Nagy-Ferenc Beáta - Kései mágia
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 340
Nagy-Ferenc Beáta: Kései mágia
A mai napig előfordult, ha egy turbékoló pár férfi tagja felbontotta az eljegyzést, vagy ha egy megriadt őz miatt az árokba borult egy autó, hogy a kis község lakói a Fazekas-Borbély család nőtagjairól suttogtak. Hiába telt el majdnem kétszáz év azóta, hogy a helyi ács a Luca-székre állva a lányok szépanyjára mutatott a karácsonyi misén, vagy azóta, hogy Asztalos Johák szerint Ottília unokája más boszorkákkal táncolt meztelenül a domb egyetlen épen maradt fája körül. A helyiek szerettek teóriákat gyártani, összenézni, elfordulni, ha a hosszúszoknyás, mindig bakancsot és kalapot viselő Léda néni tért be a kiskereskedésbe vagy a patikába.
Pedig Ottília szerette a hirtelen jött figyelmet. Alig múlt tizenhét éves, amikor azon a bizonyos karácsonyi misén rámutatott az ács. „Ott a boszorkány, ni!”, kiáltotta, mire mindenki nevetésbe kezdett. Ottília elvörösödött eleinte a rá szegeződő szempároktól, lehajtotta fejét, és hallgatta apja nyugalomra intő szavait.
Miután véget ért a mise, és az emberek szedelőzködtek, Ottília hátra maradt és odasétált, ahol az ács ült. Végigsimított a bükkfából készült, négylábú széken, és tudta jól, hogy valami megváltozott. Nevettek az emberek, kuncogtak barátnői is Újév első napján, amikor a legényekről ment a szó, mégis tanácsért fordultak hozzá. Szerelmi bájitalt akartak, azonnalit, amely egy életre összeköti a másik emberrel. Átkokat akartak szórni utálatos némberekre; gyógyírt követeltek kiütésre.
Júniusban aztán nem sok legény maradt menyecske nélkül, Ottília is elkelt a leányvásáron, az összenézések pedig szaporodni kezdtek. Terjengtek a mondák, és már nem csak a kis faluban, hanem máshol is. Idegenek tértek be és Ottíliát keresték. A lány engedelmesen segített nekik, bár a hatást maga sem értette. Egy évvel azután, hogy az ács, aki később a férje lett, rámutatott a Luca-székről, gyermekek sírtak fel, akik először szívták be e földi levegő illatát és anyák kiabáltak fájdalmukban. Azt mondogatták, akit Ottília megáld, annak gyermeke szép lesz és szerencsés egész életében.
A rákövetkező évben azonban balszerencse ütötte fel a fejét. Megbetegedtek a juhok, véres tejet adtak a tehenek, lisztharmat támadta meg a szőlőket, eltört a friss kenyereket szállító szekér kereke vagy elhalálozott egy anya, gyermeke világra jötte után – rendre Ottíliát gyanúsították. Férje sokat verte, erősen meghágta, ha úgy tartotta kedve, hisz valakinek meg kellett büntetnie a boszorkányt, akinek ráadásul hamvas teste annyira felizgatta, hogy hajnalig sem hagyta abba.
Ottília olykor dicsfényben, máskor szégyenben élt, férjét egyszerre utálta és szerette, de akiért bármit megtette volna, az lánygyermeke volt.
Később, amikor az ő lánygyermeke is megszületett, sokan vélték, hogy hasonlít Ottíliára. Az akkor már idős asszony egyetlen kívánsága az volt, hogy még egyszer utoljára életében vonaton utazhasson. Azt mondta unokájának, hogy bár világéletében őt vélték a mágia elhozójának, az igazi varázsló az, aki megalkotta ezt a hatalmas masinát. Ottília, aki addigra már görnyedt hátú, ősz hajú, ráncos arcú özveggyé vált – mintegy harminc évvel túlélve ács férjét – megragadta unokája kezét, és felszálltak a vonatra. A vörös hajú lány, aki ugyanannyi idős volt, mint azon a karácsonyi misén Ottília, lelkesen nézte a mezőket az ablakból.
Később az a mendemonda járta a faluban, hogy Ottília a halálos ágyán, unokája kezét megszorítva adta át tudását, így újra volt boszorkány, akiért tanácsért, bájitalért fordulhatni lehetett, akit szőlőtőkét elverő jeges esőért hibáztatni kellett.
Asztalos Johák részeges meséje sem segített a lányon. Elmondása szerint Ottília unokája átlátszó fehér ruhában táncolt a domb tetején több másik boszorkánnyal együtt. Tüzet gyújtottak a semmiből, nevetgéltek, csókolgatták és simogatták egymást, és a nyelvüket nyújtogatták. Amikor a férfi közelebb ért, őt is bevonták, és körbe-körbe forgatták. Üvegcsékből ajánlgatták neki a bájitalt, tévútra vezető szavakat suttogtak a fülébe, és a nadrágjába nyúlkáltak. Asztalos Johák persze sosem vallotta be, hogy minden talán csak részeges fantáziája találmánya volt, és hogy mennyire élvezte az elképzelt jelenetet. Azt is mondta, hogy kikérte magának a boszorkányok viselkedését, és hűségesen hazament feleségéhez és kisfiúgyermekéhez. Ottília unokája mit sem törődött a buta beszéddel.
Katalin napján rávette a még szűz lányokat, hogy harapjanak bele egy almába, majd másnap ismét ejtsenek egy harapást rajta egészen addig, amíg már csak a csutkája marad, és akivel aznap először találkoznak, az viszi el őket a gyönyörök országába. Sok lány követte példáját a legények örömére.
Beszélték, hogy szerelmi rontásokat szór, és megkapja azt a férfit, akit kiszemelt magának. Igaz, nem sokáig tartott a románc, és a felnőtt férfiak magukat megszégyenítve hiába omoltak térdre előtte, vagy állítottak májusfát a családi ház előtt és aludtak el alatta, Ottília unokája csak nevetett rajtuk. Megunta őket, ahogyan oly sok mindent. Ő szerelmes akar lenni, mondogatta. Nem tudhatta akkor még, hogy ez lesz a veszte, ahogyan aztán minden nőnek, aki a vérét viszi tovább.
Felutazott Budára és szerelembe esett egy ottani újságíróval. Éteri boldogságnak nevezte anyjának címzett levelében, amit érzett, és megérdemelt nyugalomnak életét. Nem mutogattak rá, nem kopogtattak éjfélkor a lányok, hogy szerelmi bájitalt követeljenek. Szerette budai lakását, a villamost, a Lánc-híd látványát, és semmiért sem hagyta volna el.
A háború kitörése után megszületett első gyermeke, akit Ady iránt érzett rajongása miatt Lédának nevezett el. Férje nem sokkal később meghalt.
Ottília unokája elátkozott mindent, beletébolyodott szerelme elvesztésébe, és sokáig lánya felé se nézett. Romló anyagi helyzete és tapasztalatlan anyasága miatt visszaköltözött a faluba, amelyet halála napjáig lenézett. Családja körében nevelkedett a kis Léda. A falu időközben községgé nőtte ki magát, leaszfaltozták az utakat, amelyeket meg is világítottak, élelmiszerbolt nyílt a Fő utcán a Szabó és a Borbélyos mellett. Léda gimnazista korában apja bátyjától megkapta a Micimackót, amelyet kincsként őrzött, és a buszon utazva csak ezt olvasta, pedig már idős volt hozzá. Hallgatta anyja szavait az átokról, mely őket sújtja, miszerint sose legyen szerelmes, mert akit igazán szeret, akivel egybeolvad a lelke, az meghal, és vele együtt a lelkének az a része is, amelyet odaadott. Így történt ez vele is, és anyjával is, és biztos volt benne, hogy nagyanyjával, Ottíliával is.
– El vagyunk átkozva, kislányom. A háború csak úgy jön-megy. Sose légy szerelmes! Soha, értetted? – mondta neki, amikor Léda egy gimnazista osztálytársáról mesélt, a másik falu fazekas fiáról.
– De a szerelem jó dolog, nem, édesanya? – kérdezte.
– Nem. Semmi sem szép dolog, ami pár év gyönyörért cserébe ekkora bánatra ítél egész életedben.
Léda nem vitatkozott, csak sajnálta anyját, aki a családi házból sosem lépett ki. Egyedül, kettesben éltek már az emeletes házikóban, melynek falán hímzett képek lógtak, amelynek kertjében sosem szaporodott el a kutyatej, és amely mindig füttyszóra és kiabálásokra késztette a helyi fiatalokat. Suttogták még a boszorkány szót, de volt már fontosabb dolguk is ennél.
Azonban Léda sok mindent megtanult dédanyja receptkönyvéből és megjegyezte anyja babonás szokásait. Így tudta, hogy a szerelmi bájitalhoz férfi esetében a körme egy darabjára és egy galamb szívére van szükség, míg nők esetében a havi bajból hozott vérre és egy nyúl lábára. Bár viszolygott az alapanyagoktól, mindig is érdekelte, vajon igazak-e a pletykák, melyek dédanyjáról szóltak. Tényleg ő lett volna a Luca-napi boszorkány? Anyja tényleg megbabonázta a férfiakat?
– Mindenkinek van valami baja, erre figyelj – mondta egyszer.
– Mire gondol, édesanya?
– A nagyanyám, Ottília, sosem tudott kiállni magáért. Ezt nekem mesélte egyszer még a halála előtt, amikor a vonaton utaztunk. Ha a férje ütlegelte, és ő kiáltani akart, vagy zord szavakkal megálljt parancsolni neki, képtelen volt. Egy hang se jött ki a torkán.
Léda eltátotta a száját. A beüvegezett tornácon ültek, ahol mindig hideg volt.
– Anyám se volt különb. Nem tudott írni. Ezt persze sokan csak arra mondták, hogy buta, mint a föld, és sokszor megjegyezték apámnak, hogy vehetett el egy ilyen lányt, de én tudtam. Anyám keze remegett csak, ha tollat kapott. Képtelen volt leírni a gondolatait.
– Na és édesanya? Magának mi a baja? – kérdezte Léda.
Édesanya csak keserűen elhúzta a szája szélét.
– Hogy nekem, mi? Az, hogy itt ragadtam, ezen a helyen, ezen a büdös helyen, ami távol esik mindentől. Hiába van busz meg vasút, naponta csak egyszer jár. Én éltem a fővárosban. Ó, az tele van élettel, automobilokkal, villamossal. Ezek a falusiak azt hinnék, az ördög megszállta masinák azok.
– Ne legyen ilyen. Jó emberek ezek itt.
– Sose jutok ki innen, ha ki is jutok, visszakerülök, ez az én bajom.
– És az enyém? Tudja-e?
– A te bajod, Léda – nézett az anya lányára –, hogy el fognak rólad feledkezni. Amilyen csöndes vagy, egyszer csak láthatatlanná válsz majd, és az emberek elfelejtik, hogy valaha is léteztél.
Léda sokáig emlékezett édesanya kegyetlen szavaira, így hát mindent elkövetett, hogy sose felejtsék el.
A második háború alatt hozzáment a fazekas fiához, akibe szerelmes volt mindig is. Bár a bevonulást megúszta rossz szeme miatt, a megszállás alatt lelőtték. Léda sosem félt még annyira életében, mint aznap éjjel, amikor elrejtőzött a ház alatt rejlő pincében. Az ajtófedelet egy szőnyeg takarta, bár Léda nem sejtette, mennyire sikerült szépen visszahelyeznie, miközben becsukta a nyílást. Anyja szavai jutottak eszébe, miközben hallgatta a katonák lábdobogását és az orosz szavakat. Hát láthatatlanná kell válnia, ez a sorsa. Kerekedő hasára tette a kezét, és imádkozott, hogy csak éljék túl ezt a mai éjszakát.
Ahogy csendesültek a léptek, ahogyan teltek a nappalok és múltak az évek, Léda tett róla, hogy feltűnjön. Ezért viselt bakancsot, tanult meg motort vezetni és nem zavartatta magát, ha a táskájából kipotyogó békák láttán újra életre keltek a pletykák. Azt akarta, hogy lánya is különlegesnek érezze magát, valakinek, aki nem láthatatlan.
Édesapja családja, főleg a nagybátyja sokat segített neki. Felújította az ósdi házat, munkásemberek dolgoztak rajta hetekig, Léda már mindegyikőjük nevét ismerte, és ha elment a boltba, megkérdezte, kérnek-e valamit. Így lett a tornác is fűtött, a csövek újak, az omladozó lépcső ismét stabil. Eltűntek a nagydunyhás ágyak, a koszos tükrök. Bevezették a vizet, így már nem a kútból kellett hozni, és már minden szobában volt világítás.
Léda érezte, hogy nagybátyja inkább vezekel valamiért, mintsem atyai szeretetből segít nekik, de erről sosem kérdezte. Hamarosan munkát is kapott a helyi könyvtárban és bár szerényen, de megéltek lányával.
Talán túl sokszor mondta neki, hogy ne legyen csöndes, hogy igenis legyen szerelmes, mert az a világ egyetlen jó dolga, de lehet, hogy csak hosszú, fekete haja és kék szeme tehetett arról, hogy megbabonázta a fiúkat, olykor még a lányokat is. Talán az örökös, új keletűnek ható „Egyszer élünk!” mondatok bátorították arra a lányt, hogy lefeküdjön egyik osztálytársával, aztán még egyszer, amíg el nem unták egymást a pár hét alatt. Talán mindennek köszönhető az, hogy a lány tizenkilenc évesen megszülte első gyermekét, Katát, aki nem sírt fel az éjszaka közepén és csak akkor nyugodott meg a tej után, ha nagyanyja ujjáról mézet szopogatott. Kata és Léda közt már az első pillanattól fogva szoros, különleges kötelék alakult ki, mert Léda tudta, hogy Kata számára egyáltalán nem láthatatlan.
Hét évvel később Léda lánya szerelmes lett, és a házasság után nem sokkal ismét teherbe esett. Luca tavaszi gyermek volt, míg Kata nyári. Bár nem ellentétek, de míg Luca élete végéig optimizmussal és az újítás felé nyitott nőként tengeti napjait, addig Kata elhervad a melegben, mint édesanyja, és mivel álmokat előidézni nem képes, az életét hiszi annak.