Mirabella
Írta: Pelesz Alexandra
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 427
Mirabella
-
március
„Kipattintok még vagy ezernyi rügyet. A méregzöldtől kezdve az almazöldön át az egészen rikítóig, mindenfélét. Az ágak közé, melyek őket bölcsőként ölelik, szellőt fújok. Egy ideig figyelem a táncukat, aztán a fák töve felé fordulok. Virágokat hintek. Egészen vaskos szirmúakat, hatalmas levelekkel körülölelve, tarkákat, lilákat, pirosakat, olyanokat is, amilyet soha nem láttam korábban. Egy olyan virágot is rajzolok a szívemmel, aminek minden egyes szirma más-más színű, pontosan úgy követik egymást az árnyalatok, mint egy szivárványban. Ebből a virágból sok legyen! Tengernyi! Borítsa a világot, pompájuk hullámozzon, akár a tenger! Igen! Tenger! Tenger is kell! Békésen ringó, olykor-olykor fehér csipkefodrokat hullámzó, olyan, ami a puha, forró homokos partokat nyaldossa. Futkossanak apró piros rákok! Felettük madarak énekétől legyen boldog a lég! Legyen finom, sóhajtani való a levegő, ölelni való az egész világ, és…”
– Panka! Hahó! Panka! – kiabálok immár vagy harmincadszor. El fogunk késni. Panka az oviból, én meg az irodából. – Kincsem, ébresztő, muszáj készülődnünk!
Benyitok a szobájába, és amit először megpillantok az az, hogy az ágya üres. De akkor miért nem válaszol? A kedvenc búvóhelye felé fordulok. Egy vászon indiánsátor áll a szobája egyik sarkában, és amióta ezt megkapta, rengeteg időt tölt benne. Biztosan most is ott bújik.
– Panka! – szólítom meg újra, miközben a sátor felé lépdelek.
Odaérek, leguggolok, majd lassan széthúzom a kis búvóhely ajtaját.
Panka olyan igazi lótuszülésben ül a sátor közepén, szeme becsukva, karjai puhán pihennek az ölében. Egyenletesen lélegzik, és olyan békés boldogság ül az arcán, hogy nincs kedvem megzavarni. Inkább bámulom pár percig.
„Sok-sok gyümölcsöt festek a fákra. Finomakat, édeseket. Olyanokat, amikbe ha beleharapunk, kicsordul belőlük a mézédes lé, és mi nagyot kortyolhatunk belőle. Jó nagyra festem őket, és mindenféle színűre. Elvégre, nem csak a virágok lehetnek tarkabarkák. Már roskadoznak tőlük a faágak, mindenütt gyümölcs terem, amerre a szem ellát. Nem fér el több. A virágok közé pillantok, és minden szempillantásom nyomán újabb és újabb növény sarjad a földből, felkúszik az ég felé, terméseket és leveleket érlel. Mindenfélét. Mint a petrezselyem és a zeller. A sóska és a paradicsom. A saláta…”
Olyan jó lenne tudni, mire gondol ilyenkor. Egészen aprócska kora óta el tud így mélázni. Viszont most bármi is jár abban az ötéves agyában, indulnunk kell.
– Panka! – érintem meg óvatosan a térdét, mire szép lassan kinyitja a szemét. Rám mosolyog.
– Szia, anya! – mondja. – Már majdnem készen vagyok – mondja igazán büszkén.
– Igen, azt látom – nyomok egy puszit az arcára. – Ügyesen felöltöztél, és ha jól látom, még a hajadat is megfésülted.
Bólint, és mellé megrántja a vállát is.
Kimászik a sátorból, és néhány perc múlva már az óvoda felé sétálunk.
A hőség már most tikkasztó, pedig még csak reggel hét óra van. Néhány lépés után kiül a verejték a halántékomra és fájni kezd a lélegzet. Valahogy az elmúlt pár évben még nehezebb lett a levegő. Sokszor olyan érzésem van, mintha forró szögesdrótot tolnának le a légcsövemen, valahányszor levegőt veszek.
Azért az én gyerekkoromban még élhető volt a világ. Most rohan a pusztulás felé.
Lassan lépdelünk, a beton ontja magából a forróságot. Panka gyönyörű kis lábai a rózsaszín szandálban ugrabugrálnak a szürke aszfalton. Az orrunk előtt táncol a délibáb. A járda mellett a fák egészen magasba nyújtóznak, de már alig csüng az ágaikon egy-egy levél.
Nem akarok belegondolni, milyen jövő vár így az én Pankámra. Egyáltalán vár-e a mai gyerekekre bármilyen jövő, vagy tényleg nincs menekvés? Pusztulásra ítéltetett az ember. Nem akarok erre gondolni, inkább megkérdezem Pankától azt, amire már régóta kíváncsi vagyok.
– Kincsem! – szólítom meg, közben megszorítom kicsit a tenyerét. – Elmondod anyának, mire gondoltál a sátorban ma reggel?
– Persze, anya!
Megáll, felém fordul, és sötét pöttyökkel tarkított égszínkék szemét rám emeli.
– Új világot teremtettem az embereknek. És nincs is messze. Ebben a Galaxisban van. És mondtam reggel a sátorban: már majdnem készen vagyok.
Csak pislogok. Nem egyet, nem kettőt, inkább vagy tizenötöt. Nem igazán tudok erre mit felelni, de úgy tűnik, Panka nem is vár tőlem választ.
– Mirabella - mondja mosolyogva.
Felhúzom a szemöldököm.
– Ki az a Mirabella? - kérdezem.
– Mirabella a bolygó neve, amit teremtettem.
2085. március
A klíma halk zúgása az egyetlen zaj, ami per pillanat betölti a szobámat. Ahogy a fényekből következtetni tudok a napszakokra, úgy sejtem, kora este lehet, lassan alkonyodik. Ez jó hír, mert hamarosan elérkezik az idő, hogy a nővérek bekapcsolják nekem a tévét. Egy nap csak kétszer nézhetem, mert iszonyatosan kifárasztja a szememet a képernyő. Pedig jó érzés hallani, látni ezt-azt a nagyvilágból.
Panka sokszor mesél nekem a Földről, az egyre forrósodó kinti napokról, arról, hogy az emberiség egyetlen lehetősége a túlélésre az, ha el tud költözni egy másik bolygóra. Ennek itt vége. A Föld napjai meg vannak számlálva.
– Szép estét, Blanka néni – lép be a szobámba a kedvenc nővérkém. – Jöhet az esti híradó?
Bólintok.
– Olyan híreket fog látni, hogy tátva marad a szája! – mosolyog fülig érő szájjal, miközben bekapcsolja a falra szerelt készüléket.
A képernyőre pillantok.
Egy mesebelinek tűnő erdőt mutatnak. Nem evilági. A fák levelei a zöld összes létező árnyalatában pompáznak. Alattuk tengernyi virág, szivárványszínűek, közöttük megannyi zöld növény. Az erdő mellett tenger fodrozódik, partján apró rákok szaladgálnak, és madárcsicsergéstől hangos a lég.
– Az emberiség új otthona – hangzik fel a narrátor békés hangja. – Az emberiség új bolygója!
Tényleg tátva marad a szám, még egy könnycsepp is kicsordul a szemem sarkából, miközben tovább mutatják a szebbnél-szebb képsorokat. Ezt a helyet egy igazán boldog Isten teremtette – csak erre tudok gondolni.
Néhány perc után a narrátor újra megszólal.
– A bolygó neve: Mirabella.