Molnár Kis Ilona - Virág helyett
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 335
Molnár Kis Ilona: Virág helyett
A szerdai piac álmos hangulatát az egyre melegebb napsugarak sem tudták még elűzni. A szombati forgalomnak nyoma sem volt, csak néhány vásárló lézengett az asztalsorok között. Az egyik sor végén a járdát is elfoglalva kínálta portékáját egy virágárus. A celofánokon megcsillant a napfény, a gyenge szél néha megzizzentette őket. A levegőben kellemes virágillat terjengett. Szemet gyönyörködtető látvány volt, ám mégis bosszantónak találta, mert szinte csak oldalazva tudta kikerülni a vödröket.
Amint a húsbolt felé sétált, a járda mellett újabb virágárussal találkozott, majd az utcasarkon egy fémlábakon álló, szőnyeggel letakart, alkalmi asztalról egyesével kellették magukat a szépen egymás mellé fektetett rózsák, szegfűk. Talán önkéntelenül megállt egy pillanatra, hogy gyönyörködjön bennük.
– Szabad egy szép virágot, hölgyem? – Lépett oda hozzá egy fiatalember kihasználva a kínálkozó pillanatot, és már nyújtotta is felé a celofánba csomagolt, valóban szép, nagyfejű szegfűt.
Csaknem elnevette magát.
– Ugye, nem gondolja komolyan, hogy virágot veszek magamnak? – kérdezett vissza, és gyorsan tovább ment. Akkor kapcsolt:
– Hát persze! Március nyolcadika van! Nőnap!
Bosszankodva állapította meg, milyen tolakodó volt a virágárus. Mégis, maga sem tudta miért, olyan jókedve kerekedett, hogy még el is mosolyodott.
– Hölgyem… – Imre szólította így viccesen, és vagy nyújtotta a karját, vagy nagyívű, lágy kézmozdulattal mutatta, hogy „Csak ön után!”. Még a hangsúlyát is hallani vélte.
Ha itt lenne, most biztosan venne neki virágot, még beszédbe is elegyedne a fiatalemberrel:
– A legszebb rózsát, mert a legszebb hölgynek lesz!
– De nem! – javította ki saját magát. Inkább azt mondaná, hogy a szerelmemnek lesz!
Elintézte a befizetni való csekkeket, megvette az újságot, és indult a kerékpárjáért. Dúdolgatott magában miközben kinyitotta a lakatot. Úgy látszott, a napsugarak kicsalogatták az embereket az utcára, érezhetően megnőtt a forgalom. Különösen a gyalogátkelő irányából érkeztek sokan. Úgy döntött, itt még nem ül fel, mert a kerékpárút és a járda csak felfestéssel volt elkülönítve, s amikor ilyen sokan jöttek-mentek, balesetveszélyes volt. Miután elhagyta a szalagházat, és befordult az utcájukba, a lélegzete is elállt egy pillanatra a látványtól.
Az utca végén a kék égre úgy rajzolódtak a hófehér habos-fodros gomolyfelhők, mintha valami óriási, havas hegycsúcs magasodna előtte.
– De gyönyörű!
Hirtelen bevillant egy gyerekkori emléke. Kerékpározott akkor is, és ámulva nézte a hegyfelhőket, amelyek mintha ott magasodtak volna az utcájuk végén. Felállt a kerékpárja nyergéből, állva tekerte a pedált, ennyivel is közelebb érezte magát a magassághoz. Megszűnt körülötte minden. Mintha repült volna! Úgy érezte, úszik a levegőben afelé a csodálatos hegy felé. Könnyű volt, felszabadult. Mintha ő is része lenne annak a megfoghatatlan szépségnek.
Az utca végén megfordult. Tekert, amilyen gyorsan csak tudott, nehogy az a csoda valahogy elvesszen, mire visszafordul. Melegen sütött a nap, az utca két oldalán zöldellő fák takarták el a megbújni igyekvő házakat. Kihalt volt az utca, csendes. Csak ő volt, és a felhők.
Végre visszafordulhatott! Megint a magas felhőhegyek közt járt, valahol ég és föld között lebegett, és csordultig volt a szíve boldogsággal. Mámorosan hajtott, közelebb, még közelebb! Nem számolta, hányszor fordult meg, hogy újra és újra a hegyóriások közé képzelje magát.
Ám az óriások lassan-lassan összeestek. Pajkos szellő terelte a felhőgomolyokat, és azok engedelmesen elsimultak az égen.
Dúdolni is elfelejtett, ahogy felidézte azt a nyári hangulatot. Kedve lett volna megint oda-vissza kerékpározni az utcában, mint kislány korában. Mindig is szeretett kerékpározni, Imrének nem volt nehéz rábeszélni, hogy menjen el vele a kerékpártúrára. Közben hazaért. Az átélt gondolatoktól kissé kipirulva, pihegve nyitotta a kaput, s ezzel el is búcsúzott a tejszínhabos égbolttól. A túrás emlékeknek esélyt sem adott.
Ám a tavasz langyos lehelete csábította a kertbe, nem volt kedve bemenni. Helyére tolta a kerékpárt, és elindult szemlét tartani, milyen munkához lehetne fogni. A kedvencei, a kora tavaszi hagymás virágok nyújtózkodtak felé végig a járda mellett. Nem győzött betelni a látványukkal! A nárciszok szinte sütkéreztek a nap sugaraiban, lágyan bókoltak sárga fejecskéjükkel a szellőnek. A korai tulipánok tűzpirosban pompáztak, a krókuszok szerény halványlila, fehér, sárga virágai egymást támogatva bújtak elő a hegyes zöld levelek közül. És mindenütt a boglárka üde zöld, szív alakú levelei, amelyek fölött itt-ott már vidáman sárgállottak, nevettek a napra a fényes, sugaras virágszirmok. A kecskefűz kövér, ezüstprémes barkáin ezernyi méhecske gyűjtögette a virágport. Megállt hallgatni a döngicsélésüket. Imre minden évben több fényképet készített róluk, türelmesen várva a megfelelő pillanatot, hogy a kis, virágporral tele kosárka a lábukon jól látszódjon a fotón. Bosszankodott, ha épp akkor röppent másik ágra a kiszemelt fotómodell, amikor megvolt az a bizonyos tökéletes beállítás. Elmosolyodott az emléken, mert ezen együtt is mindig jót nevettek.
Gondolkodott, hogy vigyen-e be a szobába néhány ágat, de lebeszélte magát. Az már nem ugyanaz, mint amikor a férje lepte meg a legszebb, leghamvasabb barkaágakkal!
A karjára csöppent egy apró vízcsepp. Hitetlenkedve nézett ismét az égre. Az nem lehet, hogy esik! Ilyen vakítóan kék égből egyszerűen nem eshet!
Amint kissé hunyorogva nézte az égboltot, a távolban szárnyaló, hatalmas galambcsapatra figyelt fel. Változó alakzatokat formáztak a kis szürke pontok az égen. Ahogy közeledtek, egyre nagyobbnak és sötétebbnek látszódtak, már jól kivehető volt, hogy valóban galambok. Aztán fordult a raj, ahogy rájuk tűzött a nap fehérbe villantak a szárnyak, hogy a következő pillanatban már ismét más szögbe fordulva ezüstös színben játsszanak. Most olyan közel értek, hogy a szárnyak suhogását is hallotta. Szerette ezt a látványt, az állandóan mozgásban lévő szürke-fehér-ezüst villanásokat.
Tenyerét a homlokához emelve csinált ellenzőt, hogy ne vakítsa el a nap, és tovább gyönyörködött a galambok röptében. Mintha csak tudták volna, hogy figyeli őket, egyre kisebb körökben szelték a levegőt, és olyan közel repültek el felette, hogy láthatta a szárnyak tövének szépséges alabástrom színét. Belefájdult a nyaka a nézésbe, leengedte hát a karját, és megpróbálta visszaidézni, mire is jutott az előbb gondolatban. S míg töprengett, valahonnan messziről, a magas égből puhán, halkan, szinte észrevétlenül a lába elé hullt egy hófehér pehelytoll. Ő nézte, és mosolygott.