Na, ebből elég - Bán Zsófiáról

Írta: Novák Imre


Közzétéve 7 hónapja

Megtekintések száma: 173



Novák Imre                              Nyomozás képek között

                                                                                            Na, ebből elég, jöjjenek a bohócok.

Bán Zsófiáról

 

A 2016. évi könyvhétre jelent meg Turul és Dínó című kötete, mely az elmúlt néhány évben írott esszéit, tanulmányait és kritikáit tartalmazza. ( Vigyázat, nem állatos könyvről van szó, hanem a turulos magyar világ kerül szóba, és ami legalább olyan meseszerűen álombéli, vagy álmos?, mint a gyerekeknek szánt dínós játékvilág.)

 

Bán Zsófia íróként, tanárként, esszéistaként abból indul ki, hogy képek között élünk, van képünk saját magunkról, kultúránkról, a szomszédokról, a politikusokról, az irodalomról, a népekről, az életmódokról, a körülöttünk lévő világról. Képet alkotunk, és megvan a véleményünk is róla. Életünk párbeszéd a világgal, ez a legfontosabb a dramaturgia, bár ez a legnehezebb és legbajosabb is. Párbeszédeink súrolják egymást. Ezen bukhat minden munka, szerelem, barátság, viszony, és erről szólnak az utólagos elmélkedések, vigaszok. Szavak, kérdések, válaszok között élünk. Minden pillanatban lelkünk mélyére kellene hatolnunk és onnan hozzuk a válaszokat. Milyen legyen a világgal a kapcsolatunk? Biztonságos? Bizonytalan? Unalmas? Kalandos?  Az egyik narrátor neve: Bán Zsófia.

 

Angol-francia szakon szerzett diplomát, majd négy évig rendezőasszisztens volt a Filmgyárban, 1985-től az ELTE Angol Tanszékén, 1992-től pedig az Amerikanisztika Tanszéken tanít. Esszéket, tanulmányokat, irodalomkritikákat, valamint prózai műveket ír, néha fordít is, ahogy bemutatja magát.

 

A magyar irodalom egyik legeredetibb alakja. Hangvétele a kultúrák végtelen halmazából táplálkozik. Rafináltan és ártatlanul mesél. Ravasz, művelt, de minden pillanatban játékos, igazi huncut. Magánvilágát írja, de átírva, átfestve, átfényképezve, hatalmat ad a képzeletnek. Az elbeszélhetőség kérdése izgatja, ami állandó küszködés, bíbelődés, pöszmögés. A sofort összefüggések ereje és szerepe izgatja. Szétválasztja a modellt és a maszkot. Nála nem a nők édes-sós könnyei vezetik a történeteket, hanem az epizódok, amelyek belénk ragasztják a történetet. Nem szereti, ha csak a semmiről folyik a szó, vagy csak egyéni szoc (szociális) problémáról. Érdekli, hogyan szilárdulnak meg a féligazságok és az előítéletek. Keresi a bókoló minőséget, a sima szájat, a kétes kedvet.

 

Régi vizsgálódási területéről ad újabb megfigyeléseket új kötetében, mikor a képek életéről ír, ráadásul jelenetekbe ágyazza őket. Hol egy autó szorongással bélelt terében, hol egy parkon átvágva, vagy a valóság csábításában. A kulturális tér és emlékek kapcsolatát elemzi, írja, ahogy a mozgó kultúrák országról országra, korról korra járnak rosszkedvünk nyarától az augusztusi lázig, és közben képes és képtelen emlékezetünk vezet minket. Nála a folyó sűrű eső, a nyelv építmény, és azt szeretné, hogy senki ne kamuzzon, ha egyenlőség van, akkor legyen egyenlőség. Az élmények utcai csatamezőiről számol be, és tudja, hogy az életünket befolyásoló vezérek nem tesznek, hanem eszközöltetnek, hiszen világunk erkölcsileg nem igazolható eseményekből áll, igazság és valóság nincs, de szüntelenül kutatni kell, hogy van-e egyáltalán.

 

Vezérlő elve, hogy egy társadalomban, egy kultúrában miről illik, illetve nem illik beszélni, miről szoktunk, illetve nem szoktunk beszélni. A szerző bámulatosan tájékozott az elmúlt évtizedek világtörténéseiben, hozzá hasonló tudással talán csak Széky János rendelkezik. Írásairól szólva így fogalmaz: kell egyrészt egy tágas tér, amelyben mozogni, mászkálni, fel-alá járkálni lehet – mondja.

 

Vannak olyan képeink, amelyeket papíron vagy elektronikusan őrzünk, és olyanokat is őrzünk, amelyeket magunkban, emlékként raktározunk el. Aztán vagy maguktól előjönnek, vagy előhívjuk őket egy vegyi folyamat révén a sötétkamrában, de fel is idézhetjük őket, és látjuk, láttatjuk.  A képeken számára nem csak bábokként jelennek az emberek, hanem életünk fontos vagy éppen ejtőző pillanatában. Itt kapja tollvégre őket, és jut el általuk vészesen komoly tényekhez, gondolatokoz, emberi ítéletidőkhöz.

 

Irodalmat olvasó és tanító tanárként érkezett az irodalomba. Az Amerikáner című 2000-ben megjelent kötetében az amerikai kultúráról ír, a mítoszról, a kultuszról elmélkedik: miért van ott Amerika, ahol most találjuk. Tisztában van a tengerentúli szokásjoggal, erkölccsel. Az írásaiban azt vizsgálja, mit takar ez a bűvszó: Amerika, mint az egyesült állapot. Ismeri a New York-i dumát, tudja, mit jelent füstöt lapátolni a szélben. Alapgondolata: a nyelv egy vírus - ahogy Burroughs írja. Igen, a nyelv valamilyen trükkféle – olvashatjuk nála.

 

Korábbi írásai is szellemi izgalmat okoztak. Az Esti iskola, immár Abendschuleként is ismert könyv novellái, írásai mögé tett kérdések, feladatok megoldásra ingerlőek, de ki meri ezeket megválaszolni és beadni a tanárnőnek. A novellás kötetről Nádas Péter írt a német kiadáshoz előszót. Az pedig überolhatatlan.

 

Ejtsünk néhány szót a második esszégyűjteményéről is. Ahogy Susan Sontag, ő is nehezen viseli, hogy létezzen olyan jó könyv, amit még nem olvasott. Ehhez kapcsolható Próbacsomagolás című esszékötete, ami 2008-ban jelent meg. Olvasópróbák, Próbautak, Próbatételek című fejezetekkel tagolt a kötet. Nádas Péter, W. G. Sebald, Kertész Imre, Dickens, El Kazovszkij, Susan Sontag, Orbán Ottó, Goethe művei kapcsán elmélkedik. Aztán személyesre vált, és a család rejtett történeteit boncolgatja. Utolsó mondatai arról szólnak, hogy mindig higgyünk az első benyomásnak, azaz higgyünk magunkban, hogy jól látjuk a világot, jó a kép és értjük is. ( A többi csak pillangóháj.) Ne keressük a pillangóháj értelmezését, élvezzük játékosságát, dallamát, könnyűségét és bölcsesség felé húzó jelentését, nézzük, mint a fehér felhőt, amin nincs semmi szép vagy csúnya.

 

Az Amikor még csak az állatok éltek 15 összegyűjtött novellát tartalmaz. Az én reprezentálásának vagy az énvesztésnek a kötete, ahol mindenkinek van egy kis fejlövése, de hősei kiszolgáltatottak, ámde bátrak. Szövegeiben gyakran bukkanhatunk vitriolos tollal írt mondatokra. Felidézi a zsúrsátánok, kvaterkahősök és a bulik nagy spílerjei világát. Olyan kérdésekre inspirál, hogy kutassuk: Was ist das? Kindergarten oder Spielplatz? Számára az irodalom ajándék, kegyelmi állapot, séta a kultúrnyelvek között. Otthon van Rioban, Szingapurban, Amerikában, de Magyarországon is, legfőképpen az Újlipótvárosban, a polgár élet bölcsőjében, ebben a szabad (emberi és magyar) szellemet alakító, ápoló közegben, a társasági életben. Itt ő is ismer minden követ, tudja, kik mennek az úton a Váci út és a Lehel út környékén. Otthon van ezen a tájon. Mit neki Buda, Óbuda!

 

Az esszék bizonyítják, otthon van az amerikai divatvilág domináns beszédmódjában, a magas és a kommers kultúra keveredésében, az idegen nyelvek problematikájában, és ez írásaiból is árad. Számára a nyelv szövevényes érzelmi és birtokviszony. A tovatűnt reményeket és a reménytelen csendet írja meg. A szorongások között különleges szerelmi szálak bukkannak fel, meg régi rossz szokások, mint a fülhajtogatás. Különleges pszichológiai éleslátással rendelkezik, a lélektani feszültségkeltés mestere, többet hallgat el, mint amennyit elmond. Alapos, mint egy horgász vagy egy lepkegyűjtő.

 

Írásait olvasva romba dőlnek emberi ideák. Őszintén ír, kendőzetlen nyíltsággal kemény dolgokról. Bölcselkedik, de nem játssza meg magát. Prózája találó, izgalmasan érinti össze a múltat és a jelent. Gondolkodásra késztető, tűnődő esszéista, szuggesztív és merész novellista. Könnyű halálfélelem bujkál hőseiben. Az ifjúkor eliziumi mítoszát írja. Szavai ott forrósodnak, ahol a személyes gyötrődés kerül említésre, terítékre, szenvedélyesen védi az egyén szabadságjogát az önálló gondolkodásra, életre. Szóhasználata korunk nyelve, szófordulatai hitelesek. Néha démonjai támadnak. Mint minden vérbeli esszéista, ő is magáról ír. Hangja, lélegzetvétele összetéveszthetetlen az irodalomban. Leszűkítő-válogató módszerrel ír. Az igazság puszta képeit élvezi a legjobban. Hősei arra törekednek, hogy lazábban menjenek a dolgok, hogy megszűnjenek a sztereotípiák, mindenki megteremthesse a maga életmódját. Legmegkapóbb varázsa, ahogy a kihagyásokkal bánik.

 

Ismerősünk, átlát rajtunk, az arcunkba mondja: a legtöbb ember azt sem tudja, mi teszi boldoggá. Közli alapélményeit, hogy ne vesszenek a történelmi homályba. A szavak expresszív feszültségéből születnek mondatai. Képes kapcsolatba hozni egymástól nagyon távol álló dolgokat, szűkszavúság, sűrítettség jellemzi. Izgalmas szövegekkel teli az írása, nála bárki lehet Mária főhadnagy. Izgalmas, sőt pikáns leszbikus taxisnő Vénusz-rohamait leíró autókázás a leszbikus utassal, de ez nem azért a témája, hogy melegfelvonulásokon való részvételre buzdítson, hanem mert könyörtelenül fényképezi a világot. Bizalmas közlésekkel teli a szövege.

 

A világ szőttesének fonalait látjuk, néha felnagyított részleteket találunk. Közelről, aztán távolról. Ezekből jönnek az összefüggések. Vezeti az olvasót, mint a táncos a partnerét. Filozofikus gondolatokat olvashatunk az Énről, hiszen egy másik nyelven egy másik én vagyunk. Aztán felszólít: térjünk a lényegre, azaz rám.

 

Úgy mesél, hogy közben a tapasztalatait is olvashatjuk: víz a legmegbízhatatlanabb elem, aztán bemutat egy crawl tempót. A könyv szerzője könnyedén lépked a történelmi tények között, legyen szó Trianonról, vagy az amerikai indián identitású emberek sorsáról, bajáról, vagy a nácik rasszhigiénés politikájáról, avagy a történelmet hamisító intézetek megállapításairól, szobrok jelentéséről.