Nem hunynak ki a csillagok
Írta: Kazai Ágnes
Közzétéve 2 hete
Megtekintések száma: 86
Nem hunynak ki a csillagok
– Nem hittem, hogy egyszerre nyugdíjaznak minket – mondta halkan Lajos bácsi, és megtörölgette bepárásodott szemüvegét. – Egykoron mindketten a falu büszkeségének számítottunk – sóhajtotta. Hangját elnyelte a tompa, néma csend. Szavaira nem várt választ; ilyen, késő esti órán már senki sem tartózkodott a könyvtár falai között. Ideje hazamenni, csakhogy ezt a helyet jobban szereti a szomorú, üres lakásnál. Katica mondta egyszer, hogy a könyvtár az igazi otthona, és Jókai-összessel kellett volna összekötnie az életét. Még jól emlékszik Katica hangjára, önfeledt nevetésére, pedig régen történt, fájdalmasan régen.
*
Születésekor a kopott házakon kívül szinte semmi sem volt a faluban. Lajoska, a többi kisgyerekhez hasonlóan, sokat gyalogolt, hogy eljusson a szomszéd településen lévő iskolába.
Akkoriban a legtöbb család elégedett volt, ha gyermekük kijárta az általánost. A kisfiú édesanyja azonban mást akart, hitte, hogy fia többre hivatott.
Flórát fiatal, tanulatlan lányként adták feleségül egy idős, sokat betegeskedő férfihez, akinek inkább ápolóra, semmint társra volt szüksége. Az apa nem örült a gyermek érkezésének, de a fiú kárpótolta az édesanyát minden fáradtságért, nélkülözésért.
Lajoska az első pillanattól kezdve kitűnt tehetségével, szorgalmával az iskola tanulói közül. A pedagógusok nehéz körülmények között dolgoztak, mégis mindent megtettek, hogy a kisfiú kiemelkedjen környezetéből. Flóra bármilyen munkát elvállalt, főzött, takarított, varrt, hogy biztosítsa gyermeke továbbtanulását. A fiú és édesanyja elszántsága, a tanítók segítsége nem volt hiábavaló, Lajos bejutott a kisvárosi gimnáziumba, ahol kiváló eredménnyel végzett.
Flóra mindent eltűrt egyre inkább leépülő férjétől. Szeme előtt egy cél lebegett: diplomás embert nevelni gyermekéből. Életében ez, az egyetlen kívánsága teljesült. A fiú munka mellett, az esti tagozatot vállalva, bejutott a főiskolára.
Amikor tanítói diplomával a kezében hazatért, a falu lelkesen fogadta. A főiskola is marasztalta a kiváló képességű, dolgos fiatalembert, de a fiú hazavágyott. Gyermekkori álmát akarta valóra váltani: iskolát és könyvtárat alapítani, hogy senkinek se kelljen órákat
gyalogolnia a tudásért.
Nem volt egyedül elhatározásában. A főiskolán talált társára, Katicára, akivel együtt vágtak a reménytelennek tűnő vállalkozásba. Néhány év múlva siker koronázta erőfeszítésüket, a településen elindult az oktatás.
A nehéz sorban élő szülők hálásak voltak, a gyerekek pedig rajongtak a fiatal tanítóért, aki megoldást talált szinte minden problémára, apa helyett apa, barát helyett barát volt.
Boriska születése után Lajos úgy érezte, nem is lehetne ennél boldogabb. Mindent megkapott az élettől, amire korábban gondolni sem mert. Közösségi összefogással hozzálátott másik álma megvalósításához, a könyvtár elindításához.
– A könyv a legjobb barát – magyarázta lelkesen a falubelieknek. – Aki olvas, sosincs egyedül. Az olvasó előtt kitárul a világ, képzeletben bárhova eljuthat, mindent felfedezhet. Szomorú vagy? Olvass, és jobb kedvre derülsz! Gondok gyötörnek? Olvass, és megtudod, hogy mások is megküzdöttek e problémával. Szerelmes vagy? Olvass, és oszd meg érzéseidet! Kicsi vagy? Olvass, és nagy leszel! Idős vagy? Olvass, és emlékezz vissza az életed legszebb napjaira!
A következő húsz év boldogságban telt el. A fiatalember vezette az iskolát és a könyvtárat, edzette a helyi futballcsapatot, intézte a falubeliek ügyes-bajos dolgait. Boriska nevelése mellett, Katica is kivette a részét a munkából. Tanított, szakköröket vezetett. Szívét-lelkét adtah ivatásáért és a helyi közösségért.
A tragédia váratlanul érte a családot és a településen élőket. Katica egyedül volt a házban, amikor rosszul lett. Boriska első vizsgáit ünnepelte barátaival, Lajos a nyári táborban próbálta megszerettetni az olvasást a kisdiákokkal.
Apa és lánya sosem bocsátották meg maguknak, hogy nem voltak mellette abban, a sorsdöntő pillanatban. Boriska egészen Afrikáig menekült a lelkiismeretfurdalás elől, ahol – talán vezeklésként – az elesetteken próbált segíteni. Lajos hosszú időre magába zárkózott. Kötelességszerűen végezte feladatait, de nem talált örömet munkájában. A falubeliek szeretete, összefogása segített túljutni a nehéz időszakon, bár sosem nyerte vissza régi önmagát. Lánya levelei és a kezei alól kikerülő diákok sikerei jelentettek örömet számára.
Idővel az egykori kisfiúból a falu köztiszteletben álló Lajos bácsija lett. Az eltelt évek során a település lakossága elöregedett, a fiatalok igyekeztek a szomszédos kisvárosban letelepedni, munkát vállalni. A csökkenő gyerekszám miatt az iskola ajtajára végleg zár került. A faluban maradó családok gyerekei már nem gyalogoltak órákat a legközelebbi iskoláig, mégis nehéz szívvel hagyták el régi tantermeiket és tanítóikat. Lajos bácsi tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy régi álma szertefoszlik.
Az egykor rajongott tanító visszavonult szeretett könyvtárába. Szabadidejében vizsgákra készítette fel a tehetséges diákokat és korrepetálta a lemaradókat. Bízott benne, hogy addig dolgozhat, ameddig fizikai ereje és szellemi képességei engedik. Néhány év múlva azonban a könyvtár is az iskola sorsára jutott.
*
Lajos bácsi e késői órán úgy döntött, nem fog szomorú szívvel búcsúzni második otthonától. Próbálta felidézni a kedves emlékeket. Maga előtt látta Katicát, ahogy fáradhatatlanul rendezi és tisztogatja a porosodó, zsírfoltos vagy lekvártól maszatos könyveket. Ott volt az éppen járni tanuló Boriska, amint az indiánkönyves polcba fogódzkodik. Hogy megrémült szegényke a földre hulló könyvek láttán, de az ijedtség csak pár pillanatig tartott, utána kacagott, úgy, ahogy csak ő tudott kacagni.
Eszébe jutott Török Peti. Ki gondolta volna a folyton csúfolt, dadogós kisfiúról, hogy egyszer a helyi rádió bemondója lesz? Az erős akarat, a sok gyakorlás, beszédtanulás meghozta gyümölcsét.
A minden kisállatot megmentő és hazacipelő Katona Orsit ő terelte az állatorvosi hivatás felé. Milyen nehéz volt lebeszélni az akkor divatos, kozmetikusi pályáról! Néhány hónapja a televízóban szerepelt, micsoda öröm volt hallani, hogy a lány példaképeként említi.
Szilágyi Gyuszi, a folyton csavargó, hazudozó csibész. Minden falubeli azt jósolta, hogy egyszer börtönbe kerül. Igazuk lett. Katicával mégis rendszeresen látogatták, segítettek, hogy elvégezhesse a szakiskolát. Asztalos lett, nem is akármilyen. Aki nem hiszi, nézze meg a Rejtő Jenő-könyvek polcát, Gyuszi munkáját! Az a bolond fiú még ahhoz is ragaszkodott, hogy csak a kedvence művei kerülhessenek rá!
Két sportoló is akad tanítványai között. Hargitai Laci már óvodásként elhatározta, hogy világhírű focista lesz. A világhír még várat magára, de már a megye legjobbjaként tartják számon. Sikere nem véletlen, nála elhivatottabb, szorgalmasabb diákot nem sokat látott az eltelt évek alatt. Minden lány őt szerette, minden srác rá akart hasonlítani. Laci igazi szerelme a futball-labda volt. Hogy potyogtak a könnyei, amikor nyolcadik születésnapjára fociformájú tortát kapott!
Szántai Kornélról viszont senki nem gondolta, hogy a sportot választja élethivatásul. Kövér, asztmás kisfiú volt, tornából mindig felmentve. Édesanyja a széltől is óvta, még egy osztálykirándulásra sem engedte el. Majd kikaparta Dávid tanár úr és Karsai doktornő szemét,
akik rávették a gyermeket a gyógyúszásra. A fiú most Laci csapattársa; a betegséget és a túlsúlyt már rég elfelejtette. Megannyi arc, megannyi név, megannyi sors. A sok munka és fáradtság nem volt hiábavaló.
Kinézett az ablakon. A szemközti házak fényei már kialudtak. Dolgos népek laknak errefelé, korán kelő, korán fekvő emberek. A ház előtti lámpa sem világított, valaki kővel megdobta, már nem javították meg. Nincs szükség rá, a könyvtár úgyis bezár. A sötét éjszakában csak a csillagok ragyogtak az égen.
– Egyszer mindenki megöregszik, a csillagok is. Elfáradnak, haldokolni kezdenek, majd kihunynak.
Eltette a könyvtár kulcsát, és elindult hazafelé. Neszt hallott, halk motozást, majd apró villanást látott. Megállt, megfordult. Egyre-másra gyúltak ki a fények, elemlámpák, gyertyák, csillagszórók, mobiltelefonok.
– Földre szálltak a csillagok – mormolta. A fények mögött ismerősnek tűnő arcokat fedezett fel, Katona Orsiét, Szántai Kornélét, Hargitai Laciét, Török Petiét, Szilágyi Gyusziét és másokét. Voltak, akik egyedül jöttek, a többiek a családjukat is elhozták. A fények magasba emelkedtek, és körbevették Lajos bácsit.
– Vannak csillagok, amelyek nem adják meg egykönnyen magukat. Még egyszer, életükben
utoljára, összeszedik erejüket, naggyá válnak, majd csendben kialszanak – gondolta, és kitárta karját a kis csoport felé.