mint izzó parázs...
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 245
mint izzó parázs...
Nem tudom, mi tetszett meg rajta, amikor a metrón először megláttam. Talán az orra egyenes vonala, amint a fény végig siklott rajta, vagy a szemöldökének íve. Tényleg nem tudom. Leszállt az egyik állomáson, utána iramodtam. Pogácsát vett egy kis üzletben, aztán felsietett a lépcsőn. Követtem, láttam, egy bank felé veszi az irányt. Már nem emlékszem a megismerkedésünkre, csak arra, hogy sokat kóboroltam a bank tájékán munkaidő végeztével. Azt látom magam előtt, hogy kézen fogva sétálgatunk kis, eldugott utcácskákon, apró kávéházi asztalok mellett ülünk, ahol a térdünk összeér. Nézzük az ablakon át az esőt, minden olyan csendes, boldog körülöttünk.
Nem hangzottak el köztünk nagy szavak, könnyes fogadkozások, nem ígértem neki gazdagságot, könnyű életet. Ő nem volt egy feltöltött szájú, darázs derekú Barbi baba, én sem voltam egy slusszkulcsot ujján pörgető, deltás fazon. Egyszerű kisemberek voltunk a sok száz millióból, valódi érzelmekkel.
Csöndes esküvőnk volt, utána pár napos nászúton voltunk Lillafüreden.
Albérletből albérletbe költöztünk. Közben egymásután születtek lányaink, Zita és Sára. Másodállást vállaltam. Dóri ügyesen osztotta be a pénzt. Később a bankban előléptették, jól keresett, sikerült megspórolnunk egy lakásra valót. Úgy éreztük/,/ egyenesbe kerültünk. Jó anya volt. A gyerekeket hozta-vitte az iskolába, uszodába, táncórákra. Esténként együtt tanultak. Farsangra jelmezeket var/r/t a lányoknak. Este, a bál után panaszkodott először, hogy fáj a gyomra. Talán a sok idegeskedés a jelmezek körül, hogy elkészülnek-e időben, vagy valami rossz dolgot ehetett a büfében, erre gondoltunk. Szombat reggelre sem múlott el, de délben már jobban lett. Megkönnyebbültünk mind a ketten. Hetekig nem jelentkezett a fájdalom, de a tél végén újra előjött. Sápadt lett, fogyott is. A tavaszi fáradtságra fogtuk. Amit csak tudtam, segítettem neki. A lányok már egyedül jöttek-mentek az iskolába, de a délutáni táncórákra, kézilabdára már én vittem őket. Igyekeztem a műszakomat úgy csereberélni, hogy heti kétszer el tudjam kísérni őket. Dóri nem akart orvoshoz menni, mindig azzal vigasztalt, hogy már kicsit könnyebb. Aggasztott, hogy tovább fogyott. Kértem, pihenjen, majd én bevásárolok, elmegyek a boltba, piacra, szülői értekezletre. Egy éjszaka nem bírta tovább a fájdalmat, reggelig fent voltunk, vizes ruhával borogattam, teát főztem neki. Másnap orvoshoz ment. Telefonon szólt, hogy a kórházba utalták. Rettenetesen aggódtam, amikor felkerestem a kezelő orvosát. Utolsó stádiumban van, nem operálható – mondta és megszorította a karomat.
Dóri egy rideg, lepusztult, hipószagú kórteremben feküdt egyedül. Jöttömre felült az ágyában, vékony, sápadt arcából csak a nagy sötét, riadt szemeire emlékszem. Átöleltük egymást.
Sovány kis teste, mint egy kismadáré szinte eltűnt a karjaimban.
– Dóri, hidd el minden rendben lesz – próbáltam őt is, magamat is meggyőzni.
– Nem, ezt sajnos már nem lehet visszafordítani. Figyelj a lányokra Ottó! Zita épp hogy csak átcsúszik egy kettessel angolból az év végén, a nyáron fogadj mellé egy angol tanárt, mert jövőre ez már nem lesz elég. Sárának olyan hatalmas gyermeki fantáziája van, már verseket is ír. Kérlek, figyelj rá, egyengesd ezen az úton, ne kallódjon el.
– Majd együtt csináljuk ezt Dóri, nem lehet, hogy ezzel vége. Te sokkal többet érdemeltél volna, több járt volna neked. Tudod, mindig is bántam, hogy nem vettem neked kísérő gyűrűt az eljegyzésünkkor.
– Lakásbeugróra kellett a pénz.
– Nem vittelek el egyszer sem a tengerpartra nyaralni, nem láthattad a végtelent, a fehér sziklákat, pedig tudom, szeretted volna!
– Jó volt nekünk a strand is – hajtotta vállamra a fejét.
– Nem voltunk tíz év alatt sem moziban vagy színházban, koncerteken.
– A lányokat nézni, ahogy felnőnek, hidd el/,/ a legjobb előadás volt.
– Dóri tarts ki, mindent bepótolunk, szebb, jobb élet jár neked. – Szorosan átöleltem, úgy éreztem a szívem szakad ki a helyéből.
– Köszönöm, hogy annyit segítettél az utóbbi hónapokban, jól esett a törődésed, ahogy körbe vett a szereteted és köszönöm a sok szép évet, amit veled élhettem.
Forró könnycsepp hullott a kezemre, nem tudom melyikünk szeméből.
Két hónap múlva meghalt. Addigra a betegség minden húst, izmot lerágott a testéről, kiszívott minden nedvet, a haja színét, ajkának rózsaszínét. Emberre alig hasonlító, sárgás bőrrel bevont csonthalom maradt belőle.
Csak ülök a konyhánkban egyedül és a kopott linóleumot bámulom. Mi tetszett meg benne, amikor először megláttam? Kérdezem újra magamtól. Azt hiszem, minden. De miért kellett ennek így történnie, hiszen még csak harmincnégy éves volt, és a sok száz millió emberből ő volt az egyetlen, aki engem szeretett. Nem mondta sokszor, csak alig párszor, hogy szeret. De benne volt minden érintésében, mozdulatában, ahogy az ingeimet vasalta, az ágyunkat megvetette, az ételt elém tette. Minél több év telt el, annál jobban éreztem a szerelmét, mert az szavak nélkül is ott izzott, parázslott közöttünk a kezdetektől. Lángja, mint tűznek lángjai bennem égnek tovább.