Nemsokára száz évesek leszünk
Írta: Kazai Ágnes
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 690
Nemsokára százévesek leszünk
Az ezerkilencszázhúszas évek végén kerültünk az utcára. Nem, ne az éjszaka sétáló és kuncsaftokra váró hölgyekre gondoljatok! Mi szilárd lábakon vagy inkább talapzaton álltunk, és nem csak a férfi lakosságnak kínáltunk szolgáltatást.
Megjelenésünk a közelgő gazdasági válság előtti elbocsátásokkal sem volt összefüggésben; ellenkezőleg, mi ez idő tájt indultunk itthon hódító utunkra.
A nagy világégés minket sem kímélt meg, mindannyian elpusztultunk. De, ahogy mondani szokták, csak a csatát vesztettük el, a háborút megnyertük, és idővel egyre fontosabbakká váltunk.
Sokak számára mi voltunk – mai szóval élve – a kommunikáció fő eszközei. Leesett a tantusz, hogy miféle szerzetek is vagyunk? Még mindig nem? Pedig súgtam is. Talán elfelejtettétek, vagy nem is tudtátok, hogy kezdetben tantusszal működtünk? Hogy mi az a tantusz? Nézzetek csak utána a világhálón!
Fénykorunkban nagy népszerűségnek örvendtünk, sokszor kígyózó sorok álltak előttünk. Néha komoly csatározások szemtanúi voltunk, páran ökölre is mentek értünk. Ezt persze ti, akik a fél életeteket a mobiltelefonon élitek, nem érthetitek. Akkoriban viszont nem voltak okos eszközök, sőt, még a lakástelefon is ritka kincsnek számított. Utóbbira legalább annyit kellett várni, mint egy kocsira vagy saját otthonra. Volt, aki már jóval az új lakásba költözése előtt beadta az igénylését.
A legnagyobb móka azért mégiscsak az ikertelefon volt. Egy vonalon két előfizető osztozott. Ha ő beszélt, nálad nem volt vonal, és fordítva. Remek szórakozásnak bizonyult mellétenni a kagylót a másik fél őrületbe kergetése céljából, és nem kevésbé jó mulatság volt a vonalban idegen emberek beszélgetését hallgatni. Szerencsés esetekben ismerősökbe is botolhattál.
Mi mindent láttunk az elmúlt, közel száz év alatt? Órákig tudnánk mesélni. Ismertünk hűtlen házastársakat, akik a “csak leugrok egy cigiért, drágám” szöveggel szabadultak otthonról, hogy az eltitkolt harmadikat felhívják. Hallottunk megható szerelmi vallomásokat és gyáva szakításokat.
A telefonbetyárokon néha jót mulattunk. Persze nem a mentőket riasztó megátalkodottakon, hanem az igazi kreatívokon. Azt hiszem, erről a témáról az Állatkert dolgozói is sok anekdotát tudnának mesélni.
A vandáloktól viszont nagyon féltünk. Rugdostak minket, betörték az üvegünket, elvitték a kagylóinkat. Voltak lusták, akik nem fáradtak egy szám felírásával, inkább kitépték a telefonkönyv oldalait. A rongálók sok munkát adtak a Magyar Posta dolgozóinak.
Igen, jól hallottátok. Akkoriban még hozzájuk tartozott a távközlés is (látjátok, a hosszú idő alatt a szakzsargont is elsajátítottam). A Telekomról, a Telenorról – miket is beszélek, a Yettelről – és társaikról itthon még nem is hallottunk. Bizony, a sokszor szidott Posta nélkülözhetetlen és megkerülhetetlen volt mindenki számára.
A tantuszok pénzre cserélése viszont rossz ötletnek bizonyult. A készülékek feltörése ettől kezdve nyert valódi értelmet. Adómentes jövedelem volt; igaz, ki hallott akkor még az szja-ról vagy a NAV-ról. Boldog békeidők!
Hogy mennyibe került egy beszélgetés? Jobb, ha nem tudjátok. A pénzérmét, amiért három percig lehetett beszélgetni, már rég kivonták a forgalomból.
Ne higgyétek, hogy csak telefonálásra voltunk jók! Sokszor nyújtottunk menedéket az eső ellen fedelet keresőknek, a zaklatót lerázni kívánóknak vagy csak egy diszkrét csókra vágyó pároknak.
Azt azonban nem szívesen említjük, hogy a nyilvános illemhelyek hiánya miatt néhányan …, de emlékezzünk inkább csak a szép vagy humoros dolgokra! Mi tettük itthon közismertté az NDK-s turmixgépet, tudjátok, a levehető ajtósat. Nincs meg a sztori? A Youtube oldalán talán még fellelhetitek.
Tény, hogy a vonalak nem voltak mindig tökéletesek, és a hívások néha félrementek. Megtörtént, hogy ketten percekig társalogtak anélkül, hogy rájöttek volna, nem is egymást hívták.
Nem fogjátok elhinni, de még ma is több ezren dolgozunk, rendületlenül. Hogy mi lesz a jövőnk? Nem tudjuk. Talán a szalagos magnók sorsára jutunk, talán ismét divatba jövünk, mint a bakelitlemezek.
Egy biztos, közel öt év múlva százévesek leszünk, és akkor majd nagy bulit csapunk, ígérem.