Norvégminta
Írta: Hekl Krisztina
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 160
Norvégminta
Mellettem ül. A keresztnevét nem mondom ki, korábban sem használtam, csak a rokonai és a barátai előtt. Állatneveken szólítottuk egymást. Most már a becenevén sem szólítom, férfi létére hülyén hangozna az, hogy Mókus, főleg itt, a kocsmában. Két hete szakítottunk, mégis mellette ülök. Semmi közünk egymáshoz, elhúzódik tőlem, hideg gránit, puszit is úgy ad az arcomra, vagy inkább a levegőbe, mint az ellenséges kolléganő a céges partin. A kocsmában vagyunk, ahová még mindig együtt járunk enni. Most már csak a tonhalas spagetti köt össze minket. Ő hallgat, jobb híján én is. Előrefelé néz, a pultot bámulja. Nem tudni, mire gondolhat, nem kérdezem meg, nem akarok idegesítő lenni. A szemközti falnál ülő két nőt figyelem, egyikük, a barna, norvégmintás pulóvert visel. Anyám is kötött ilyeneket, amikor általános iskolába jártam, öt kötőtű kellett hozzá egyszerre. Csehszlovák kézimunka újságból dolgozott, střihové přiloze do tanečnich, ilyen szövegek voltak benne, nem tudom, honnan értette, mit kell csinálni. Háztartásbeli volt, h.b., ezt írta az ellenőrző könyvembe. Naphosszat ült a tévé előtt és kötött, sapkát, sálat, pulóvert, a háziállatnak kardigánt. Apám nem beszélgetett vele, csak azt kérdezte, mikor lesz kész az ebéd, anyám néha csak annyit felelt, hogy egy sima, egy fordított.
A barna hajú, csúnyácska nő mellett magas, lenszőke ül. Még sohasem láttam őket, külföldinek tűnnek, az is lehet, hogy norvégok. Előttük üres felespohár. A barna ijedten néz maga elé, mintha most szembesült volna valamivel, a szőke közel hajol hozzá, és úgy beszél. A kocsma hangos, jó lenne hallani, miről beszélgetnek. Férfi lehet a dologban, az egyik nő talán a feleség, a másik a szerető, és most derült ki.
Mókus is norvég, legalábbis a mentalitása alapján. Órákon keresztül képes hallgatni, sohasem lehet tudni, mi jár a fejében, mi történt vele napközben, amíg én dolgoztam. Állítása szerint semmi. Szereti a tonhalas tésztát és jól tűri a hideget. Skandináv országban érezné jól magát, vagy ha már mindenképpen délre kell menni, akkor az Antarktiszon, ott a mínusz tizenöt fokos csúcsszezonban is csak négyezren laknak, tökéletes lenne. Utálom a telet, a rövid nappalokat, ő azt sem bánná, ha egyáltalán nem kelne fel a nap, és hetekig éjszaka lenne. Akkor tud dolgozni. Otthonról dolgozik, háztartásbeli. Az ölelése melengető volt, most már az sincs. Nem értem, hogy az egyik nap még van, a következőn már nincs. Nem tudja megmondani, hogy örökre múlt el, vagy csak egy időre, nem biztos semmiben, nem tud semmit. Annyit mond, bízik a sorsában, majd az idő eldönti. Két mondattal elintézi.
A szőke nő rendel még egy kör vodkát. Húzóra megisszák, azután szedelődzködnek. Felveszik a kötött sálat, sapkát, majd a kabátot. A tulaj elviszi a poharakat az előttük lévő asztalról és egy könyvet is, ami szintén ott hevert. Vaskos kötet, méretre akkora, mint egy értelmező kéziszótár. Visszateszi a polcra, a többi közé. Eddig nem érdekelt a polc tartalma, csak egyszer néztem rá, látszott, hogy lomtalanításról mentett holmi azokból az időkből, amikor a csehszlovák lapot járattuk. Odamegyek. A vastag kötet fedelén csak ennyi áll: Sorskönyv.
Újabb két hét telik el, ismét a kocsmában ülünk. A fagy már engedett egy kicsit, hagyja, hogy átöleljem őt, és cirógassam a hátát. Nem viszonozza, de azt mondja, tetszik neki. Töröm magam, amíg együtt voltunk, én rontottam el mindent, most nekem kell helyrehozni. A szakkönyvek szerint szánalmas barom vagyok, pedig elolvastam az Így szerezd vissza az exedet, és a Harmonikus párkapcsolat címűeket is. Hagyja, hogy pedálozzak, néha udvarias félmosollyal emlékeztet arra, hogy korábban ő tette velem ugyanezt. Velünk szemközt idősebb pár ül. A férfi ölelgeti és becézgeti úgy a nőt, mint én a Mókust. Az öreg nő élvezi a feléje zúduló szeretetet, kacarászik. Egymást nézzük az idős párral, egy sima, egy fordított.
Nem tudom, mit gondolhat rólam a kocsma törzsközönsége, egyre többen nézik az egyoldalú dörgölőzésemet. Söröskorsóval a kezükben, véreres szemekkel bámulnak. Már nagyon kínos. Abbahagyom, felállok, és odamegyek a polchoz. Leveszem róla a Sorskönyvet. Furcsa, hogy ilyen nagy, az, amit én ismerek, negyed ekkora. Egy kanadai pszichiáter, Eric Berne írta, állítólag nem szabad elolvasni, mert az embernek elmegy a kedve az élettől. Kanadában sincs meleg, felmérések szerint Izland és Svédország után ott szedik a legtöbb antidepresszánst a világon.
Ez a Sorskönyv nem az a sorskönyv. Nem szerepel rajta az író, évszám, kiadó, hiányzik a fülszöveg. Lapjai vajszínűek, hártyavékonyak, tárgymutatója ábécérendbe szedve tartalmazza a családneveket. Az én vezetéknevem is szerepel benne, pedig ritka, az egész országban csak négyen élünk ilyen nyakatekert név alatt. Most már nagyon érdekel, mi lehet benne. Az ezernegyvenkettedik oldalon megtalálom önmagam. A nevem mellett csak egy mondat szerepel, csehül: střihové přiloze do tanečnich.
2017 márciusában a Vendégoldal Turczi István szerkesztésében készült. A szerző Turczi István Íróiskolájának tagja.