Nyílt levél Táncsics Mihálynak
Írta: Udvarhelyi András
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 29
Nyílt levél Táncsics Mihálynak
írói álnevén Andorlaki Máténak
Hallja, Kend ott fenn a magasban! Önnek írok nagy tisztelettel. Nálunk a csonka Magyarországon, mert hát az Ön jóslata bevált, mert a nemzetiségi kérdést az osztrák és magyar uralkodó elit nem tudta megoldani. De most nem erről akarok önnek írni, hanem arról, hogyha kevesen is, mint amikor még élt, becsülik és tisztelik Önt. E könyv megírásának is ez az oka. Most elmondom, hogyan vélekedik az utókor önről a huszonegyedik század elején.
Ha azt mondjuk sajtószabadság, nem azt értjük alatta, amit a hatalom hazudik a sajtószabadságról, minden év március 15-én. Ha azt mondom, sajtószabadság, azt értjük: 1848. március 15. Ha március idusát említjük, akkor Önre, a lázadóra gondolunk, akit felségsértéssel vádoltak, és 1847-ben bebörtönöztek. Nem csoda, Önt, a mindenkori hatalom ellenségét, mivel szókimondó, őszinte tollforgató volt, „veszedelmes embernek” tartották. És ez a veszedelmes ember igazat írt:
Azt írta Kend, hogy „Hol a tulajdon kevesek kezében van, ott nincs boldogság… Minél félénkebbek vagytok ti, annál bátrabbak a zsarnokok…” A nép szava Isten szava. A helyzet nem sokat változott az ön tevékenysége óta. A helytartótanács szerint Kend írásai „a romlott elvek és gonosz szándékok szüleményei”. Hiába hangoztatta, védekezett Kend, az igaztalanul megvádolt, hogy „értelmes írónak, nem kell félnie az értelmes cenzortól”, végül is lecsukták 1847. májusában. Bizonyára szép emléke életének, amikor a lelkes pesti nép, a márciusi ifjak, 1848. március 15-én kiszabadították Kendet. A lovakat kifogták a kocsijából és maguk húzták. Kell-e ennél nagyobb dicsőség, elégtétel egy üldözött írónak? De ez a dicsőség pár hónapig tartott, kérészéletű volt, mint megtudtuk emlékirataiból, Ön soha többé nem ízlelhette meg azt a lelkes népszeretetet, amit március 15. adott önnek. Úgy is megírható Kend életrajza, mint kudarcok sorozata.
Sorsa magyar írósors, sokszor az üldöztetés, a mellőzés, az elhallgattatás volt.
A többség azt tanulta meg ebből, hogy széllel szemben, nem lehet… De azért tudta, mi az igazság. Még a szabadságharc idején, a szabadság hívei is sajátosan értelmezték a sajtószabadság szabadság fogalmát, mindent megtettek, hogy Kendet a közéletből a politikából kiüldözzék.
Lapját, a Munkások Újságját, amelyben a parasztok érdekeit védte, betiltották. Újságjának terjesztését akadályozták. A világosi fegyverletétel után nyolc évig saját házának maga ásta titkos pincéjében rejtőzködött. És írt, írt megszállottan a megjelenés reménye nélkül. Micsoda lelkierő és hit kellett ehhez.
Nem is a fióknak, oda nem merte tenni igazmondó műveit. Bödönökbe rejtette, és egy fa alá temette, nehogy a fogdmegek megtalálják, és így írásai nagy része szétmállott a nedvességtől. Hiába dolgozott éjt nappallá téve? Nem. Ez a levelem is Kendnek azt bizonyítja, hogy érdemes volt fáradoznia. Hiszen egy igazi író akkor is ír, ha nincs remény a megjelenésre, és így Kend példát adott íróutódoknak.
Tudja-e Kend? Neve nemcsak a sajtószabadsággal forrott össze. Ön a példája azon ritka tollforgatónak, aki nem árulta el elveit, népét.
Köszönjük, mi utódok. Igazi író volt Ön, mert az igazságért magáért írt. Írt persze ifjú korától kezdve, de a forradalom előtt csak néhány műve látott napvilágot, azok többségét is elkobozta az ostoba hatalom. Akkor még nyíltan működtek a cenzorok, ma sunyi módon. Ön nem hazudott sajtószabadságról, szabadságról, legnagyobb erénye, hogy megírta, amit gondolt, és persze a következményekkel számolnia kellett, mert a hatalom a mindenkori, bosszút – nyíltan vagy sunyin – áll azokon, akik le merik írni, hogy a király meztelen.
Kend írt a szabadságharc rövid eufóriájában. Lapját betiltották.
Írt az önkényuralom korában, és természetesen nem jelentek meg írásai, és írt a kiegyezés után, amikor a cenzori hivatalt megszüntették, de a cenzúra új formája, ravasz módszere jelent meg.
És csak halála előtt, amikor már vagy elavultak gondolatai, vagy már más tollfogatók szorgos munkája nyomán szinte közhellyé váltak nézetei, csak akkor kerültek nyilvánosságra művei. Ebből az a tanulság, hogy egy műnek a megfelelő időben kell megjelennie.
Írói pályája végén kiadta életmű-sorozatát, hívei pedig halála után kiegészítették, befejezték életművének kiadását.
Ne szomorkodjék Kend! Nem volt hasztalan küzdelme. Álma – ha csak részben is – de megvalósult, megjelentek könyvei, gondolatai beszivárogtak a nemzet tudatába. Ha későn is. Bár ki tudja, hogyan történt ez, könyvet kellene írni erről egy szorgalmas irodalmárnak, milyen hatással volt kortársaira és utókorára.
Remélem nem sértem meg, ha azt mondom, nem írásművészetében nagy, hanem elsősorban szókimondásában.
A jelleme példaértékű, sorsa, élete az életműve.
Példa Kend a mindenkor élt, élő magyar íróknak. értelmiségnek. Erős akaratú, makacs, következetes egyéniség volt, aki ezt a példázatot ismételgeti már-már eszelősen: „Egy római polgár mindig azzal végezte beszédét: Karthágót le kell rombolni. Én mindig azt mondom, hogy a cenzúrát el kell törölni.” És követelése ma is aktuális. Sajnos.
Kendnek csak kevés könyve volt, de amit el akart mondani, le akart írni, azt elmondta, leírta.
Valószínűleg nem volt keze ügyében Plutarkhosz Párhuzamos életrajzok-a és a szakirodalom. Sok más alapmunka sem volt könyvtárakban. Nyilvános könyvtárba pedig nem járhatott, mert okkal félt, hogy elfogják üldözői, ezért emlékezetből idézte az idősebb Catot, aki valóban azzal zárta beszédeit, az idézet helyesen: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam!” Egyébként az a véleményem, hogy Karthágót el kell pusztítani. Magam csak annyit teszek hozzá: egyébként a sunyi, ravasz mai cenzúrát el kell pusztítani!
Persze Kend a sajtószabadságot és a sajtószabadosságot nem keverte össze, mint manapság a bayerek és követőik. Kend istenfélő ember volt, tudta és betartotta a bibliai figyelmeztetést: „Ne tedd azt mással, amit önmagadnak nem kívánsz.” De a cenzorokkal, a szolgalelkűekkel szemben kérlelhetetlen volt. Tudta, hogy az ÉN szabadsága csak addig terjedhet, míg nem sérti mások szabadságát.
Tudta, hogy az nem szabadság, ha rágalmazunk, ha ellenségeinkre kígyót-békát kiabálunk, karaktert gyilkolunk.
Nem szabadság az, ha új cenzúra törvényt vezetnek be úgynevezett szuverenitási törvény címen azért, hogy elhallgattassák az ellenzéket. Kend tisztességes, sportszerű ellenzéki volt.
Tudta, hogy a szabadság felismert szükségszerűség, hogy mások szabadságának biztosítása miatt le kell mondanunk szabadságunk egy részéről. Tudta, hogy a szabadság a másokért viselt felelősséget is jelenti. Tudta, hogy nem szabad behódolni a hatalomnak. És tudta, hogy a szabadság nem felismert szükségállapot, ahogy az én nemzedékem a lengyelek orosz elnyomás elleni mozgalmának eltipróit illette, ahogy az elnyomók gyakorlatukban Marx gondolatát cinikusan, ahogy a magyar lázadó értelmiség jellemezte a lengyel önkény lényegét. Tudta, hogy a szabadság kötelezettség, nem csak jog, ez határozza meg mozgásterünket. Tudta - mert nem ismerte az öncenzúrát, ami megfertőzte a rendszerváltás után sajtónkat és a sajtómunkásokat is -, hogy addig terjedhet szókimondásunk, amíg az igazunk. És tudta, mert akkoriban még volt illemre nevelés, hogy mi az ízléstelenség. Egyszerű ember volt, de kerülte a durvaságot, a hazugságot.
Hallja Kend, Táncsics? Tudja-e, hogy ma a hatalom urai szerint már állítólag nincs cenzúra. Hivatalosan. Sajtótörvényünk az van nekünk, korlátozott mértékű, no meg szólás- és gondolatszabadság is van állítólag. De a függetlenül gondolkodó és író újságírókat nem alkalmazzák, egzisztenciálisan tönkreteszik, kirúgják. Ujjé! Tudja-e, hogy tudomásul kell vennünk, mintha demokrácia volna, de azt is, hogy még mindig a fortélyos félelem igazgat, amely álérdekekre hivatkozva korlátozza sunyi módon a szólás- és sajtószabadságot. Tudja-e, hogy manapság nem betiltják a lapokat, nem közvetlenül cenzúrázzák, hanem gazdaságilag teszik tönkre az ellenfél és az ellenség újságjait?
Hallja Kend, Táncsics! Tudja-e, hogy ma már szinte csak pártérdekeket szolgaian kiszolgáló
médiáink vannak, lámpással kell keresni a független médiát. Érzi a bűzt, amit az öndicséret áraszt?
Tudja-e, hogy ma sem merünk őszinték lenni, mert annak nagy ára van. Ma már nem csukják börtönbe az igazmondó újságírót, hanem csak tönkreteszik anyagilag. Tudja-e, hogy itt él körülöttünk és bennünk a sok kis cenzor?
És ugye, ismerős, hogy még mindig dívik a más szemében a szálkát, a magunkéban a gerendát sem vesszük észre elve? Tudja-e, hogy ez olyan nemzet lett, melynek többsége csak másokban veszi észre a hibákat, bűnöket. Panaszkodó nemzet.
Hallja kend, Táncsics, vigasztalásul szánom, hogy figyelmeztetéseit, tanácsait nemcsak meghallgatjuk, megszívleljük.
***
Végül hadd búcsúzzam Kendtől egy szabadságszerető itáliai író gyönyörű üzenetével.
Giuseppe Mazzini: Hitvallás a szabadságról
„Mi, alulírottak, a haladás és a szabadság emberei hiszünk az embereknek egyenlőségében és testvériségében. Hisszük, hogy az emberiség hivatása állandó haladással, az egyetemes erkölcsi törvény parancsára szabadon, és harmonikusan képes kifejleszteni képességeit, és betölteni küldetését a világban.
Hogy ezt csakis minden szabadon társult tagja aktív közreműködésével viheti végbe.
Hogy a társulás csak akkor lehet valóban szabad, ha egyenlők között jön létre, mivel minden egyenlőtlenség a függetlenség megsértésével jár, és a függetlenség minden megsértése tönkreteszi az egyetértés szabadságát.
Hogy a szabadság, az egyenlőség az emberiség egyformán szentek, hogy ezek jelentik a szociális kérdés abszolút érvényű megoldásának három megsérthetetlen elemét, és hogyha ezen elemek bármelyikét bármikor is feláldozzuk a másik kettőért, az emberi erőfeszítések rendje e megoldás elérésében alapvető hibát követ el.
Meggyőződésünk, hogy noha a cél, mely felé az emberiség törekszik lényegében egy, noha az általános elvek, melyek az emberi családokat kell irányítsák ama cél felé vezető úton azonosak, azért még ezer út áll nyitva a haladás előtt.
Meggyőződésünk, hogy minden emberre és minden népre egy sajátos küldetés vár, amely egyrészt annak az embernek vagy népnek az egyéniségét alkotja, másrészt szükségszerűen hozzájárul az emberiség egyetemes küldetésének teljesítéséhez.
Meggyőződésünk végül, hogy az emberek és népek szövetségének egyesítenie kell az egyéni küldetés szabad gyakorlásának védelmét az egyetemes küldetés fejlődésének biztos vezetésével.
Erősen hiszünk az emberi és polgári jogainkban, erősek vagyunk lelkiismeretünkben és küldetésünkben, melyet Isten és az emberiség bíz azokra, akik karjukat, eszüket és életüket a népek
fejlődése magasztos ügyének szentelik…”
Giuseppe Mazzini
(Genova,1805-1872) olasz filozófus, politikus, szabadságharcos és
forradalmár, Táncsics Mihály kortársa
Az idézet Madarász Imre: Mazzini, az Apostol című könyvéből való.
(Udvarhelyi András)
És egyébként Ceterum censeo, a sunyi cenzúrát és az öncenzúrát el kell pusztítani!