nevetett fel fémes hangon.
– Azt még őrizgetem kicsit. Hívj, ha van valami.
– Rendben. Vigyázz, ez nem kispályás.
– Oké.
Reccsent a telefon, belevágtam a zsebembe. Remélem, nem esek rá, mint az előzőre, szerencsére csak az tört össze, nem én. Évente egy-két mobilt elfogyasztok. Nem fontos, ilyesmire nem koncentrálok, nem a csúcsmodelleket használom.
A kapcsolatok egyre bonyolultabbak. Szeretném rövidre zárni őket. Semmi vágyam rá, hogy fegyvert használjak, de nem látok sok kiutat, hacsak le nem ülhetek egy sorozatgyilkossal békésen beszélgetni egy asztalhoz. Leülni talán még le lehet, de megegyezésre jutni nem igazán. Utálok jóslatokba bocsátkozni, mivel nem vagyok jós, és néha gyűlölöm a megérzéseimet. Miért vállaltam fedett munkákat? Megint önmagammal kell szembenéznem. Nevetséges közhely, hogy a saját végzetünkbe rohanunk. Még egyszer nem kockáztatom meg.
Miután megkaptam a kért információt, gyorsan levakartam a cipőmről a sarat, beültem a kocsiba.
Az utca kihalt volt, szerencsére nem találkoztam ismerőssel, a fák nyikorogtak a szélben. Az ablakokból bárki láthatott, ennek most kivételesen örültem. Jó lenne ma lezárni valamit, így, vagy úgy.
– Jó napot kívánok, őrnagy úr!
Bassza meg, ez jó hangos volt. Majdnem összerezzentem. Próbáltam mosolyogni.
– Á, önnek is, Lajos bácsi!
Továbbment, az idétlen kiskutyája gyanakodva nézett vissza rám. Legszívesebben belerúgtam volna. Pár száz éve egyetértettek volna az érzelmeimmel. A lépcsőház kongó hangot adott, talán még akkor is kongott, amikor senki nem járt benne. Bevettem a leszarom tablettát, mert tudtam, nincs más választásom. Az ajtó előtt megálltam. Valamit ismét éreztem, nem tudom, mit. A félig alumínium pisztoly csiklandozta az oldalam, pedig nem volt túl nehéz. Pszichoszomatikus tünet, szabad asszociáció. Kötelező viselet, szükséges rossz. Csengettem.
– Szia nagypapa, nem zavarlak? – köszöntem be a hirtelen kinyílt ajtón. Megcsapta arcomat a túl melegre fűtött lakás szaga. Valami más is volt a levegőben. A kopott ajtókeret hívogatóan mosolygott rám. Régi emlékek… A munkámról egy pillanatra elfeledkeztem, az öreg mosolygó arca szinte mindent kitörölt, ami napok óta foglalkoztatott. Talán mégsem mindent.
Leült a kályhának támaszkodó széknek.
– Nagypapi, vigyázz, még felgyulladhat – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
A rozsdás ablakpántokról nagyanyám jutott eszembe. Egy régi fénykép vibrált a régen festett falon. Tudtam, soha nem fogja levenni. Valamiféle Vadalmának becézte, azt hitte, nem hallom meg. Persze gyerekként feltűnt, magamban elneveztem a nagyit Almamamának. Most hátam mögé gyűrtem a pisztolyt, próbáltam nem ráülni. Szembenéztem az öreggel. Hidegnek tűnő, szürkés szemei voltak, de amikor mellettem kellett, hogy álljon, tudtam, sokkal több érzés van benne, mint amit tekintete sugall.
Talán valamit meglátok rajta, mégsem voltam biztos benne, hogy segíteni tud. Egy régi feszület volt a falon, ismerős, én hoztam ajándékba huszonnégy éve. Papnak készültem, de hamar rájöttem, nem vagyok elhivatott. Leültem elé a szőnyegre, mint kisfiú koromban, felnéztem rá.
– Járt valaki nálad mostanában?
– Csak a szomszéd. Tudod, nem látogat senki rajtatok kívül.
Láttam a  jelzést a szemében. Nem akartam több kérdést feltenni, ennyi bőven elég volt. Jó orrom van. Jó nagy. A konyhában enyhe gáz- és ételszag terjengett, de valami más is. Megfogtam a kezét, furcsán nézett rám, tudtam, hogy furcsállja a viselkedésem.
– Vigyázz magadra, körülnézek, hogy minden rendben van-e – mondtam halkan, de lehet, hogy már csak én hallottam. Kint macskák nyivákoltak. Feltámadt a szél az udvaron, hordta a havat, gondoltam, idén is szükségem lesz egy szélvédő jégolvasztó flakonra. Lehet-e másfelé irányítani a gondolataimat? Nem mentem messzire, de benéztem a kamrába is. A konyhában búcsúztunk el.
– Nem maradhatok tovább, nagypapa, lefagy az út, keresztben fogok csúszkálni…
– Tudod mennyit motoroztam Pest megyében, nem volt promenád.
Hallottam reszkető hangját, de már más járt a fejemben. A szél megrázta a kilazult ablakokat. Vártam az újabb baljóslatú telefonhívást. Reméltem, meg fogom előzni a következőt.
– Nem maradsz még egy kicsit? – kérdezte az öreg.
– Sok a dolgom, tudod.
– Mikor jössz legközelebb?
– Nemsokára – mondtam, és furcsa hangsúlyt éreztem a szavamban. Lelkiismeretfurdalásom volt, nem csak miatta. Elhanyagoltam őket. Néhány éve azt sem számolom, kiket vesztettem el a munkám miatt. Mindig túltettem magam rajta. Volt célom.
Az udvaron egy csíkos macska majdnem a vállamra ugrott, ismerős volt, valami Cirmi, de csúnyán néztem rá, megijedt. Beültem a kocsiba, indítottam, lassan elgurultam a szomszéd utcába. Leálltam egy szabad parkolóhelyen, ráhajtottam a fejem a kormányra. Nem tartott sokáig.
Erőt vettem magamon. Kiszálltam, elsétáltam a sarki kisboltig, vettem egy szendvicset. Ennem kellett valamit. Nem éreztem éhséget, csak gyengeséget. Az üvegportálon át láttam a bejáratot, ahol az öreg kapuján bement egy sötét ruhás alak. Basszus. Ismerős volt a járása, de nem tudtam hova tenni. Csak pár másodpercig tűnt fel. Végül nem haraptam a szendvicsbe, elindultam a bejárat felé, az utolsó métereket futva tettem meg, aztán lassítottam. A szag, igen, a szag…

7.

Az udvaron nem láttam egy macskát sem, csodálkoztam, hogy eltűntek. Becsöngettem volna, de a csengő nem szólalt meg. Az  ajtó melletti villanyóraszekrény résnyire nyitva állt. Óvatosan kinyitottam, a lakás kismegszakítóját valaki lekapcsolta. Megpróbáltam benézni a konyhaablakon, de szinte semmit nem láttam, mozgást sem. Az ajtóhoz mentem, és mintha halk kiáltást hallottam volna. Ez már önmagában ellentmondás. Nem adtam magamnak időt a gondolkodásra, ez ritka pillanat.
Megpróbáltam feltépni az ajtót, nem sikerült, zárva volt, a kifelé nyíló ajtó kilincse majdnem letörött, amikor megragadtam. Jobb lábammal teljes erőből beletalpaltam az üvegkazettás ajtóba. Az berobbant, éles fájdalmat éreztem a sípcsontomon, de rögtön visszahúztam, nem érdekelt, mennyire fáj. Rendesen rá tudtam állni. Benyúltam a lyukon, bal kezemmel megpróbáltam az ajtózárban megtalálni a kulcsot, nem volt benne. Valaki kivette.
Éreztem, hogy kezd eluralkodni bennem a pánik, pedig nem lenne szabad. Be kell jutnom. Tudja, hogy itt vagyok. Tudja, hogy csapdába került. Gyorsan körülnéztem az udvaron. Felkaptam egy régi széket, valamelyik banya hagyhatta kint, micsoda eretnek kifejezés, pörgött a fejemben tiszteletlenül… Belevágtam a konyhaablakba. Üvegszilánkok repültek körülöttem, összeszorítottam a szemizmaimat. Aztán még kétszer odacsaptam. Hatásos volt, át tudtam mászni. Hányszor mondtam az öregnek, hogy szereltessen fel rácsot, mire ő: Mi van, ha tűz lesz, hogy mászok ki… Az érem két oldala, basszus, nem tudtam vele vitatkozni…
A gázkonvektor tetejéről bemásztam a konyhába, előráncigáltam a pisztolyomat, csőre töltöttem, ahogy a rutin diktálta. Leguggoltam, mert így láttam jónak, kinéztem harminc centi magasan a konyhából a kopott ajtófélfa mögül.
Az előszobából a szobába nyíló ajtó nyitva állt, odabent rendetlenséget láttam. Miért nem csodálkoztam ezen? Dönthettem, és döntöttem is.
– Hagyd abba! Nincs értelme! – ordítottam a kihűlt levegőbe. A huzat egyre erősebb volt, úgy éreztem, bárhol máshol jobb lenne, mint itt.
Vártam és vártam, tudtam, most vívódik. Nem akartam még egyszer beletaposni a lelkébe, talán ez az utolsó napja. A pszichiátrián próbálkoztak vele… Hmm… Bele sem mertem gondolni az orvosok túlterheltségébe. Senki nem hitte, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. A részleget bezárták, a professzort nyugdíjba zavarták.
Most még erősebben éreztem drága parfümjének illatát, talán mert nagyon gyorsan vettem a levegőt.
– Soha! Soha! A gyerekekért csinálom, baszd meg! A jövőért!
Megkönnyebbültem, megszólalt. Ismerős volt a lelkiállapota. Két dolog miatt viszont továbbra is aggódtam.
– Nagypapa! – üvöltöttem a fal mögül – Nagypapa!
Csend, halk zihálás hallatszott, de az inkább női hangnak tűnt. Lassan eltettem a pisztolyt, itt nem lesz rá szükségem.
– Ildi, innen tényleg nincs tovább.
Halkan mondtam, tudtam, hogy így is hallja, mindig figyelt rám, de nem fogadta meg a szavaimat. Ezt pár éve nem is vártam el tőle, válásunk idején már reménytelen volt a helyzet. Az én bűnöm, hogy lemondtam róla? Hosszú idő óta nem kaphatott gyógyszeres kezelést, éreztem. Lépnem kellett. Nagyon zsibbadt a lábam, és fájt a jobb térdem a kézigránátos eset miatt.
– Add ide a kést.
Az előszoba küszöbén álltam, a szobában dulakodás nyomai látszottak, a zöld fotelben ült a feleségem. Csuklyája szemébe lógott, alig ismertem meg. Előtte a szőnyegen nagypapa ült, csukott szemmel. Élt, de feldagadt arcából és megvágott mellkasából szivárgott a vér. A kisasztalon felborult pipatartó, előtte egy lehullott könyv. A kályha ontotta a meleget, izzadni kezdett a homlokom.
– Nem oldasz meg semmit. Júliának sem lesz jobb – mondtam, nekitámaszkodva a szobaajtónak. A cipőmben forróságot éreztem, toppantottam egyet.
– Engedd el, a picsába!
Végképp elvesztettem a türelmemet, nagyon hangosan ordítottam, amitől elkerekedett a szeme. Mindkettőjüknek nekiugrottam. Tudtam, hogy szépen és elegánsan nem oldom meg a helyzetet. A mobilom szétlapult a zsebemben, amikor bemásztam az ablakon, segítséget nem várhattam. Ildikó leblokkolt, én viszont felpörögtem. Nagypapa éber lehetett, mert megmozdult, oldalra fordult.
Ekkor kaptam az első ütést a jobb vállamba, és csak a másodiknál döbbentem rá, hogy rám lőttek. Az egyik bal oldali bordámban furcsa érzés uralkodott el egy pillanatra, de nem álltam meg. Ráugrottam Ildire, felkiáltott, a kés a fűtőtest alá repült a kezéből, kis pisztolyára ráfeküdtem. Először nem mozdult, aztán amikor ki akart szabadulni, ismét kiabáltam.
– Nagypapa, menj ki, menj ki!
A pisztoly újra eldördült, mintha a fejemben hangzott volna. Eszembe jutott, amikor a lőtéren hangtompítóval gyakoroltam. Olyan volt, mint egy apró robbanás valaki agyában. Leküzdöttem az érzést. Szemem sarkából láttam, ahogy az öreg egyik lába eltűnik a konyhaajtóban. Kivonszolta magát. Mögötte összetört poharak szilánkjai csikorogtak a lakkozott parkettán. Odakint mintha a macskák visszajöttek volna, talán felugrottak a huzatos párkányra. Rám nézett az egyik.
Valaki motyogott alattam, nem értettem. Az alsótestem zsibbadt, de a kezeimet éreztem. Eszembe jutott, hogy nem hívtam segítséget, mert nem tudtam, és nem is akartam. Magánügy? Áruló vagyok, aki a saját mocskába fullad bele? Lassan mindegy lesz. Megfogtam a közöttünk lévő pisztolyt.
– Tudod, hogy szerettelek.
Idegenül hangzott saját rekedt suttogásom. A filmszakadás előtt csodálkozó szemekbe néztem egy pillanatig.

2016.Máté László:
Öregek

1.

A rádió halkan zümmögött a nagymamaszagú szobában, ott ültem mellette a padló szélén, a szőnyeg peremén, és tátott szájjal néztem a mélyzöld varázsszemet, ami a rádió vászonborítású előlapján világított.
Régi emlék, de most nagyon élénken vágott belém, ahogy a még mindig működő csöves, fakávás rádiót láttam a csúnyán összevert holttest fölött. Az idős nő teste teljesen kicsavarodott, az otthonkája rátekeredett, mintha meg akarná fojtani. Kicsit émelyegtem, de gyorsan elmúlt. A legyekre figyeltem inkább, a számukból nagyjából meg lehet állapítani, mikor állt be a halál. Hátranéztem, a doki az ajtóban várt.
– Bejöhetsz, ez nem mai darab. Azért figyelj, mire lépsz.
Bejött, megnézte közelebbről, a szemüvege veszélyesen billegett az orrnyergén, végül nem esett bele a hullalébe. Igaz, az már félig-meddig beszáradt.
– Te is egy hónaposra tippeled? – kérdezte a kesztyűjét húzogatva, kicsit idegesen. Nem régóta dolgozott bűnügyi orvosként, nagyon igyekezett megfelelni a különleges elvárásoknak. Feszült volt, de tudtam, komoly szakmai tudással van felvértezve. Megbíztam benne, de odafigyeltem rá.
– Nagyjából igen. Hőmérőzni már nem érdemes.
Majdnem elmosolyodtam, de visszafogtam magam, a humornak is van határa. Balázs doki rögtön tudta, mire célzok, de nem szólt egy szót sem. Kezdtem tisztelni.
A hőmérőzős módszer működik, de sok benne a bizonytalansági tényező. Tudtam, mégsem emiatt alkalmazzák olyan ritkán a gyakorlatban, és ezt a doki is tudta. Köhögött kettőt, felém sandított.
– Mikor vihetik be a boncba? Fodros hívott, már úton van befelé.
– A holttesttel kezdjük, tudod, de végig kell csinálni, videó, fotó, ruházat letapogatása… Talán egy óra. Fodros doktor úr addig elfoglalja magát, ismerem, megoldja…
Mosolyogtam, éreztem, hogy senki nem látja. Miért kell mosolyognom, amikor csak ilyen nyomorult dolgokban veszek részt? Tudtam, több idő lesz, de nem akartam, hogy azt higgye, feleslegesen szöszmötölünk. Majd rájön idővel, muszáj alaposnak lennünk, ha célt akarunk érni. Különben lószart sem ér ez az egész a bíróság előtt, ha majd ott lesz az a szemét, aki ezt csinálta.
– Menjünk ki, hadd csinálják Péterék a dolgukat, minél előbb.
Kiaraszoltunk, kollégáim leterítettek néhány hatalmas papírlapot, aztán lépésről lépésre elkészítették a digitális videofelvételt, a fotókat. Az ajtóból néztem a holttestet. Lilás-barnás színben feküdt a beszűrődő napfényben, eszembe jutott, valószínűleg valaki nagymamája lehetett. Megkérdezem az öltönyös kollégákat, valójában mit tudnak róla. Megfordultam, kimentem az autókhoz.

2.

– Micsoda? Hogy volt már hasonló? – döbbentem meg.
– Hol? A környéken? Nem? Mit tudtok róla?
A szolgálati terepjáró oldalának támaszkodtam, nem érdekelt, hogy poros lesz a kabátom. A hideg napsütésben az orrom elcsöppenni készült, elővettem a zsebkendőmet. Fázott a fülem a rászorított mobiltelefontól, de érteni akartam, mit mond a nyomozó. Leárnyékolt helyen lehetett, mert szakadozott a hang. Utáltam az ilyet, de legalább elérhető volt a kolléga.
– Aha, végül is leszúrták. Saját lakás. Tényleg nem volt semmi értéke? Na, szegény öregember… – szaladt ki a számon.
– Örülök, hogy segíthettem, remélem, meglesz. Ezen a számon éjjel is elérsz, nem, nem számít, hogy mikor vagyok szolgálatban.
Alig hallottam a végét, lehet, a szolgálat helyett szolit mondott, mindegy, úgyis kitalálom.
 Zsebembe dugtam a mobilt, vigyáztam, nehogy ráüljek, beszálltam a kocsiba, bekattintottam a szolgálati rádiót.
– Központ, a Birella utcából most szállítják el a holttestet. Megyek a boncba, de előtte megnézek valamit Budán. Igen, én is arra gondoltam. Ez nem véletlen. Már két szemlebizottság dolgozik. Jó, ha bármit intézkedni kell, rögtön szólok, a készenlétisek úgyis tudják a dolgukat, én meg a mobilomon mindig vagyok, tudjátok. Ha a szolgálati megint elromlik, hívjatok a sajátomon.
Megszakítottam a kommunikációt, körülnéztem, a halottszállítók éppen bekanyarodtak a körút sarkán. Sóhajtottam egyet, megdörzsöltem a szememet, elfordítottam a slusszkulcsot, elindultam az Árpád híd felé.

3.

A hegyi levegő csípősen lopózott be a sálam alá, úgy éreztem, a rézkeretes napszemüveg ráfagy az orromra. Gyorsan le is vettem. Miközben begyömöszöltem a volt feleségemtől kapott krómozott szemüvegtokba, megpróbáltam az autót az úton tartani. Néha táncolt egyet, de még nem volt lefagyva az úttest. A kilátás szép volt, de nem nézelődtem sokat, kár lett volna lezuhanni fejjel lefelé egy szépen gondozott kertbe. Tavasszal túl sok dolga lenne vele a bejáró kertésznek, ha felrobban a kocsi benzintartálya. Elhessegettem a visszatérő cinizmusomat.
Amikor Rókahegyen sikerült épségben leparkolnom, megkönnyebbültem. Aztán megláttam a gerincen az új lakópark mellett a sok járőrkocsit. Mi van itt, állománygyűlés, vagy már Pesten nincs is szükség rendőrökre? A szél feltámadt, befújt a tarkóm alá, de nem érdekelt. Feltűnt egy ismerős nyomozó, becéloztam, hátha tud valamit.
– Szevasz – mondtam neki személyeskedve, mintha akár a keresztnevére is emlékeztem volna, persze csak az arca rémlett valahonnan. Soha nem tudtam összepárosítani a neveket az arcokkal, de ezt nem árultam el senkinek, mert kétségbe vonták volna a képességeimet. Nagy hibát követtek volna el. Vagy én követek el ezzel nagy hibát?
– Komoly a helyzet? – kérdeztem, miközben a ház felé pillantottam.
– Szia, Laci. Úgy tűnik, komolyabb, mint elsőre látszott. Hallottam a másik esetről ott lent. Ilyenek csak a krimikben szoktak előfordulni.
Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mély lélegzetet vettem. Elnéztem a város felett. Fújt a szél. Szóval Laci vagyok. Akkor ismer, ráadásul tudja, a két mai helyszín összefügg. Oké, így alapesetben barát és szövetséges. Lassan magamhoz tértem a meglepetésből, ami csak egy másodpercig tartott, de hosszabbnak éltem meg.
– Tehát itt egy férfit öltek meg. Egy idős férfit – mondtam halkan, aztán megismételtem hangosabban, mert éreztem, a szél elnyomja a hangom. Ettől megint kiszáradt a torkom, köhögtem egyet, megérintettem a pisztolyt az oldalamon, természetesen nem eshetett ki a tokjából, de jó volt érezni, hogy még ott van.
– Igen –, kiabálta a kolléga fintorgó arccal, rájött, én sem hallhatom jól a szélben.
– Itt a szemlejegyzőkönyv, a titkárnő kinyomtatott három példányt. A konyhában rendeztük be az irodát, de már mindennel végeztünk. Lezártuk a lakást, a hatósági pecsét már fent van az ajtón, ha felmerül még valami, bármikor visszajöhetünk, tudod.
– Persze. Ezt a példányt elvihetem, ugye? Itt lehetetlen elolvasni. Amúgy is mennem kell a boncterembe. Remélem, ez nem lesz futószalagszerű gyakorlat.
Ferde mosollyal néztem rá, reméltem, nem hitte, hogy őt hibáztatom a komolyabb melóért.
– Apropó, tudnál adni egy névjegykártyát, jó lenne a számod, hogy felhívhassalak, ha lesz valami komoly fejlemény.
– Tessék.
Tudta, mire gondolok, amikor a futószalagot említettem, nem szeretne még egy nyomozati rémálmot. Nyomozati rémálom, de hülyén hangzik. Elvettem tőle a névjegykártyát. Kicsit megkönnyebbültem, mert így nem kellett megkérdeznem a nevét. Bedobtam a jegyzőkönyvet a jobb első ülésre, kezet ráztam vele, aztán óvatosan elindultam lefelé az egyre lejtősebb úton. A hátsó kerék néha odaütődött a padkának, de azt szerencsére jól megcsinálták, néha majdnem beszartam, amikor csúszni kezdett a kocsi, de végül épségben leértem. Megvárt a csúcsforgalom.

3.

A boncterem előtt parkoltam le, jó, hogy beengedtek ide, az Üllői úton katasztrofális volt a helyzet. Eszembe jutott, néhány hete egy feldühödött állampolgár majdnem megverte a bűnügyi orvosunkat, amiért a járdán parkoltunk. Hiába mondta, az ő érdeke, hogy minél előbb kiderüljön, mi történt itt, a férfit csak az érdekelte, szabálytalanul állt meg a rendőrautó, s mi szinte mindent megengedhetünk magunknak, az állampolgárokat pedig csak büntetjük orrba-szájba.
 Akkor nem szóltam bele a vitába, annyit mondtam a dokinak, hagyd, nem kell a botrány, menjünk, majd lecsillapodik. Láttam az orvoson, a tűréshatáron van, izzott a feszültség, képesek lettek volna összeverekedni. Az ilyen helyzetekre nem lehet felkészülni. A saját társaink ellen fellépni főleg szörnyű dolog. Megúsztam mindkét helyzetet, szerencsére kiderült, nem emberölésbe futottunk bele, különben sokkal több rendőrségi autó jelent volna meg a környéken, jobban lebénítva az amúgy is béna forgalmat.
Visszatértem az emlékeimből, felkutyagoltam az egyetemi épület csúszós márványlépcsőjén. Kopognom vagy csengetnem fölösleges lett volna, bárki van bent, nyakig be van öltözve, és általában gumikesztyűt visel. Rosszabb esetben annyira belemerül a munkájába, hogy észre sem veszi, ha valaki bejött. Nocsak, a falakat lefestették, ez újdonság volt. Beléptem az előtérbe. A szagok már szinte barátiak voltak, mintha hazajöttem volna. A lépcsőház és az előtér minden résébe bevette magát az a jellegzetes szag, amit otthon is érez mindenki, aki itt dolgozik. Az élet része. Az életé? Nem sokat nosztalgiáztam, volt elég dolgom, bekopogtam a főorvos irodájába, rögtön be is léptem.
– Szia, Laci. Itt van minden – mondta a patológus, épp csak felpillantva az íróasztaláról.
– Szép napot, doki… – köhögtem egyet. A huzat valami furcsa szagot hozott be, elgondolkodtam egy pillanatra, honnan ismerős. Aha, ugrott be, egy boncmester mesélte, ilyenkor főzik le a hullákról a húst, hogy a letisztított csontokból szemléltető eszközöket készítsenek a hallgatóknak. Inkább nem akartam emlékezni az üstök látványára, mert sok elmaradt ebéd jutna az eszembe.
A főorvos valamilyen nyomtatványt körmölt. Soha nem szerette a számítógépet, pedig kiselőadásokat tartottam neki az előnyeiről. Ez van, de legalább amiben profi, azt jól csinálja. Felvettem a boncolási jegyzőkönyvet, leültem az egyetlen szabad vasszékre. Hideg volt. Itt nem szokás nagyon befűteni. Nézegettem a latin kifejezéseket, a felét nagyjából értettem, mert szerettem az igazságügyi orvostant annak idején, de orvos semmi pénzért nem lettem volna. Balról a szemembe tűzött a nap, azt az illúziót keltve bennem, hogy meleg van. Talán emiatt kezdtem kicsit izzadni.
– János – néztem fel hirtelen –, tudom, nem a te dolgod, de láttál már hasonlóakat. Szerinted ennek mi értelme volt?
Letette a tollát, kicsit kihúzta magát a görnyedt testtartásából, sóhajtott egyet.
– Nem tudom.
Őszinte ember volt.
– Szociopata is lehetett, vagy pillanatnyi elmezavaros, ehhez túl keveset tudunk… Bár az utóbbit kizárnám, ha tényleg ugyanaz az elkövető.
Letettem elé az íróasztalra a boncolási jegyzőkönyvet. Gondoltam, ő is informálódott, mire ideértem.
– A másik eset Pesten ugyanilyen értelmetlen. Semmi nem utal rá, hogy a tettes bármit is akart volna tőlük, kivéve, hogy a halálukat akarta, de azt nagyon. Ez a gyilkos nem lehet normális – mondtam.
A főorvos most végre felnézett, fintorgott egyet, a napfény elmélyítette arca ráncait.
– Egyetlen gyilkos sem normális. Az sem, aki jogszerűen öl. De mi a normális? Komoly szaktekintélyek még ma is vitatkoznak rajta.
Egy kicsit elgondolkodtam ezen, csend lett, aztán úgy döntöttem, jobb, ha nem mondok semmit. Nem azért vagyok itt. Kintről orvostanhallgatók beszélgetése szűrődött be. Eszembe jutott a volt feleségem, furcsa gondolatai támadtak az elöregedő társadalomról. Elméleteket állított fel, hogyan lehetne megoldani a problémát. Akkor úgy gondoltam, minden megy a saját medrében. De az elmélkedés nem visz előrébb.
– Ilyenkor nehéz elindulnunk, tudod, döcögős a nyomozás, a rutinmunkák mégis lekötik a kollégáimat. Össze kell valahogy kapcsolni az eseteket, vagy valami konkrét kiindulópontot találni – gondolkodtam hangosan, szokásom szerint kicsit gesztikulálva hozzá.
– Van, amikor nem lehet megjósolni, éppen kit választ ki, ez nyilvánvaló. Ezt tanították nektek is. Igen, igen, nem reklámozzák, néha tehetetlenek vagytok, vagy vagyunk, és ez ráadásul nem is a mi hibánk – mondta fintorogva, közben tintás kezét beletörölte a nadrágjába.
Kollégámnak éreztem Jánost, pedig nem volt rendőr. Felállt, megint fintorgott egyet, tudtam, igaza van, de mégis az járt a fejemben, el akarom kapni azt a szemetet, akármilyen közhelyes, akármibe kerül, ilyesmiért már egyszer feláldoztam a magánéletemet. Hát ez is elég közhelyes gondolat volt, gyorsan megráztam a fejem, hogy a gyakorlatiasabb dolgokra tudjak koncentrálni.
– Kösz, János, ha jutunk valamire, az úgyis a füledbe jut.
Kezet fogtunk, közben odakint megint ordított egy sziréna. Amikor behuppantam a kocsiba, az járt a fejemben, mennyi szerepe van a véletlennek egy nyomozás menetében. Az ilyen ügyekben biztosan sok, mert ha nincs szerencsénk, nagyon elhúzódhat, talán évekig is, vagy előveszik később, ha van új fejlemény, és egyáltalán nem mindegy, közben mi történik. Ha egy szabadon kószáló elmebetegnek eszébe jut, hogy csendes ámokfutást rendez, akkor még arról sem fogunk tudni, pontosan mi történt. Talán elrabolja az áldozatait, megöli, és eltünteti. Ha nincs holttest, legfeljebb a gyanú marad nekünk. Vajon a nyomtalanul és váratlanul eltűntek közül hányan válhattak így egy arctalan őrült áldozatává? Honnan tudhatunk egyáltalán bármit az indítékairól? És ha nem is elmebeteg, hanem egy jól funkcionáló, intelligens szociopata? A környezete talán kiszúrja, valami nincs vele rendben, de egy idegennek fel sem tűnik… Hányan nézünk ki úgy, hogy valami nincs velünk rendben? Eszembe jutott saját tegnapi tükörképem, amikor véletlenül borotválkozás közben farkasszemet néztem magammal. Inkább kicsit borostásan mentem ki az utcára, minthogy belenézzek saját táskás szemembe.
Nem akartam továbbvinni ezt a gondolatot, megpróbáltam kizárni a fejemből a rémálmaimat. Az életünk nem arról szól, hogy megmentünk embereket, hanem, hogy öncélúan bevilágítunk a sötétebb helyekre. Ez is annyira eretnekség, hogy semmiféle előadáson nem mertem volna felhozni a főiskolán.
– Dehogynem, ha elkapom ezt a gyilkost, akkor megmenthetem azokat, akiket még megölhetett volna… – mondtam hangosan vezetés közben, aztán észbe kaptam, magamban beszélek. Eszembe jutott, nem első eset. Túl sokat vagyok egyedül. A főkapitányság felé vettem az irányt, jó lenne végre egyeztetni, egy kicsit felmelegedni, és tudom, a főnököm nagyon kíváncsi rá, mit gondolok.
Ember tervez, isten végez, a valóság megint keresztülhúzta a számításaimat. Megszólalt a mobilom, levettem a lábam a gázpedálról, lehúzódtam a deresedő fák alá. Valaki rám dudált, de nem érdekelt. Szerencsére sikerült kikerülnie.
– Igen. Én vagyok…

4.

– Negyvenöt szúrás. Valószínűleg késsel. Nem lehet tudni, melyik volt az első. Még védekezni sem tudott, úgy látszik, a földön kapta az utolsókat. Keressük az elkövetés eszközét. Fáradtnak látszol. A doki most végzett, még nem vitték el a hullát. Megnézed?
– Persze, adjatok lábtyűt. Hogy jutott be a tettes?
– Semmi nyoma. Biztos valami legendával, az öregek könnyen beveszik, ha valaki postásnak vagy vízművesnek adja ki magát. Nem lehetnek annyira paranoiásak, mint mi.
Csak hümmögtem, néha nincs mit mondanom. Felhúztam a gumírozott kék műanyag zacskót a cipőmre, a lábam elé nézve követtem a hófehér papírruhába öltözött kollégámat a szűk, áporodott szagú előszobán át. A szagok alapján is mindig tudom, hol vagyok. A látvány nem döbbentett meg, mert hozzászoktam. Mindenesetre nem volt szép.
– Vannak a környéken térfigyelő kamerák? – kérdeztem megtörve a szemlélődés csendjét. A szomszéd szobában egy ujjnyomat szakértő az egyik ajtófélfán dolgozott, szállt a gázkorom por, a védőmaszkja mögött is ismerősnek tűnt. Kollégám hirtelen felegyenesedett, visszatette bőrtokjába a kézi nagyítóját.
– Jobb lesz, ha a központban kéred le a listát, elvileg minden kameráról tudniuk kell.
Az ötlet nem volt új, de most fontos lehet. Igen, nekem egy olyan listára van szükségem, amin a képet rögzítő kamerarendszerek szerepelnek. A magáncélra használtakat is beleértve. Nem tudom, hogy most a személyiségi jogok fognak számítani jobban, vagy az emberéletek. Szívem szerint az utóbbira szavaznék. Nem azért, mert megrögzött humanista vagyok, hanem mert kevesebb melóm lenne. Kicsit elszégyelltem magam a gondolatért. Önző is vagyok többek között. A jog van értünk, vagy mi a jogért?
Elméláztam. Néztem a vértől lucskos falakat, a szekrényeket, a csipketerítős asztalt, a régi képeket. Idős, sőt magányos emberek, akik senkinek nem ártanak… Amúgy sincs sok hátra nekik, miért akarta valaki a gyors halálukat?
Nemsokára ismét a kocsiban ültem, aztán leparkoltam egy padka mellé. A rádió halkan zümmögött, rácsaptam, elhallgatott, nem akartam semmit sem hallani. Néha a technika, néha az emberek érdekeltek, de most csak egy dolog volt fontos. Valakit meg kell állítanom, nem azért, mert ez a kötelességem. Úgy döntöttem, bármi áron megteszem. Rossz előérzetem volt.
Közben belém villant, mindenekelőtt rá kell jönnöm az elkövető indítékára. Talán csak ez az út vezethet el hozzá. Emellett erőt vett rajtam valami sejtés, mintha ismerős dolog mellett mentem volna el, amire pont azért nem figyeltem fel, mert megszokott volt. Nem tudtam mit kezdeni ezzel az érzéssel, de nem verhettem ki a fejemből. Maradt a rutinmunka, mentem tovább, ráhangolódtam a pesti forgalom ritmusára, beszippantott a benzinfüst.

5.

– Ennyi kamera van csak a környéken, aminek a képét rögzítik? – kérdeztem a kollégától, akinek a munkája nagyon unalmas lehetett. Valószínűleg a nyugalmas életet szereti, az sem baj önmagában. Csak el ne aludjon munka közben.
– Az egész kerületben harminc van, de a legtöbb semmi érdekeset nem mutat, persze vannak problémás helyek. Melyik érdekel?
Rámutattam a térképre, ahol a kamerák, és az általuk látott területet tüntették fel.
– Ez az a környék. Úgy látom, ez a két kamera látja a ház bejáratát. A felvételeket meddig őrzi a számítógép? – kérdeztem felegyenesedve.
– A központi szerver eltárolja körülbelül egy hónapig, aztán a legrégebbiek folyamatosan törlődnek. Úgy látom, ez az utóbbi eset helyszíne. Mikor is volt az elkövetés ideje?
– A doki szerint legfeljebb két-három napja, és biztos vagyok benne, hogy a boncolás sem fog pontosabb időpontot kihozni.
– Tehát huszonhetedikén, vagy huszonnyolcadikán. Hmm… Tapasztalatból mondhatom, ha mind a negyvennyolc órát végigpörgetjük, egy ilyen társasháznál két-háromszáz ki-belépő embert számolhatunk össze – mondta elgondolkodva az operátor. Megvakarta a homlokát a sapka alatt, furcsán mozgott a skalpja. Elgondolkodtam a szavain, aztán döntöttem.
– Ugorjunk neki, az arcukat szeretném látni. Tudom, nem lehet ennyi embert végigellenőrizni, kihez ment, kitől jött, ott lakik-e, satöbbi, de szeretném látni az arcukat. Már amelyiknek kivehető a felvételen. Úgy látom, nagyfelbontású kamerákat telepítettek erre az utcára, van valami esélyem…
– Igen, ez megoldható, de beletelik néhány órába. Nem tudom, mire mész ezzel, de te biztos tudod. Ráérsz most? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. Furcsán állt rajta az egyenruha. Magamon már nem is tudtam elképzelni, mármint az egyenruhát.
– Hogy a fenébe ne? Hátha bele tudok nézni az elkövető szemébe, ha csak egy másodpercre is. A kinti automata jó?
– Igen.
– Hozok kávét. Hol nézzük a felvételeket?
– Annál a hátsó asztalnál – mutatott rá –, addig a zászlós úr átveszi az én munkámat. Az említett zászlós úr faarccal átült egy másik karosszékbe. Nyikorgás hallatszott alóla.
Kimentem kávéért, két sima feketét vettem, aztán visszamentem. Úgy döntöttem, nem koncentrálok a mozgóképre, hanem ellazulok. Megpróbálom befogadni a látványt.
– Te, figyu – szóltam a mellettem ülőhöz –, ez eltarthat pár óráig, ahogy mondtad, addig nyugodtan menj előre, vagy pihenj le. Mittudomén.
Leállítottam a lejátszást, ránéztem.
– Ezen te úgysem látsz semmit, nem kell úgy csinálnod, mintha ezzel segítenél. A videót én is ismerem – próbáltam mosolyogni egy féloldalas fintorral, de tudtam, hogy megértett. Felvette az íróasztalról a sapkáját.
– Oké, oké. Ordíts, ha valami érdekes jelenet van, és kellek.
Amikor visszament a kollégájához, már őszintén mosolyogtam. Nem mintha valami érdekeset találtam volna, de legalább hagytak dolgozni. Van, amikor a jelenlétük akadályoz a munkában. Hála istennek, még soha nem mondták rám, hogy nem vagyok csapatjátékos. Pedig mondhatták volna. Félálomban a monitoron ismerős mozdulatot véltem felfedezni, aztán felébredtem a saját horkolásomra. Füleltem. A helyiségben, és odakint is csönd volt, senkit nem érdekelt, hogy mit csinálok.
Különös előérzetem támadt, amikor többször átnéztem egy felvételt. Két nő ment be, kettő jött ki, egy férfi rágyújtott a kapu alatt, aztán mintha a kaputelefont nézte volna egy darabig. Lehet, csak pihent a maga módján, mert gyorsan továbbsietett. A házfalak lilának tűntek a felvételen, ettől egy ismert énekesnő neve ugrott be, biztos fáradt az agyam, és kezd tőlem független gondolatokat gyártani. Hülyeség, de belém villant, nem szabad teljesen kimerítenem magam, mert akkor nem vagyok eléggé hatékony. Végül bent maradtam a főkapitányságon, egy pihenőszobában aludtam el.

6.

Tudtam, valahová el kell mennem holnap. Ez a holnap ma van. Lehet, rossz lesz a találkozás. Valami nepper, talán egy rokon, valami ismerős a múltból. Mindegy, jobb lesz lezárni, mint halogatni. Felhívtam egy számot. Először nem vették fel, aztán az ismerős hang felelt, természetesen a parancsnok.
– Igen, őrnagy úr.
Szeretett a hivatalos rendfokozatomon szólítani, néha idegesített, néha jól esett. Abban a furcsa helyzetben voltunk, hogy ő még csak százados volt. Én sem hittem, hogy ilyen lehetséges, de ez volt a helyzet. Hosszú történet.
– Üdv, főnök. Szeretnék egy listát lekérdezni. A nyolcasról van szó.
– Oké. Mikorra kell?
– Nem sürgős, de ha lehet, azonnal.
– A humorérzéked megmaradt – nevetett fel fémes hangon.
– Azt még őrizgetem kicsit. Hívj, ha van valami.
– Rendben. Vigyázz, ez nem kispályás.
– Oké.
Reccsent a telefon, belevágtam a zsebembe. Remélem, nem esek rá, mint az előzőre, szerencsére csak az tört össze, nem én. Évente egy-két mobilt elfogyasztok. Nem fontos, ilyesmire nem koncentrálok, nem a csúcsmodelleket használom.
A kapcsolatok egyre bonyolultabbak. Szeretném rövidre zárni őket. Semmi vágyam rá, hogy fegyvert használjak, de nem látok sok kiutat, hacsak le nem ülhetek egy sorozatgyilkossal békésen beszélgetni egy asztalhoz. Leülni talán még le lehet, de megegyezésre jutni nem igazán. Utálok jóslatokba bocsátkozni, mivel nem vagyok jós, és néha gyűlölöm a megérzéseimet. Miért vállaltam fedett munkákat? Megint önmagammal kell szembenéznem. Nevetséges közhely, hogy a saját végzetünkbe rohanunk. Még egyszer nem kockáztatom meg.
Miután megkaptam a kért információt, gyorsan levakartam a cipőmről a sarat, beültem a kocsiba.
Az utca kihalt volt, szerencsére nem találkoztam ismerőssel, a fák nyikorogtak a szélben. Az ablakokból bárki láthatott, ennek most kivételesen örültem. Jó lenne ma lezárni valamit, így, vagy úgy.
– Jó napot kívánok, őrnagy úr!
Bassza meg, ez jó hangos volt. Majdnem összerezzentem. Próbáltam mosolyogni.
– Á, önnek is, Lajos bácsi!
Továbbment, az idétlen kiskutyája gyanakodva nézett vissza rám. Legszívesebben belerúgtam volna. Pár száz éve egyetértettek volna az érzelmeimmel. A lépcsőház kongó hangot adott, talán még akkor is kongott, amikor senki nem járt benne. Bevettem a leszarom tablettát, mert tudtam, nincs más választásom. Az ajtó előtt megálltam. Valamit ismét éreztem, nem tudom, mit. A félig alumínium pisztoly csiklandozta az oldalam, pedig nem volt túl nehéz. Pszichoszomatikus tünet, szabad asszociáció. Kötelező viselet, szükséges rossz. Csengettem.
– Szia nagypapa, nem zavarlak? – köszöntem be a hirtelen kinyílt ajtón. Megcsapta arcomat a túl melegre fűtött lakás szaga. Valami más is volt a levegőben. A kopott ajtókeret hívogatóan mosolygott rám. Régi emlékek… A munkámról egy pillanatra elfeledkeztem, az öreg mosolygó arca szinte mindent kitörölt, ami napok óta foglalkoztatott. Talán mégsem mindent.
Leült a kályhának támaszkodó széknek.
– Nagypapi, vigyázz, még felgyulladhat – néztem rá felhúzott szemöldökkel.
A rozsdás ablakpántokról nagyanyám jutott eszembe. Egy régi fénykép vibrált a régen festett falon. Tudtam, soha nem fogja levenni. Valamiféle Vadalmának becézte, azt hitte, nem hallom meg. Persze gyerekként feltűnt, magamban elneveztem a nagyit Almamamának. Most hátam mögé gyűrtem a pisztolyt, próbáltam nem ráülni. Szembenéztem az öreggel. Hidegnek tűnő, szürkés szemei voltak, de amikor mellettem kellett, hogy álljon, tudtam, sokkal több érzés van benne, mint amit tekintete sugall.
Talán valamit meglátok rajta, mégsem voltam biztos benne, hogy segíteni tud. Egy régi feszület volt a falon, ismerős, én hoztam ajándékba huszonnégy éve. Papnak készültem, de hamar rájöttem, nem vagyok elhivatott. Leültem elé a szőnyegre, mint kisfiú koromban, felnéztem rá.
– Járt valaki nálad mostanában?
– Csak a szomszéd. Tudod, nem látogat senki rajtatok kívül.
Láttam a  jelzést a szemében. Nem akartam több kérdést feltenni, ennyi bőven elég volt. Jó orrom van. Jó nagy. A konyhában enyhe gáz- és ételszag terjengett, de valami más is. Megfogtam a kezét, furcsán nézett rám, tudtam, hogy furcsállja a viselkedésem.
– Vigyázz magadra, körülnézek, hogy minden rendben van-e – mondtam halkan, de lehet, hogy már csak én hallottam. Kint macskák nyivákoltak. Feltámadt a szél az udvaron, hordta a havat, gondoltam, idén is szükségem lesz egy szélvédő jégolvasztó flakonra. Lehet-e másfelé irányítani a gondolataimat? Nem mentem messzire, de benéztem a kamrába is. A konyhában búcsúztunk el.
– Nem maradhatok tovább, nagypapa, lefagy az út, keresztben fogok csúszkálni…
– Tudod mennyit motoroztam Pest megyében, nem volt promenád.
Hallottam reszkető hangját, de már más járt a fejemben. A szél megrázta a kilazult ablakokat. Vártam az újabb baljóslatú telefonhívást. Reméltem, meg fogom előzni a következőt.
– Nem maradsz még egy kicsit? – kérdezte az öreg.
– Sok a dolgom, tudod.
– Mikor jössz legközelebb?
– Nemsokára – mondtam, és furcsa hangsúlyt éreztem a szavamban. Lelkiismeretfurdalásom volt, nem csak miatta. Elhanyagoltam őket. Néhány éve azt sem számolom, kiket vesztettem el a munkám miatt. Mindig túltettem magam rajta. Volt célom.
Az udvaron egy csíkos macska majdnem a vállamra ugrott, ismerős volt, valami Cirmi, de csúnyán néztem rá, megijedt. Beültem a kocsiba, indítottam, lassan elgurultam a szomszéd utcába. Leálltam egy szabad parkolóhelyen, ráhajtottam a fejem a kormányra. Nem tartott sokáig.
Erőt vettem magamon. Kiszálltam, elsétáltam a sarki kisboltig, vettem egy szendvicset. Ennem kellett valamit. Nem éreztem éhséget, csak gyengeséget. Az üvegportálon át láttam a bejáratot, ahol az öreg kapuján bement egy sötét ruhás alak. Basszus. Ismerős volt a járása, de nem tudtam hova tenni. Csak pár másodpercig tűnt fel. Végül nem haraptam a szendvicsbe, elindultam a bejárat felé, az utolsó métereket futva tettem meg, aztán lassítottam. A szag, igen, a szag…

7.

Az udvaron nem láttam egy macskát sem, csodálkoztam, hogy eltűntek. Becsöngettem volna, de a csengő nem szólalt meg. Az  ajtó melletti villanyóraszekrény résnyire nyitva állt. Óvatosan kinyitottam, a lakás kismegszakítóját valaki lekapcsolta. Megpróbáltam benézni a konyhaablakon, de szinte semmit nem láttam, mozgást sem. Az ajtóhoz mentem, és mintha halk kiáltást hallottam volna. Ez már önmagában ellentmondás. Nem adtam magamnak időt a gondolkodásra, ez ritka pillanat.
Megpróbáltam feltépni az ajtót, nem sikerült, zárva volt, a kifelé nyíló ajtó kilincse majdnem letörött, amikor megragadtam. Jobb lábammal teljes erőből beletalpaltam az üvegkazettás ajtóba. Az berobbant, éles fájdalmat éreztem a sípcsontomon, de rögtön visszahúztam, nem érdekelt, mennyire fáj. Rendesen rá tudtam állni. Benyúltam a lyukon, bal kezemmel megpróbáltam az ajtózárban megtalálni a kulcsot, nem volt benne. Valaki kivette.
Éreztem, hogy kezd eluralkodni bennem a pánik, pedig nem lenne szabad. Be kell jutnom. Tudja, hogy itt vagyok. Tudja, hogy csapdába került. Gyorsan körülnéztem az udvaron. Felkaptam egy régi széket, valamelyik banya hagyhatta kint, micsoda eretnek kifejezés, pörgött a fejemben tiszteletlenül… Belevágtam a konyhaablakba. Üvegszilánkok repültek körülöttem, összeszorítottam a szemizmaimat. Aztán még kétszer odacsaptam. Hatásos volt, át tudtam mászni. Hányszor mondtam az öregnek, hogy szereltessen fel rácsot, mire ő: Mi van, ha tűz lesz, hogy mászok ki… Az érem két oldala, basszus, nem tudtam vele vitatkozni…
A gázkonvektor tetejéről bemásztam a konyhába, előráncigáltam a pisztolyomat, csőre töltöttem, ahogy a rutin diktálta. Leguggoltam, mert így láttam jónak, kinéztem harminc centi magasan a konyhából a kopott ajtófélfa mögül.
Az előszobából a szobába nyíló ajtó nyitva állt, odabent rendetlenséget láttam. Miért nem csodálkoztam ezen? Dönthettem, és döntöttem is.
– Hagyd abba! Nincs értelme! – ordítottam a kihűlt levegőbe. A huzat egyre erősebb volt, úgy éreztem, bárhol máshol jobb lenne, mint itt.
Vártam és vártam, tudtam, most vívódik. Nem akartam még egyszer beletaposni a lelkébe, talán ez az utolsó napja. A pszichiátrián próbálkoztak vele… Hmm… Bele sem mertem gondolni az orvosok túlterheltségébe. Senki nem hitte, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. A részleget bezárták, a professzort nyugdíjba zavarták.
Most még erősebben éreztem drága parfümjének illatát, talán mert nagyon gyorsan vettem a levegőt.
– Soha! Soha! A gyerekekért csinálom, baszd meg! A jövőért!
Megkönnyebbültem, megszólalt. Ismerős volt a lelkiállapota. Két dolog miatt viszont továbbra is aggódtam.
– Nagypapa! – üvöltöttem a fal mögül – Nagypapa!
Csend, halk zihálás hallatszott, de az inkább női hangnak tűnt. Lassan eltettem a pisztolyt, itt nem lesz rá szükségem.
– Ildi, innen tényleg nincs tovább.
Halkan mondtam, tudtam, hogy így is hallja, mindig figyelt rám, de nem fogadta meg a szavaimat. Ezt pár éve nem is vártam el tőle, válásunk idején már reménytelen volt a helyzet. Az én bűnöm, hogy lemondtam róla? Hosszú idő óta nem kaphatott gyógyszeres kezelést, éreztem. Lépnem kellett. Nagyon zsibbadt a lábam, és fájt a jobb térdem a kézigránátos eset miatt.
– Add ide a kést.
Az előszoba küszöbén álltam, a szobában dulakodás nyomai látszottak, a zöld fotelben ült a feleségem. Csuklyája szemébe lógott, alig ismertem meg. Előtte a szőnyegen nagypapa ült, csukott szemmel. Élt, de feldagadt arcából és megvágott mellkasából szivárgott a vér. A kisasztalon felborult pipatartó, előtte egy lehullott könyv. A kályha ontotta a meleget, izzadni kezdett a homlokom.
– Nem oldasz meg semmit. Júliának sem lesz jobb – mondtam, nekitámaszkodva a szobaajtónak. A cipőmben forróságot éreztem, toppantottam egyet.
– Engedd el, a picsába!
Végképp elvesztettem a türelmemet, nagyon hangosan ordítottam, amitől elkerekedett a szeme. Mindkettőjüknek nekiugrottam. Tudtam, hogy szépen és elegánsan nem oldom meg a helyzetet. A mobilom szétlapult a zsebemben, amikor bemásztam az ablakon, segítséget nem várhattam. Ildikó leblokkolt, én viszont felpörögtem. Nagypapa éber lehetett, mert megmozdult, oldalra fordult.
Ekkor kaptam az első ütést a jobb vállamba, és csak a másodiknál döbbentem rá, hogy rám lőttek. Az egyik bal oldali bordámban furcsa érzés uralkodott el egy pillanatra, de nem álltam meg. Ráugrottam Ildire, felkiáltott, a kés a fűtőtest alá repült a kezéből, kis pisztolyára ráfeküdtem. Először nem mozdult, aztán amikor ki akart szabadulni, ismét kiabáltam.
– Nagypapa, menj ki, menj ki!
A pisztoly újra eldördült, mintha a fejemben hangzott volna. Eszembe jutott, amikor a lőtéren hangtompítóval gyakoroltam. Olyan volt, mint egy apró robbanás valaki agyában. Leküzdöttem az érzést. Szemem sarkából láttam, ahogy az öreg egyik lába eltűnik a konyhaajtóban. Kivonszolta magát. Mögötte összetört poharak szilánkjai csikorogtak a lakkozott parkettán. Odakint mintha a macskák visszajöttek volna, talán felugrottak a huzatos párkányra. Rám nézett az egyik.
Valaki motyogott alattam, nem értettem. Az alsótestem zsibbadt, de a kezeimet éreztem. Eszembe jutott, hogy nem hívtam segítséget, mert nem tudtam, és nem is akartam. Magánügy? Áruló vagyok, aki a saját mocskába fullad bele? Lassan mindegy lesz. Megfogtam a közöttünk lévő pisztolyt.
– Tudod, hogy szerettelek.
Idegenül hangzott saját rekedt suttogásom. A filmszakadás előtt csodálkozó szemekbe néztem egy pillanatig.

2016.