Olvasónapló (részlet)
Írta: Nászta Katalin
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 191
Olvasó napló (részlet)
Azokat a verseket, költőket szeretem, akik elkötelezettek valami iránt, és az nem komolytalan dolog, hanem életbevágóan fontos és jelentőségteljes. Mint pld. a hazaszeretet, vagy a szabadságszeretet, vagy az igazságszeretet, vagy a zsarnokság iránti gyűlölet. És ezek mellett az életével is tanúskodik. Ha nem ilyen, hanem csak verselget, szép szavakat ír egymás mellé, fűzögeti a gondolatait öncélúan, alázat nélkül bármi magasztosabb érték iránt – nem ér semmit a szememben. Kihajítani való kacat, mint egy virág, ami pár nap múlva elhervad.
Azt olvasom A néző-ben (Kertész Imre), hogy: „Az élet nem valóság, hanem elbeszélés. – Egyedül a szenvedés valóság, egyedül a szenvedés valódi.” (184.old.) És még ezt: „ Aki igaz, elveszett. Aki elveszett, igaz. Aki elvész, nyer. Vessz el diadalmasan, és nyomorultul. Nincs más út.” (232.old.) Fülön csípi a krisztusi kijelentéseket, csak még nem teljesen hisz. De legalább felismeri, és beismeri, mennyire alkalmatlan minderre! Nagy egyéniség volt. Az ő alkotásai azért is érdemelnek megkülönböztetett figyelmet és elfogadást, mert megszenvedett értük. Egész életével igazolta ezt.
Hányan írnak, írunk verset! Verselgetünk, mint akiknek nincs jobb dolga. Ám a szavaknak erejük van. Hatnak. Irányítanak, csábítanak, buzdítanak, sugallnak, egyszóval nem mindegy mit közöl velük a költő. Sappho versei híresek, de amit közölnek nem szerzett magasztos hírnevet szerzőjének. Hanem hírhedtté tette.
Ha az ember nem hisz Istenben, a maga lelkiismeretéhez kell hűnek maradnia, ahhoz, hogy értékelhető legyen a műve. A költő prófétai vénával rendelkezik, csak nem mindegy kinek a szolgálatában áll.
Mikor elnyomás van, akkor a szabadságról szóló versek költői bátorságról tesznek bizonyságot, és érdemes olvasni, hallgatni, követni őket. De háború idején andalító dalocskákkal tömni a füleket a legveszélyesebb. Elvarázsol és álomba ringatva ér majd a halál, ami tragédia. Meghalni csak ébren szabad, élő lelkiismerettel, önvád, de önfelmentés nélkül is – tisztán minden félelemtől.
Egyre inkább azt érzem, hogy a napi események elborítanak, túlhaladnak rajtam, ha nem határozom meg magam mentükön, mentükben vagy ellenükre. A világban, az országban zajló eseményekre gondolok, mint állampolgár, aki Istennek engedelmeskedve tartja be országa törvényeit, és küzd annak jólétéért. És demokráciában élünk, szinte észrevétlenül csúsztunk át ebbe a kormányzási formába, amit senki sem ismerhetett tapasztalatból. Utópia volt azt gondolni, hogy akkor most már mindenki egyenlő, és mindenbe beleszólhat, és majd a nép uralkodik. A nép nem tud uralkodni, csak lázadni, vagy tüntetni, vagy rajongani, vagy gyilkolni, de gondolkodni semmiképp. Ehhez külön fejekre van szükség, akiket meg is választottunk, akik aztán a saját eszüket, lelkiismeretüket használták, vagy nem használták. Az tény, hogy a szavak erejét, hatalmát hamar megtapasztalta ez a kormányzási forma is, és megtanulta, hogyan lehet erre vagy arra irányítani tömegeket, vagy utakat, hogyan kell kijelölni minek mentén működjön éppen az aktuális társadalmi rendszer. Minden zajosabb lett. A bekiabálások egyre udvariatlanabbak, durvábbak, és a tettlegesség sem volt már kizárt. A szabadság odalett, a demokráciáról kiderült, hogy nem ennek híve, és felfalja az övéit, jobb híján. Ez az étke. Mintha Isten azt mondta volna – s talán ezt is teszi – tessék, lássátok meg, mire mentek nélkülem, magatoktól, szabadságotokban, tőlem is szabadon. Ítélkezzetek, uralkodjatok, aztán nézzétek meg, mire vittétek. Hányan éltétek túl. Volt már ilyen a történelemben. A bírák idején. Ekkor élt, Gedeon, Sámson, magányos harcosai az Úrnak, akiket rendkívüli módon használt abban a munkában, ami az emberiség megmentésére, megtartására irányult, és irányul azóta is. Mert a bírák ideje most is itt van. Vagy újra itt van. Ahogy a Prédikátor írja, hogy semmi nincs új a nap alatt, ami volt az lesz, ami van, az régen is volt.. Az akaratok akkor is, most is egymásnak feszülnek. Ki-ki a maga érdekeit nézi, és nem a másikét is. Mindent Isten bevonása nélkül akar elintézni az ember, hogy majd én, majd mi. És mindig kiderül, hogy nincs „mi”, mert nincs két ember, aki egyet akarna, hanem csak „én”-ek vannak, egyének, akik egymásnak ki vannak szolgáltatva, és ezzel sajnos vissza is élnek.
Olvasok írótáborokról, ahol tanítják azokat, akik írók szeretnének lenni, vagy már azok, vagy költők, és még jobb költők szeretnének lenni, és elgondolkozom. Kreatív ötletekkel kínáltatják a résztvevőket, feladatokat bíznak rájuk, amiket aztán megoldanak valahogyan, és használhatóak talán valamire. Kell az ihlet, persze, de azt is beépítik a gyakorlatba, stb. Érdekes. A múltszázadból még itt vég-éldegélő alkotó pedig azokra a magányos órákra, helyekre gondol, ahol megszülte művét.
Felmerül bennem a kérdés, amire – gondolom – minden magára adó író-költő válaszol valamiképpen, vagy megpróbál: kicsoda is a költő? Ki is egy író? Mitől ez, vagy mitől az? Meghatározhatja bárki is a dolgát, ízlését, bármit, amihez hozzáfog? Legfeljebb tanácsot adhat, ami az „értékesítéshez” szükséges, de tulajdonképpen erre sincs szükség. Az író, vagy költő önmagában találja meg azt, amiért tollat ragad, és közli, valamilyen formában, amit ki kell mondania, át kell adnia. Mert, hogy szócső, szócsöve annak a mondandónak, ami rajta keresztül kifér. A művet a mondandója határozza meg, és a keretei szabnak arcot neki. Egy vers attól ragad meg, amit közöl, és ahogyan teszi ezt. A költők médiumok, ha így vesszük, tehát nem lehet senkinek beleszólása abba a folyamatba, amiben realizálódik, megvalósul, napvilágra jön az üzenet, amit egy alkotásba csomagolva nyújtanak át nekünk. Csak értelmezhetjük, elfogadhatjuk, viszonyulhatunk hozzá, de nem alakíthatunk rajta, nem szabhatjuk át, nem gyúrhatunk belőle újat, mert nem a miénk. Csak élvezői vagyunk, nem tulajdonosai. Ezért faramuci mikor rég ismert műveket, vagy klasszikusokat átdolgoznak, mert saját mondanivaló hiányukat leplezik le ezzel. Azaz önmagukat írják ki az alkotók köréből. Csak szabászok. Az anyagot kölcsönveszik. Nem ők szövik.
Miért írok? Mert van bennem valami, valaki, akinek ez a legfőbb dolga az életében. Megírni, kiírni azt, amit a bensőm diktál. És elmondani azt, amire eljutottam. És közölni a másik emberrel azt, amit meg kell hallania. És együtt örülni örömében, vele sírni elkeseredésében, támaszt nyújtani, mikor arra van szükség, vagy inteni, ha itt az ideje. Szólni a Szót, mely megmagyaráz, élni, amit a szív kiabál. Mert hang vagyok a pusztában én is, és sokan vannak, akik még ott bandukolnak, célt tévesztetten. A költőnek, írónak isteni feladata van. Ezért hát arra figyelek, aki betölti ezt a hivatását, és átadja, amit át kell adnia. És fölismerhetők az igaziak. A prófétalelkűek, akik belehalnak, ha kell, de úgyis elmondják, hallja meg az egész világ. De ezt tanítani? Csak ellesni lehet olvasva a másik költőt, írót, inspirálódni belőle, de tanítani lehetetlen. Az iskolában, magyar irodalom és nyelvtanórákon tanul meg az ember helyesen írni és olvasni. Fogalmazni. A többi már nem a tanár dolga. Persze, mondhatja erre a verselő, hogy nem árt ismerni a versformákat, stb. Nem árt. De nem ettől lesz költő valaki.
Továbbra is Kertész Imre: A végső kocsma.
Az jutott eszembe: mert mi is az élet? A velünk megtörténtek bennünk lecsapódó lenyomata. Az élet a hatás, amit kiváltanak bennünk a dolgok, amikkel szembesülünk, találkozunk életünk során. A bennünk lezajló, zajlódó folyamatok. Az író attól nagyszerű, hogy ezt bírja megragadni, le tudja jegyezni, s így segít nekünk is fülön csípni azt, ami minduntalan el akar illanni. A lényeget. Ami miatt azok vagyunk, akik. Mással összetéveszthetetlenül.
Kezdem megszeretni Kertész Imrét, mint naplóírót. Őt sem olvassák sokan, vagy alig, pedig Nobel-díjas is. Attól nagy, hogy egészen meztelenre vetkőzik lelkileg, miközben ír. És nagyon független. És ezért valamiképpen szabadabb. Sokat tanít azzal, ahogyan megnyilatkozik. Vannak részei a könyvnek, amiket mottóként kitehetnék szobám falára. De olyan sok, hogy akár kitapétázhatnám vele a falat.
Egyik hasonlata: „… a haldokló Unseldnél… Nem tudtam, hogy ezt az embert közben annyira megszerettem. Egy tölgy omlott le, egy hatalmas, magányos tölgy, az erdő legszélén, egy titkos magaslaton, egy földhalmon, egy őrhelyen, amely most rettentően üres marad, s hűlt helye a tájat is megváltoztatja.”( 102.old.)
Ez előtt nem sokkal írja: „A könyveket nem kell megérteni, elég az inspiráció, amit bennünk keltenek, gyakran már pusztán azzal, hogy a kezünkben tartjuk és olvassuk őket. Nem a könyv számít, hanem az olvasója. Ha ez a gyerek a Gályanaplót olvassa, s a szavak értelmén töri a fejét, nem a könyvet fogja megérteni, hanem elröpül valahova, ahonnan soha többé nem akar majd a hétköznapi életbe visszatérni.” Gyöngyszem.
Vagy: „Magyarországon mindig háború volt – vagy a szó szoros értelmében, vagy pedig a megszállás háborús viszonyait tekintve; ugyanígy itt a fordulat óta is mindegyre háborús állapotok uralkodnak, sistereg az utcán a gyűlölet, minden ideiglenes, kétes, instabil, az ember állandóan készen áll, hogy valami módon kihúzzák a lába alól a talajt, a megélhetési viszonyok tűrhetetlenek, a mentalitás, az önsajnálat, a „megváltásra” való várakozás, a tehetetlenség, a hazugság, és újra a hazugság tűrhetetlen légkört teremt.” (99-100. old.)
Még sorolhatnám. Valószínűleg fogom is. Igazából szeretem. A hangulatát, a magányosságát, az éles szemét, a látását, a dolgok megélését, a szomorúságát, a lényegre figyelő képességét, ami, ahogy látom, minden nagy írót jellemez. Mint lelkiismeretünk lármafái, meredeznek az ég felé, a magasságba. Jó megállni a tövüknél. Ébresztőek gondolataik.
(2016)