Ne hagyd abba, kérlek!
Írta: Kazai Ágnes
Közzétéve 11 hónapja
Megtekintések száma: 508
Ne hagyd abba, kérlek!
Tudod, nagyon szerettem édesapádat. Amikor megismertem, a római jogi tanszéket vezette az egyetemen. Húsz éve ki hitte volna abban, a kis, baranyai faluban, hogy a Horváthék lánya egyszer majd eljut a fővárosba, és ott neves professzorokat hallgatva, szerzi meg az oly nagyon áhított tudást.
Marika néni, a szigorú osztályfőnök indított el az úton, mondván, ezzel a vitakészséggel a bíróság előtt talán boldogulnék, az iskolában biztosan nem. Igen – gondoltam – valóban így van, a tárgyalóterem lesz az én igazi világom.
Szüleim nem rajongtak elhatározásomért. Fodrászra vagy ápolónőre mindig szükség lesz az életben. Az ügyvédek? Más gondjából, bajából hasznot húzó vérszívók – mondogatták.
Óriási hátránnyal indultam a kiváló iskolákat végzett, külföldön járt, sokszor jogászdinasztiákból származó társaimmal szemben. A könyvtár és az internet voltak a tanítómestereim, és én jó tanítványnak bizonyultam.
A tanszéket vezető professzor hamar felfigyelt rám. A kimeríthetetlen tudásvágyam, az eltökéltségem, a függetlenségem vagy a naivitásom volt a legvonzóbb számára? Eleinte csak tiszteletet éreztem iránta, érdeklődését inkább szikraként, semmint villámcsapásként éltem meg. A szerelem később jött, és talán a mai napig sem múlt el.
Nem terveztelek, ellenkezőleg, mindent megtettem, hogy ne kerüljek ilyen helyzetbe. Nem voltam tudatlan, falusi leányzó, sem ravasz csábító, aki a családjától akarta elszakítani a híres jogtudóst. Amikor említette, hogy a feleségétől különvált, én elhittem, nem gyanakodtam, nem kutakodtam. Úgy gondoltam, kapcsolatunk alapja a bizalom, ha kételkedem, kettőnket kérdőjelezem meg. Álomvilágban éltem, nem érzékeltem, hogy együttlétünk csak kezdetben jelentett sokat számára, később nem, amikor elmúlt az újdonság varázsa.
Nem, nem tud a létezésedről. Jobban szerettem annál, semmint, hogy karrierjét, példásnak mondott családi életét megzavarjam. Igaz, egyszer szóbahoztalak, de csak, mint távoli lehetőséget. Nem szólt semmit, arckifejezése szavak nélkül is mindent elárult.
Most azt gondolod, hogy kifogásokat keresek, döntésem felelősségét kívánom másra hárítani. Nincs igazad, hiszen én döntöttem így, egyedül én. Hideg fejjel, minden körülményt mérlegelve.
Keményen dolgoztam, hogy eljussak idáig. Sok küzdelem, megannyi lemondás után végre célegyenesbe értem. Nemsokára befejezem a tanulmányaimat, családomban és az egész faluban én leszek az első diplomás. Büszkén nézhetek a szüleim szemébe. Irigyelni fognak valamennyien, a szomszédok, az ismerősök, mindazok, akik sosem hittek bennem.
Jogi asszisztensként dolgozom egy ügyvédi irodában. Végzett jogászként előrelépés vár rám, megvalósul gyermekkori vágyam, ügyvéd leszek, és egyszer talán partner is. Nemzetközi ösztöndíjat nyertem el, neves, külföldi egyetemen képezhetem tovább magam. Még sosem jártam a határokon túl, most olyan helyekre juthatok el, amelyekről korábban álmodni sem mertem. Kitárul előttem a világ.
Szinte hallom a gondolataidat. Úgy érzed, önző vagyok. Saját karrieremre gondolok, miközben az életedről döntök. Önálló lakást, autót, külföldi utazást szeretnék, mindazt, amihez mások erőfeszítések nélkül hozzájutnak. Elítéled, hogy karrierre vágyom? Én semmit nem kaptam ingyen, mindenért megdolgoztam. Szántottam, vetettem, most aratni szeretnék. A siker árát már megfizettem, mégis, döntésem miatt egész életemben fizetni fogok.
Hidd el, nem ellened van kifogásom! Hogyan is lehetne? Te lennél a legfontosabb dolog az életemben. Csak az időzítés rossz. Pár év múlva, amikor már minden kirakós darab a helyére kerül, teljes szívvel, kétségek nélkül fogadnálak téged.
Belátom, mindez nem vigasztal. Mit is mondhatnék? Ha másként döntenék, nem tudnám befejezni az egyetemet, elveszíteném az ösztöndíjat is. Hova vinnélek születésed után? A kollégiumban nem maradhatnék, az egyetlen lehetőség az albérlet lenne. Miből fizetném?
Az ügyvédi irodában nem számítanának rám. Igaz, egyedülálló anyaként a törvény szerint nem érhetne hátrány, de vajon mi a valóság? Egész napos munka, állandó készenlét, túlórák, sürgős feladatok. Ki vigyázna rád, ki nevelne? Ki látná első lépéseidet, ki hallaná első szavaidat? Ki vezetne át az első, nagy megpróbáltatásokon? Ki emelne fel, ha elesel, ki ringatna, ha fáj a hasad, vagy jönnek az első fogaid? Kinek panaszolnád el, ha bánat érne, kivel osztanád meg örömeidet, kinek súgnád meg első, kis titkaidat?
Hazamehetnék, szüleim sosem tagadnának meg, befogadnának minket. Magam előtt látom anyám kisírt szemeit, apám szigorú tekintetét. Ha legalább szemrehányást tennének, ha érvelhetnék, védhetném az igazunkat! Nem, nem lenne veszekedés, nem kellene hosszú példabeszédet hallgatnom. Rosszabb lenne: néma csalódottság, ki nem mondott szavak, szánakozó tekintetek.
Mit gondolsz, milyen élet várna rád a szülőfalumban? Fodrászként vagy ápolónőként mit nyújthatnék neked? Csak azt, amit én kaptam, szeretetet. Ne gondold, hogy nekem semmit nem jelent a szülői szeretet! Ez az egyik legfontosabb dolog az életben, de vajon elég-e a boldogsághoz? Félek, meggyűlölnél, ha hozzád nem méltó hátországot teremtenék neked, és talán lennének olyan pillanataim, amikor nem teljes szívemből szeretnélek, mert rád nézve, elszalasztott lehetőségeimet is látnám.
Megint ezek az igaztalan kifogások, ugye? Ha szüleim húsz éve így gondolkodtak volna, én sem lennék. Mennyi szülő neveli egyedül gyermekét? Hányan élnek szegénységben, egyszerűen, mégis szeretetben? Talán a háborúkban, táborokban nem szültek az asszonyok?
Igazad van, a pénz, a hírnév nem minden, nem boldogít. Vannak ennél fontosabb értékek is a világban. Csak egészség legyen! Csak szeretet legyen! Valóban? Megannyi közhely! Mondogatjuk egyfolytában, s közben nem gondoljuk komolyan. Hajtunk, hajszoljuk magunkat, annyi munkát vállalunk, amennyit tisztességgel el sem tudunk látni. Vajon miért? Talán nem jólétre, biztonságra, elismerésre vagy akár hatalomra vágyunk mindannyian?
Nem vagyok számító, csak reálisan értékelem a helyzetemet. Mindent végiggondoltam, ahogy mondtam, hideg fejjel, megannyi körülményt mérlegelve. Tudom, hogy igazam van, mégis miért érzem ilyen nyomorultul magam?
Nincs okom panaszra, minden gördülékenyen megy. Távoli magánklinika, szép, tiszta, csillogó-villogó. Senki nem kíváncsi az indokaimra, a kételyeimre, a bennem zajló viharokra, senki nem kérdezősködik, nem kell magyarázkodni, szégyenkezni. Mindenki kedves, udvarias, megértő.
A váróban egyformák vagyunk, különböző helyekről jöttünk, de egyirányba tartunk. Nem nézünk egymásra, olvasni próbálunk, idegesen nyomkodjuk a telefonunkat. Már aláírtuk az űrlapokat, várunk a megmásíthatatlanra.
Kezemben az igazolás, a papír, ami bizonyítja, hogy az orvos a magzati életfunkciók működésére utaló tényezőt egyértelműen azonosítható módon bemutatta nekem. Csak mi, jogászok tudunk ilyen szakszerű, támadhatatlan, érzelemmentes mondatokat fogalmazni.
Szabályok, előírások, rendelkezések, megfellebbezhetetlen ítéletek. Csak a test engedelmeskedik ezeknek, a lélek sokszor átlép rajtuk. Csak a test érzékelte a szívhangokat. Csak a test lép a hideg, vakítóan fehér műtőbe, a lélek másutt jár.
A naplementét nézem a tengerparton, kellemesen elnyújtózom a strandlepedőn, te építed a homokvárat, a kislapáttal dobolsz a vödrön, és valamiért nyúzol, kérdezel, magyarázol, csak fecsegsz megállás nélkül. Nem szólok rád, nem vagyok dühös, nem idegesítesz, nem untatsz, egy cseppet sem.
Csak mondd tovább, csak beszélj, csak nyaggass, ne hagyd abba, kérlek!