Nem értés

Írta: Egervári József


Közzétéve 1 éve

Megtekintések száma: 302



Nem értés

Bámulom korosztályom
nagyjait és kisebbjeit,
elátkozott nemzedékként
vonulunk a történelembe,
új urak és új cselédek –
ez az új hierarchia,
steak a díszes asztalokon,
mellé testes vörösbor,
netán pezsgő,
ha valaki azt kívánja,
messze pedig, a cigánysoron,
a faluvégen krumplifőzelék
kenyérrel,
néha egy elcsapott nyúl az országút árkából,
ha nem csap le a vadőr.
Korosztályom már őszbe fordult,
kispolgárilag vértezetten túlélt mindent,
mi voltunk
az egy főre jutó kettő spicli országa,
rendszerváltozáskor pedig
– elméletileg és verbálisan –
mindenki a rendszer lebontójává vált.
Ilyen ez az emlékezet,
kollektív amnézia,
politikai aberráltság,
elvek nélküli észosztás,
pártgyűlések helyett
megteltek a templomok,
új zászlók lobogtak,
aztán még újabbak,
kevesen meggazdagodtak,
a többség elszegényedett.
Európa közepére
visszatért a kereszténység,
a papság ismét jól helyezkedett,
a Történeti Hivatal titkai
titkok maradtak,
túl sok még a takargatnivaló,
mindenki ellenség.
Bámulom nemzedékem
legjobbjait és legrosszabbjait,
közöttük hullámzik
az akarat nélküli tömeg,
a kokain, heroin
módosult tudatállapotot
hoz létre,
a szegényebbek
szipuzásra fanyalodnak,
a többség delíriumához
kannás bor vagy olcsó bikavér kell,
látszatország tengerpartján
szebb a napsütés,
nemzethyleg megfogalmazott,
újabban a magyar nóták a menők,
a komoly művészek
feketelistások,
a komolytalanok Kossuth-díjat kapnak,
nemzethyleg, keresztényileg,
de ezt már említettem.
A Holdról is látszó
bődületes aljasságok
kiszúrják szemünket,
ám ennek semmi köze a látáshoz,
halláshoz,
észleléshez,
a háborús retorika alapján
minden hihető,
ha megmondják,
ki is az ellenség,
abból pedig – állítólag –
akad bőven.
És megmondják,
csak úgy, egyszerűen,
mindenki ellenség,
aki nincs bódult tudatállapotban,
aki nem ünnepli a királyt,
aki használja a fejét,
aki ellentmond,
aki nem tapsol,
aki ért valamit,
aki ért valamihez,
aki nem csak dumál,
aki vitatkozni mer.
Reménytelen ország
új urakkal, új cselédekkel.
Néha kicsit szégyenkezhetnénk,
a gyávaság sosem teremt,
csak megtart,
elkerül,
elhallgat,
néha szégyenkezhetnénk kicsit,
hogy lassan ismét kötelező lesz
az orosz tantárgy,
netán a kínai,
bár – azt mondják –
az nehéz nyelv,
Európa közepén
egy aprópénzre váltott ország
még mindig nem sír eléggé,
még mindig nem jajong,
pedig sötét felhők
takarják a napot,
a sötétség bekúszik
az intézményekbe,
a templomokba,
az iskolákba,
örvénylik az utcákon,
beszökik a hálószobákba,
ám még mindig nem szól senki,
bűnös nemzedékem sunyít,
boldogan elfogadja
a koncot és alamizsnát,
kicsit könnyezik,
ha gyerek, unoka
világgá megy,
és mindig tökéletesen képes
megfogalmazni,
épp ki miatt ver a sors bennünket.
Bámulom nemzedékem,
tagjai lassan már a sír szélén ácsorognak,
ott is Istenért kiált némelyik,
könnyű halált akar,
dicső emlékezetet,
ám véletlenül sem mondja ki:
gyerekem,
aprópénzre váltottuk jövőtöket,
nincsteleneket, hazátlanokat
csináltunk belőletek,
mert mindig gyáván hallgattunk,
elhittük,
amit okádott a tévé és a rádió,
elhittük,
hogy majd megvéd bennünket valaki,
ha más nem, majd a Jóisten,
nem okultunk,
nem gondolkodtunk,
csak szorítottuk magunkhoz
azt a keveset,
amit még az új urak nem vettek el.
Nem, nem hangzik el ilyen beszéd
a sír szélén,
a köztemetőkben egyszerű keresztek
állnak majd,
a föld papírkoporsót rejt,
már nem lesz,
aki gondozza a sírokat,
mert London, New York túl messze van.
Megérdemeljük sorsunkat,
önérzetünk nem pótolja
a műveltséget,
szittya vérmérsékletből még
nem született tudás,
a hangos bunkók országa
többé nem haza,
csak egy kiparcellázott,
letérkövezett ország Európa közepén,
hol sírva vigad a magyar,
hol a törvény lesújt a szegényre,
ám összekacsint a gazdaggal.
Gyáva nemzedékem nem érti,
ki az ellenség,
és már nem is fogja érteni soha.