Nagyvizit
Írta: Gáspár Ferenc
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 297
Nagyvizit
S. tulajdonképpen csak arra koncentrált, hogy ne essen el. A katonai kórházban ugyanis állni kellett a vizit alatt, és már majdnem túl is voltak rajta, mikor a barátja elé érkezett a főorvos, és feltette az ilyenkor szokásos kérdést: – Na, Reizinger, hogy van?
A főorvos mögött állt a százados, mint osztályos orvos, Sanyi bá, mint ápoló és a Nagyorrú, mint fő kellemetlenkedő (szerinte mindenki sumák). Mellettük két nővér bóbitás sapkában, füzettel és tollal várta a nagyfőnök parancsait. Reizinger Gábor pedig szabályosan dülöngélt az éhezéstől. Borotválatlan arca beesett, fénye megsápadt, az egész test csak két nagy szem volt, két kapu, melyben még él a lélek.
A főorvos mögött állt a százados, mint osztályos orvos, Sanyi bá, mint ápoló és a Nagyorrú, mint fő kellemetlenkedő (szerinte mindenki sumák). Mellettük két nővér bóbitás sapkában, füzettel és tollal várta a nagyfőnök parancsait. Reizinger Gábor pedig szabályosan dülöngélt az éhezéstől. Borotválatlan arca beesett, fénye megsápadt, az egész test csak két nagy szem volt, két kapu, melyben még él a lélek.
Miközben a főorvos a barátját nézte, S.-en végigfutottak a közelmúlt eseményei. Képek villantak előtte. Lelke diavetítőjén előbb nagy - nagy hó esett, a teherautó platóján himbálózott sokadmagával a csontig ható szélben; aztán egy terem ágyakkal, még fogat mosok – mondta valakinek ; egy búcsúlevél – legalább utoljára jól kialszom magam –, s mindezek alatt, mintha ködfolton át derengene, egy kedves leányarc sapkában.
Kemény volt a tél, de a kinti hidegből a kórház jólesően meleg kórtermeiben nem sokat éreztek a betegek. Az ellátás átlagon felüli, olvasni lehet, beszélgetni is, csak a délelőtti vizsgálatokat kell megúszni, elviselni, hogy kizavarnak a szobádból, bevezetik a kábeleket, és csakhamar hallgathatod a megsokkoltak nyöszörgéseit.
Jóval később – Gábor addigra már rég hazament – hoztak egy fiút. Civil volt, és talán tizennyolc éves. A nyugodt napok emlékét mintha elfújta volna a februári szél. A fiú egész éjjel a dobjáról mesélt, lázasan és kihevülten, extatikus állapotban, remegve beszélt a zene csodájáról, a szárnyalásról, amit ilyenkor érez, s mintegy mellékesen elfecsegte, miért van itt: meg akarta késelni a nagyapját.
Amíg csak beszélt, addig még valahogy elviselték. L.-ben dolgozott a nyugtató, lelőtte a legjobb barátját, bár nem volt egészen hibás... A polgári járőr elfelejtette a stukkerből kivenni a töltényeket. L. játszott a fegyverrel, oda se nézett, míg elhúzta a ravaszt – a barátja rögtön meghalt, nem sokat szenvedett (L. most lószérumtól elhülyült tekintettel bámult a plafonra.) F. bénultan feküdt a harmadik elektrosokkos kezelés után. Már nem akarta bekenni a poharainkat niveával, és bélyeget sem ragasztott a krémtől ragacsos edényekbe, mint ahogy a kezelés előtt szokta volt; nem csavargott el, és nem zabált héjastul narancsot a szoba közepén állva, félrefordított fejjel, a nyálát csurgatva... A többiek viszont éberen figyelték a dobost, bosszantotta őket a fiú monoton dumája; te, hagyd már abba, kérlelték, de mintha a falnak beszéltek volna. – Tam- tam, legjobb a dobolás, ti még nem tudjátok, de majd meghalljátok, tam - tam. – Jaj, csak azt ne, futott végig S.- en a rémület, még behozza a hangszerét ez az idióta, még csak ez hiányzik.
Itt ki kell tartani, mindenkinek megvan a maga trükkje; a felvágott erűek a vécében sikongatnak a FÜV után, de csak utána!, leszereltek – ordítoznak, de csak a vécében és azért nem nagyon hangosan, mert a falnak is füle van; Gyuri például fenyegetőzik, hogy még egyszer felakasztja magát, ne mondják, hogy ő sumák, hogy nem is akart meghalni, csak megjátszotta az egészet, neki ilyet ne mondjanak, majd ő megmutatja.
S. depressziós volt, és nagyon fájt a szíve – főleg a kedves leányarc után –, mi lesz itt – gondolta –, mi lesz, ha ez a szerencsétlen behozza ide a dobját. Kikészít minket idegileg, megfoszt a pihenés óráitól, mikor stratégiát készítünk, és elszánjuk magunkat mindenre , arra is, hogy itt rohadunk, ha kell, hónapokig; a csöndes óráktól, mikor feltöltődünk, vagy éppen elfelejtjük egy kicsit, hol vagyunk, mint legutóbb, mikor gyertyát gyújtottunk, mert a legunottabb ápoló volt a szombat esti szoliban, semmi nem érdekelte, csak a tévét nézte ez a barom, és mi vicceket meséltünk és almát ettünk és röhögtünk, és az ablakok kitárultak, és mi kirepültünk rajtuk, forogtak velünk az ágyak – mindennek vége, ha ez csak beszél és beszél és nem hagyja abba, ráadásul még dobolni is akar, te jóisten! S. egyre rémültebb lett, de elszántabb is és mérgesebb, s mikor már vagy ötödször szólt rá a fickóra, hogy hagyja abba ezt a mindnyájukat halálosan fárasztó süketelést! – és persze eredménytelenül –, S. felkelt az ágyáról, szép lassan odasétált a mit sem sejtő fiúhoz, és pofon ütötte. Visszasétált, de mielőtt magára húzta volna a takarót, még jó hangosan elmondta, hogy itt betegek vannak, mindenkinek megvan a maga baja, és ezért csöndet szeretnének maguk körül: ha a srác meghúzza magát, akkor senki sem fogja bántani. Közben egyre rosszabbul érezte magát, köpedelem – gondolta –, majd: a cél szentesíti az eszközt, és miközben a falnak fordult, magára rántva a mocskos pokrócot, eszébe jutott az Öreg, akit, mikor végleg elborult az agya, már nem ápolt többé, hiába ordított a vén csontkollekció, hogy: Kertész, vizet! (S. nevére még emlékezett). S. nem vitt neki, rá se nézett, akárhogy hörgött végső agóniájában –; én depressziós vagyok, depressziós – ismételgette S. magában –, én nem segíthetek, nem tevékenykedhetek aktívan, mert akkor SOSEM SZERELNEK LE! – és akkor is befelé fordult, és a fülére húzta a párnáját, hogy ne hallja az Öreg kétségbeesett rikoltozását, hogy: Kertész, vizet! De így is hallotta, a fülére szorított párnán keresztül; ha kiment a folyosóra, még ott is visszhangzott a fülében, nem tudott elmenekülni tőle; szerencsére az Öreg két nap múlva meghalt, de S., ha magányos sétái közben elértek hozzá a folyosón zsibongók beszédfoszlányai, még időnként felismerni vélte a hangját; fel – felriadt rá éjszakánként – idővel aztán ritkultak a hallucinációk, majd elmaradtak.
De azon a napon, mikor az a bizonyos emlékezetes vizit lejátszódott, és S. elgondolkodva nézte a barátját, aki változatlanul és – főleg! – hangtalanul himbálódzott a fődoki előtt, mint valami unatkozó tekegolyó, akit felakasztottak ide a rossz emberek, de hogy miért, és hogy meddig fog itt lógni, azt senki nem tudja; szóval ezen a bizonyos szürke hétköznapon még nem sejtette a jövőt, az öreget, meg a dobost, és persze azt sem, hogy megdönti a kórházban rohadás világcsúcsát, az új betegek tisztelettel fognak beszélni vele, mint veteránokkal szoktak a kopasz sorkatonák... Nem tudta még, hogy hosszú zártosztályi fogsága alatt lesz egy óra, mikor megveri sakkban a legvadabb ápolót (természetesen a FÜV után), és hogy mikor eljön a várva várt nap, a Karcsi visszavágót fog kérni, de addigra ő már tele lesz hisztériás kiütésekkel, mert ég a lába alatt a talaj a három hónapos zártosztály után, és persze elveszti a partit. De ez most nem számít, viszik a laktanyába, aztán másnap irány haza, két hét szabit kap – egészségügyit –, és végre leszerelik... Az még a legrosszabb álmaiban sem rémlett volna fel, hogy ehelyett a laktanyában buszra teszik, és felhozzák Pestre egy verőfényes február végi napon, de nem haza megy, nem ám! – a hidak pompásan feszítettek és a napsugarak csúszdáztak rajtuk, aztán beleestek a Dunába –, S.-t a katonai ügyészségre vitték, a Fő utcába. – Tudta, hogy maga, míg katona, nem rendelkezhet az életével? – Én? Nem tudtam – válaszolta. – Ki írta ezt a verset? – kérdezte tovább a kopasz ügyész. – Ady Endre – mondta S., és befelé röhögött magában az ügyészi tudatlanságon, pedig sírni szeretett volna inkább. Eszébe jutott a vetélkedő, közvetlenül a bevonulás után; csapatverseny volt, és az egyik asztal azt kapta föladatul, hogy ötük közül szavaljon el valaki egy négysoros verset; csak ültek némán, végül felállt egy sertésképű alak, esküszöm tisztára disznófeje volt, a szalonnazsír csurgott a pofájából, és azt kérdezte: – A nótát is lehet, amit tanultunk?
S. várta a röhögést, a mindent elsöprő, tisztító nevetést, de még csak nem is mosolygott senki, mert verset a többiek sem tudtak. S. és két cimborája ekkor kezdtek verseket írni emlékezetből, versenyeztek egymással, hogy ki tud többet; ez volt az egyik, ez a kilencsoros Ady, amit S. fürgén lefirkantott a füzet szélére, és amit – jóval később persze – az ügyész morzsolgatott mogorván az ujjai között...
De most még csak itt áll a sivár kórteremben, nézi Reizingert és tanul tőle. Gábor szép szabályosan imbolyog, ez nagyon jó hatást kelt, igaz sokat nem kell rájátszani, ha valaki nem eszik, – szóval ő is áll, várja a vizit végét, és egy dologban biztos: hogy ki kell tartani. Ekkor a főorvos felteszi Gábornak a keresztkérdést: – Mondja Reizinger – kezdi lassan, ki akarja élvezni főorvosi hangjának minden rezdülését, a bóbitás nővérkék persze figyelnek, eddig unott tekintetük felcsillan, mit mond most a fődoki, most majd egészen biztosan megfogja, leleplezi ezt a sumák nyavalyás vegetáriánust, aki nem akarja szolgálni a magyar hazát; most elkapja a torkát, miszlikbe aprítja, porig alázza, úgy, hogy Reizinger honvéd már holnap maga fog könyörögni, hogy szolgálatra jelentkezhessen ... – Mondja Reizinger – ismétli a nagyfőnök a pattanásig feszült csendben –, mit csinál maga, mit csinál, ha mondjuk, kap egy tortát, hogy megegye, és titokban belesütnek egy kolbászt a közepébe… na, akkor mit csinál?
Gábor csak áll és néz, szellő hintáztatja lágyan a lelkét. Teste nincs. Szelleme a csillagok között.
A főorvos vár egy kicsit, bágyadtan legyint egyet, idióta, ezt mondja a kézmozdulat, int a többieknek, hogy kövessék. Megkönnyebbülten nézünk utánuk.
1990, július.