Nagyvárosi mese
Írta: Bálint Erika
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 229
A régi bérházak úgy ölelték körül a terecskét, mintha féltenék a szégyentől, hogy a nappali
világosság felfedi nyilvánvaló gondozatlanságát. Néptelen volt ebben a kora délelőtti órában,
csak a szél táncoltatott néhány száraz falevelet kavicsos útjain. Aztán megunta ezt a játékot,
és az egyik, magányosan álldogáló padnak feszült.
– Hova tűnt a kedves vendége?
– Megint veszekedni akar? – reccsent dühösen a pad.
– Csak érdeklődtem.
– Ja. Ismerem magát.
– Hiába pátyolgatta azt a rongyos alakot, mi? – susogott tovább a szél.
– Most mit akar? Jött a kék-fehér autó, és a szigorú, egyenruhás emberek elvitték. Ennyi.
Nem tehettem semmit. Majd visszajön! Szeretett engem!
– Nem magát szerette az, csak nem volt hova mennie!
– Ha a maga lelke így könnyebb – nyikordult a pad –, akkor nem szeretett. Nem számít. De
a lelkiismeretem tiszta. Segítettem rajta, ahogy tudtam.
– Még jó, hogy nagy sajnálatában nem ajánlotta fel neki az egyik lábát! Tüzet rakhatott
volna belőle a hideg ellen.
– Nem tehettem, de legalább könyörületes voltam vele.
– Könyörület!? Mi az?
– A lélek pozitív rezdülése.
– Nagy filozófus maga! Nevetséges!
A szél átnyargalt a parkon, aztán újra a padnak feszült.
– És mit profitált a maga könyörületéből az a szerencsétlen?
– Helyet adtam neki. Nem bántottam, mint maga.
– Ugyan, ugyan! Ne túlozzunk! Ki bántotta?
– Maga! – recsegett-ropogott a pad. – Számtalanszor arcul csapta, felébresztette! Nem
hagyta aludni! Csak tépte, cibálta, dühösen a fülébe süvített, mintha szegény embernek nem
lett volna elég baja!
– Én csak a dolgomat végeztem, mint minden ősszel.
– Ne kerteljen! Emlékszem arra az esetre, amikor látta, hogy éhes, és egy üres fornettis
zacskót görgetett a lábai elé, hadd szenvedjen még jobban! Legalább morzsákat hagyott volna
benne neki. De nem, kisöpört belőle minden ehetőt, csak a papír maradt.
– Mindenki a saját sorsa kovácsa! Aki nem dolgozik, a morzsát sem érdemli!
– Jól felkészült közhelyekből!
A sarkon ekkor feltűnt egy rongyokba burkolózott, hajlott hátú alak.
– Na, jön már az ingyenélő! – süvített a szél, aztán mikor a férfi a padhoz vánszorgott, és
nehézkesen leült, még jegesen az arcába süvöltött: – Pfúúúj!
Az ember megpróbált védekezni hideg korbácsütései ellen, összébb húzta magán koszos
kabátját, borostás állát a sáljába temette.
Egyszerre csilingelő gyereknevetés hangzott fel. Fekete kabátos öregasszony vezetett kézen
fogva egy ötéves forma kisfiút. Amikor a padhoz értek, a gyerek megállt, és a bóbiskoló
férfira mutatott.
– Nagyi, alszik a bácsi?
– Nem tudom, bogaram, gyere, menjünk – mondta a nagyanyja, és húzta volna tovább, de a
kisfiú nem mozdult.
– De nagyi, miért itt alszik a bácsi?
– Biztos fáradt.
– De akkor mért nem megy haza?
– Talán nincs hová.
A padon görnyedő ember ekkor kinyitotta a szemét, kábultan bámult az előtte állókra. Az
öregasszony feléje bólintott, mintha bocsánatot kérne, hogy úgy néznek rá, mint egy kiállított
tárgyra.
De a férfi nem törődött vele, a kiflit majszoló gyerekre meredt.
Az öregasszony elkapta az ember lázas tekintetét.
– Biztos éhes – mormolta.
– Csak ne sajnálja! – suhintott ekkor a nénike arcába a szél, mire az összébb húzta sálját.
– Majd megsegíti a jó isten – sóhajtott, aztán kézen fogta a kisfiút.
– Gyere, szentem, megfázunk ebben a hideg szélben.
Alig indultak el, amikor a nap előbújt a szürke felhők alól, az öregasszony pedig – mintha
figyelmeztetően megérintették volna a vállát –, megtorpant. Visszapillantott a padon fázósan
összegörnyedő alakra, aztán kivett egy kiflikkel teli zacskót a szatyrából, és a kisfiú kezébe
nyomta.
– Eredj, add oda a bácsinak!
A gyerek nem szólt egy szót sem a rongyos emberhez, csak mellé ejtette a zacskót, aztán
szaladt a nagyanyja után. Kézen fogva tűntek el a kanyarban.
A szél mérgesen kavargott, száraz port kergetett utánuk, a pad pedig diadalmasan
felreccsent:
– Látja, ez a könyörület!