Németh Edit - Családi szöglet
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 667
Németh Edit: Családi szöglet
Egyszer volt Azanyám meg volt a skizofréniája. Előfordult, hogy elhagyta valahol, de időről időre megtalálták egymást. Amikor ketten voltak a pályán, az először izgalmasnak indult, de mindig katasztrófa lett belőle.
Azanyám és a skizofréniája általában kézen fogva jártak. Ennek a másik énnek mindig kusza boglya ült a fején, kiabálva járt kelt, még egyszer téliszalámis zsemlyét is rakott nekem tízóraira, míg Azanyám csak sós üres kenyeret.
Az igaz, hogy a nagy dőzsölés után nem is tudott mást főzni, mint ciberelevest, vagy darás tésztát én azt is két pofával faltam, mert ha nem nagyobbat koppant a szemem, mint a dió ősszel a forró betonon.
Mikor Azanyám nem látta, a skizofréniája felvette a virágos dzsörzé kétrészes ruháját és eltipegett a barna teletalpú szandáljában a helyi presszóba.
Hosszú szipkás cigarettát szívott (Azanyám nem dohányzott ) és még meggylikőrt is kért magának (Azanyám nem ivott alkoholt ).
Ilyenkor otthon kuksoltam, szerettem volna discóba járni, ahogy Azanyám a vendéglátóhelyre, de Azanyám engem nem engedett sehova, azaz majdnem sehova, mert elmehettem, a tejcsarnokba friss habosért. A zománcozott kék kanna füle folyton lecsúszott a biciklikormányról, szorosan fogtam ki ne lötyögjön. Amikor hazaindultam félúton az állomás épületét elhagytam, mindig megálltam, levettem a nehéz edényt és a tetejébe, ami olyan volt mint egy füles apró fedő, csak nem lapos, hanem mély, öntöttem vagy másfél deci meleg tejet és felhörpöltem. A fehér bajuszt mindig a kézfejembe töröltem, nehogy elárulja mohóságom, mert azért szidást járt.
Elmehettem fűtőolajért is a Tüzép telepre, szerettem nézni ahogy az óriási hordóból csapolja Jancsi bácsi a színjátszó folyadékot, csak ne lett volna olyan büdös mindig a kezem utána.
Elmehettem tápért is a nyulaknak. A zsákot gumipókkal rögzítettem a biciklim csomagtartójára, úgy megizzadtam nyáron mire hazatekertem, hogy kiittam a kutat. Azanyám közben etette a húgomat. Két kicsi széken ültek a kertben.
A húgom előtt cirádás, opálos tálcán sárga vajjal megkent kenyér feküdt, aranyló mézzel a tetején. Azanyám apró falatokra vágta és egyesével adta a húgom szájába, minden falatnál összenéztek és kuncogtak egy keveset. Az anyamadár etette így a fiókáját, láttam egy könyvben amit a könyvtárból kölcsönöztem. A fekete madár elé kötényt kötött a rajzoló, a kicsi előtte ült borzas fején fodros sapkával és éhesen tátogott.
Arra gondoltam, hogy ha nekem egyszer lesznek fiókáim, biztosan sorba ültetem őket és mindegyikkel nevetgélni fogok, miközben etetem őket.
Azt mondta Azanyám, hogy én nagy és erős vagyok, tudok egyedül enni, sőt rám bízott olyan feladatokat is, amiknek a húgomat a közelébe sem engedte.
Így én kiganézhattam a tyúkokat, kimeszelhettem az ólat. Sőt a gödörből, ahol a meszet tartottuk, ami akkora volt mint egy úszómedence, vághattam a puha fehér masszát is bele a csálé fülű horpadt fémvödörbe. Vizet öntöttem hozzá és jól összekevertem. Rettenetesen csípte a bőrömet ahol rálötyögött, ahogy cipeltem. Rosszul mérhette fel Azanyám a fizikai állapotomat, mégsem lehettem annyira erős.
Később a legnagyobb baj abból lett, amikor a skizofrénnek vásárolhatnékja támadt. Vidám hangulatban elviharzott a falubeli butikba és elköltötte Azanyám pénzét. Nem tudom hogyan bukkant rá én soha nem találtam egy forintot sem fagyira. Próbáltam megkérdezni, de ilyenkor kinevetett és elszaladt. Előfordult, hogy engem is vitt magával, de a mentősök mindig ránk bukkantak. A borzas hajú mutatóujját a zárt ajka elé tartotta hunyorított a szemével lelopakodott a léccsőn mint egy szédült macska közben hátra pillantott, hogy követem-e. Az ólak mellett osontunk tovább, majd a kerti ajtót kinyitva a gyümölcsfák után ami jó kétszáz méter hosszan sorakozott, bekanyarodtunk a Gizi néni kerítése mellett. A kikandikáló egres tüskés ágain fennakadt a kardigánom ujja.
Három telekhosszat gyalogoltunk végig, Azanyám zilált hajjal vágtázott elől, próbáltam lépést tartani vele, de lábam folyton megbicsaklott a frissen szántott barázda méretes göröngyei között. Újabb kanyar és már célirányosan a mentősök karjaiba futottunk. Nekik, csak három háznyi távolságot kellett gyalogolniuk az utcafronton. Mikor elkapták Azanyámat, mindig ellenkezett.
Birkóztak kicsit, majd ráadtak valamilyen ruhadarabot, amiről szíjak lógtak.
Olyankor elvitték a kórházba egy időre. Akkor kerültünk a Nyanyához, aki a mostohanagyanyánk volt családfailag. Két fejjel magasabbra nőtt az utcaajtónál, büdös volt és bajuszos. Sokkal jobban szerettem Azanyámat megölelni, de nem hagyta, mindig kartávolságot tartott, csak akkor rántott közelebb, mikor vert.
A hetvenes évek végén jártunk, vágytam olyan dolgokra, mint kazettás magnó, arany nyaklánc és Coca Cola, de csak a harmadikhoz jutottam hozzá nagy ritkán. A népbolt előtti korláthoz támasztottam a bicajt, amin rendszerint vagy nyolc jól megpakolt iskolatáska csüngött, mivel én voltam a szállítójuk. ropogós sós kiflit vettünk és kis üveges colát. valami édeni íze volt az agyonázott kátrányos kiflinek.
Akkor elhatároztam, hogy felnőtt koromban csak azt fogok inni, de addigra kiderült, hogy még a WC csészéből is kimarja a vízkövet. Vegyszert mégsem vedelhetek. De akkor még ezt nem tudtam.
Azanyám azt mondta ez a sok kívánalom mind hülyeség, különben sincs rá pénzünk, ha nagyon akarom, akkor menjek el azokhoz az emberekhez és legyek az ő gyerekük. Nem tudtam ez hogyan lehetséges, nem is mertem megkérdezni a barátnőm anyukáját, aki mindig olyan kedvesen szólt hozzám. Dehogy kérdeztem meg, hátha mérges lesz ő is, mint Azanyám.
Hogy mi volt a húgom előtt arra nem emlékszem, amikor megszületett, Azanyámhoz vagy négy évig nem jött a skizofrén, annyira szeretett a húgommal lenni, hogy teljesen elhanyagolta a kócos fejűt, az el is bujdosott bánatában addig valahova. Lehet Lengyelországba költözött, mert Azanyám folyton ezt énekelte:
“Kis kacsa fürdik fekete tóban, anyjához készül Lengyelországba. “
Azanyám nem hagyott olvasni, pedig sokszor elbújtam egy könyvvel a cseresznyefára, a farakás mögé és a pajtába. Csíkos, pöttyös könyveket szerettem a legjobban meg a kalandregényeket. Azanyám nem hagyott kalandozni, helyette sorolta kifogyhatatlan feladatait: krumpli hámozás, csirketollazás, halpikkelyezés, így a Hárman a szekrény tetején c. regényt csak huszonöt részletben tudtam elolvasni.
Ha rosszul csináltam a feladatot, vagy eljátszottam az időt, verést kaptam.
Azt is elhatároztam, amikor felnőtt leszek nem fogok adni ilyen elfoglaltságot a gyerekeimnek, a tévét is majd nézhetik vasárnap egész délelőtt nem csak egy mesét, mint én.
Aztán mikor felnőtt lettem hasonlóan kiabáltam velük a rendetlenség miatt, mint Azanyám annak idején velem.
Viszont abban a dologban igazam lett, hogy Azanyám a húgomat sokkal jobban szerette, mint engem, hiszen ráhagyta örökül a skizofréniáját.