Nyanyák

Írta: Imre Hilda


Közzétéve 3 hete

Megtekintések száma: 60



Nyanyák

Milyen csámpásan jár, gondolta Piros, bár egész életében így járt, csak az öregség még ezen is rontott. Egy pillanatra eszébe jutott, hogy valaha szebb lány volt, mint ő, de az évek elbántak vele. Mindig voltak szép lányok, akik rusnya öregasszonnyá változtak az idő varázspálcája nyomán. Ebben volt egy jó adag igazságtalanság, kivéve annak, aki előtte sem volt szép, így a nagytakarítás után nem sok változás következett a testén. Ahogy neki se.

Ő mindig átlagos volt. Nem nőtt formásra a melle, dereka sem volt átérhető két marokkal, inkább három-néggyel, de sosem haragudott emiatt a Teremtőre. Elfogadta, hogy a jóisten is fáradt olykor, és nincs mindig elég fantáziája, hogy gyönyörű embereket teremtsen a saját képmására.

Így amikor ő tizenegynéhány éves lett, és eljött a báli szezon, nem csalódott. A sarokban üldögélt és várta, hogy valaki táncba vigye. Várta, hogy megmutathassa, olyan légiesen siklik a néhol igencsak megkopott parkettán, ahogy kevesen. A vékony, magas lányok hamar elkeltek. A szőkék leghamarabb, mert a férfiakban bizonyára van valami ösztönös, amiért titkon őket akarták legelőször megóvni a rossztól. Azaz maguktól. Biztos volt benne, hogyha tűz ütne ki valahol, ahol tömeg van, egy aranyhajú sem maradna odabent, csak a barnák, akikből sok van.

Ezt is megszokja az ember, nem ágál sokáig ellene. Az első báli este azonban mégis sírással végződött. Szó sem volt itt az ostoba fiúkról, akik kicsábították a kultúrotthon mögé a libákat, hogy blúzuk alá nyúlhassanak, hanem azért, mert új ruháját tönkretették. Bandi, a falu orvosának a fia ráöntötte a vörösbort egy hirtelen mozdulatnál. Nem is volt az annyira hirtelen, mert a húszéves srác tajt részeg volt, és nem figyelt oda senkire, ha történetmesélésbe fogott. Ő vesztére mögötte állt sorba egy limonádéért, amikor megtörtént a tragédia. Az apró rózsákkal díszített kartonruha azonnal véres ronggyá változott, miközben jó páran nem tudták visszafojtani a röhögésüket. A fiú meglepődött, de nem nevetett. Arcába nézett, és csak annyit hebegett, bocsánat. Ő meg elbőgte magát. Sosem lehet majd egészen szépre kitisztítani. Vadonatúj volt, apja hozta neki az anyagot egy fővárosi üzletből, pótolhatatlan volt a veszteség.

Hazáig futott a fehér, kapcsos cipőjében, és már csak a kapuban vette észre, hogy ridiküljét a bálban felejtette. Másnap leszidták. Hiába mondta, hogy nem tehet róla, anyja megrovón méregette, és közölte, hogy nem kell részegek közé mennie, mégis mit várt?

Két héttel később a kerítésre akasztva talált egy csomagot. Pontosan ugyanolyan ruhaanyag volt benne, amilyen tönkrement. Egy madzaggal volt átkötve a barna csomagolópapír, és egy kókadt búzavirág díszítette többlet figyelmesség gyanánt. Csak nézte meredten, és félve lesett ki az utcára, vajon meglátta-e valaki, hogy Bandi így kért bocsánatot. A kora reggeli órán azonban senki nem járt a temető melletti utcácskában. Akkor még nem tudta, hogy a fiú a bálban már Julisnak csapta a szelet, aki nem akart kötélnek állni. Amikor elmesélte neki, hogy miféle meglepetés érte, a lány nem tiltakozott tovább. Julis szőke, fonott hajú, karcsú lány volt, sértődékeny természettel. Ők mégis jól kijöttek, mert őmellette nem kellett attól tartania, hogy csorbul a szépsége.

Bandiból végül orvos lett, mint az apjából, az ivással is felhagyott az egyetemi évek alatt. Julissal szakított fél éven belül, de amikor évek múlva visszatért a faluba, mégis őt vette el. Nem azonnal, előtte még egy-két lány megfordult a doktor úr ágyában, de aztán a szőke szépség kapta meg a doktorné címet, ami különleges státuszt jelentett a falu népének szemében.

Bandi, vagy akkor már András doktor időközben megkomolyodott. Magas, igen izmos férfi lett belőle, azt mesélték, vízilabdázott, aminek nyoma meglátszott testének minden porcikáján.

Már jegyben járt Julissal, amikor összeakadtak egy őszi délutánon a temető mellett. Nem értette, mit keres arra, hiszen a falu másik végében állt hatalmas, hivalkodó házuk. Egy pillanatig sem hitte, hogy miatta, ezért tovább sietett volna, ha a fiú, vagy immáron férfi meg nem szólítja. Megkérdezte, varratott-e új ruhát abból az anyagból, mert nem látta soha. Nemet intett, mert valóban nem vitte sehová, azóta is a szekrény alján pihent, néha megsimogatta. Ezt nem tette hozzá. Érdeklődött tőle, mit csinál mostanában, és hogy tényleg fodrász lesz-e belőle, ahogy beszélik.

Alig jött ki hang a torkán, ahogy szaporán válaszolni próbált. Ott állt előtte az a nagyon jóképű András, aki Julis vőlegénye volt, és őróla érdeklődött. Nem tudta felfogni, mi történik azokban a percekben. Egyet azonban megértett, a férfi nem véletlenül járt arra, várta őt. Hogy nem a régi ruha miatt, abban biztos volt. Amikor megkérdezte tőle, volna-e kedve meginni valamit a városban, tudta, hogy mit akar. Őt, ami csak azért volt meglepő, mert Julis nála ezerszer csinosabb volt, bár szeszélyes természete némileg ellensúlyozta a külsejét. Hogy miért nem mondott nemet, maga sem értette. Határozott, elvekkel bíró lány volt, és mégis a fiatal orvos szeretője lett. A faluban sosem találkoztak. Mindig máshol voltak együtt. Egyszer évekkel később, amikor megkérdezte tőle, hogy miért nem őt vette el, ha már így alakult, András azt felelte, szülei nem engedték volna. Elhitte neki.

Valamilyen titkos okból kifolyólag Julis nem maradt terhes. Azt pletykálták, hogy a férje miatt, hiszen sok múlik a férfiakon, de ő tudta, hogy ez hazugság.

Amikor megérezte, hogy egy élet fogant meg benne ijedtében azonnal igent mondott a hentes kissé mamlasz fiának, aki hónapok óta próbált udvarolni neki. András meglepődött a választásán, de mivel minden maradt a régiben, nem faggatta. Hét hónappal később kislányuk született, akit bár koraszülöttnek gondoltak ép és egészséges volt. Julis lett a keresztanyja, hiszen ő volt a legjobb barátnője. Sosem gyanakodott rá, bár többször panaszkodott, hogy úgy hiszi, az ura mellékutakon jár. Annyi tisztesség azonban maradt benne, hogy nem tiltakozott. Igen, ő volt az örökös mellékút, és ez sosem zavarta igazán. Szerette az orvost, és valamilyen módon a férjét is, bár nekik sem született több közös gyerekük. Csak Évike, akit annak hittek. Ám a kislány vonásaiban cseppet sem hasonlított az apjára, annál inkább Andrásra. Fekete, magas, vékony lány lett belőle, akire sokan pillantottak elismeréssel. Julis nem kedvelte. Minden évben jó keresztanyaként vett neki valamit a születésnapjára és karácsonyra, de nem beszélgetett vele, meg sem ölelte, amikor ellátogatott hozzájuk. Évike azonban nem sértődött meg.

Julis elmesélte, hogy András szíve rendetlenkedik, amiről ő nem is tudott, mert szeretője eltitkolta előle. Aztán panaszkodott egy sort az élet kegyetlenségéről, mert azt lassan elfogadta, hogy nem lehet gyereke, pedig az ország összes jóhírű orvosát felkeresték, egyik sem tudott válasszal szolgálni, de hogy még Andrással is baj van, az már sok volt neki. Amikor elsírta magát, majdnem ő is elpityeredett. De gyorsan összeszedte magát, mert képmutatásnak tűnt volna előtte. Üres tekintettel simogatta a másik fejét, és az járt az eszében, hogy barátnője, ha tudná, amit nem, akkor konyhakést vágna bele.

Egy évvel később az orvos infarktust kapott és meghalt. Ekkor Évike tizennégy volt, nyolcadikos és élete első báljára készült. Már nem olyan bálok voltak ezek, mint régen, inkább csak tánciskolás estek. Az első alkalomra az apró rózsás anyagból gyönyörű ruhát varrtak neki, amiben csodálva bámulta tükörképét. Julis vett neki egy aranyláncot, és amikor elhozta nem sokkal a temetés után, elsápadt.

Olyan, mint te, suttogta, miközben nem ezt gondolta. Évike úgy nézett ki, mint a férje. A hatalmas szemei, a sűrű fekete haja egyértelműen rá emlékeztették. Nem tagadhatta tovább, amit régóta sejtett. Mégsem szólt semmit, csak rövid idő múlva elköszönt.

András halála sok mindent megváltoztatott. Először is orvos nélkül maradt a falu. Julis özvegyen nem bírta sokáig, egy év múlva, alig harminchárom évesen férjhez ment újra. Ők meg elváltak. Évike gimnáziumba került, ahol eldöntötte, hogy orvos lesz belőle. Így is lett. Nem maradt a városban, hanem a faluban helyezkedett el ő is, és ha gyanította is valaki, hogy András lánya, sosem mondta neki. Julis boldog házasságban élt vagy negyven évet, de karácsony előtt egy nappal elveszítette valódi társát.

Újév első napján állított be hozzá. Leült a kényelmetlen kanapé szélére, nem dőlt hátra, hanem fürkészve barátnője arcát nézte. Mindketten ráncosak és aszottak. Neki is rég megfakult selymes aranyhaja, de Évike anyja sem lett szebb, maximum pár ránccal kevesebb jutott neki.

Hogy van a keresztlánya, kérdezte elmélázva, mintha nem tudná, hogy remekül. Épül a házuk a dombtetőn, tehetős férje van, de a családi átok rajta is fogott, mert gyereke neki sem született. Válaszolt neki, miközben kávét főzött, és pálinkát töltött a pohárba, jóféle epret. Majd Bélára terelődött a szó, akinek szelleme Julis szerint még köztük van. Nem tud aludni nélküle, ebből is sejti. Felemelte a metszett kristálypoharat és úgy nézte, mintha csodát várna benne, majd feltette a kérdést:

 - Ugye Évike Bandi lánya?

Eszében sem jutott hazudni. Barátságuk rég nem létezett, talán nem is létezett soha. Bólintott és nem volt benne szégyenérzet. Egész szívével szerette a férfit, és az is őt. Tudta. Más nem számított.

 - Csak nem akartam tudni – jegyezte meg Julis, amikor felhajtotta a pálinkát. – A szilvát jobban kedvelem – tette hozzá.

Aszott keze megremegett, nem tudni, az öregség vagy a beismerés miatt.

 - A ruha óta sejtettem. 

 - Igen – felelte.

Csendben megitták a maradékot, majd Julis felállt, és a kabátja után nyúlt.

 - Legalább neked sikerült – mormogta. Hogy a gyerekre, vagy a szerelemre értette-e, nem lehetett tudni. Azzal elcsoszogott.

Hosszan nézett utána és fellélegzett.