Mindörökké
Írta: J. Simon Aranka
Közzétéve 4 hónapja
Megtekintések száma: 291
Mindörökké
Nyár volt. Az az igazi napszúrásos, hőgutás, levegőforraló, amikor az is vizet kívánt, akinek már emberemlékezet óta egy pohárnyi sem csúszott le a torkán. Jocó világ életében egy igazi tavi fürdőzésről álmodott, de még sosem volt benne része. Hogy miért éppen tó? Megvolt erre a maga elmélete. A tó nem folyik, nincsenek benne örvények, szélcsendes időben nem hullámzik, tükörsima felületét nem szelik uszályok, kirándulóhajók. A nyugalomra vágyó ember azonban messziről elkerüli a népszerű fürdőhelyeket, és a csilli-villi, nyüzsgő strandok, hangzatos nevű aquaparkok helyett szívesebben zarándokol testi-lelki enyhületért a szomszédja által nemrégiben felfedezett titkos, békebeli kis tavacskához.
Így tett Jocó is egy gyönyörű, felhőtlen és igencsak forró júliusi délelőttön. A baljós árnyak azonban már megérkezésekor rátelepültek addig napsütéses lelkivilágára. A szomszéd elmondása szerinti elhagyatott kis tavacska ugyanis sokkal inkább tűnt pokolbéli üstnek, mint a béke és nyugalom szigetének.
A zsúfolásig megtelt víz bugyborékoló fazékhoz hasonlított, melyben túl sok gombóc főtt egyszerre. A fejek hol lemerültek, hol meg felbukkantak a mesterségesen keltett hullámok között. Keményen zajlott a területfoglaló játék. A gyerekek kezükkel, lábukkal, néha minden végtagjukkal egyszerre, cséphadaróként csapkodták a vizet, mintha dühös piranha-raj kavargott volna véres zsákmánya körül. A frizurájukat és életüket féltő hölgyek fejvesztve menekültek arra, amerre a madár sem jár. A labdázók is nagy kört szakítottak ki a közös vízfelületből. Önfeledt bolondozásaik, ugrabugrálásaik közben figyelemre sem méltatták a hátuk mögött elosonni próbáló fürdőzőket, akik gyakran váltak egy-egy nagy ívű vetődés vagy rosszul célzott labda áldozataivá. Némelyek céltalanul lebegve aszalódtak felfújt gumimatracaikon, átsuhanva az arra úszkálók feje fölött, mások a sekély vízben dagonyáztak, elzárva a hűsölni vágyók elől a vízbe vezető utat. És ott voltak még az úszók is, a céltudatosak, a sportemberek, akik akkor sem tértek el a maguk által kiszabott iránytól, ha valami vagy valaki keresztezte azt, legyen az hobbiúszó, gumimatrac, szörf vagy vitorla,
esetleg jetski, netán egy egész vízilabda csapat.
Ennyit a nyugodt fürdőzésről, ingatta fejét Jocó lemondóan, de a pillanatnyi depresszión felülemelkedve úgy határozott, azért sem futamodik meg. Még mindig lehet egy fa hűs árnyékában a matracon fekve olvasgatni, és csak úgy egyszerűen gyönyörködni a tájban, remélte naivan. Jókedve azonnal elpárolgott, amint elszakította tekintetét a víztől, és a füves part felé irányította. Ott ugyanis szintén zajlott a harc a jobb helyekért. „Vigyázz, kész, start!”-ra rohantak a férfiak, hogy már messziről, diszkoszvetőket megszégyenítő pontossággal ledobják plédjüket, törölközőjüket a kiszemelt helyre. „Stop, stop, ez is az enyém.” Lehetőleg minél nagyobb területen szórták a holmit, hogy más a közelébe se férhessen az árnyéknak. A fa alól kiszorultak mártírképpel pakolták le holmijukat a legnaposabb, leggöröngyösebb, leglejtősebb részekre. Majd ők megmutatják, hogy ég le a magyar a déli napon, s este, midőn hólyagos bőrüket ápolják, abban a tévhitben ringatják magukat, hogy büntetésül a helybitorlók nyakába szakad az egyiptomi tíz csapás.
Faárnyék tehát kilőve. Sebaj, Jocó még nem adta fel. A vízi paradicsomnak volt egy harmadik területe is, a víz és a part közötti kicsit tocsogós, homokos szakasz. Néhány betolakodó éppen ott szerette volna elhelyezni matracát, gumicsónakját, de kénytelen- kelletlen meghátráltak a harcos homokvárépítő apukákkal szemben, akik szerint a vízi szórakozás eme segédeszközeinek sokkal jobb helye van a víztől fényévekre.
Ez a lehetőség is ugrott. Jocó irigykedve nézte, ahogy épülnek a szebbnél-szebb, Tádzs Mahalt is megszégyenítő remekművek. Csak azt furcsállta, hogy az építőmesterek között egyetlen gyermeket sem látott, az a néhány pedig, amelyik ott ténfergett a homokos részen, csupán a kőműves kisinasaként lehetett jelen, azaz hordhatta a vizet kis vödörkéjében. Az építők elmélyülten, nyelvük hegyét kidugva, átszellemült arccal dolgoztak, kezük hol tétován, hol céltudatosan lapogatta, formálta a falakat, bástyákat, tornyokat, vagy éppen a várárkokat vájta nagy erőfeszítéssel. Verseny volt ez a javából, igazi férfierő fitogtatás, a vezérhím kiválasztásának izzadságos szertartása. Szinte érezni lehetett, ahogy gomolyog a levegőben a sok feromon.
Jocó elszontyolodott. Nyilvánvaló volt, hogy neki itt ma zsebkendőnyi szabad hely sem jut.
Vagy mégis? Hirtelen minden irányból kiáltások hangzottak. Az unatkozó asszonynép ebédre harangozott. Azonnal világossá vált, ki viseli a nadrágot, mert mintegy parancsszóra, azonnal kiürült a víz, a part.
Az is lehet, hogy az éhség jelentette a nagyobb inspirációt, de ez már Jocót nem érdekelte. Tisztában volt vele, hogy gyorsan kell cselekednie. Nem is húzta tovább az időt, matracát, könyvét a homokba dobva fiatalos lendülettel belegázolt a tóba. Élvezte a víz selymes ölelését, ahogy egyre beljebb haladva mind nagyobb felületen simogatta körül a testét. Aztán csak állt behunyt szemmel, már csak a feje emelkedett ki a habokból. Mennyei érzés volt. Erre várt már ki tudja, mióta.
A szent pillanat sajnos nem tartott örökké. Még bele sem élhette magát igazán a fürdőzés gyönyörűségeibe, idegesítő hangzavar rángatta vissza a valóságba. Hirtelen, szinte varázsütésre megélénkült a part, s a jóllakott tömeg egyszerre rohanta meg a vizet. Jocó összeszorította fogát, és gyűlölettel nézte a közeledő fürdőzőket. Ez nem lehet! – gondolta kétségbeesetten. – Ezek mindjárt elűznek innen, kiszorítanak a vízből. Nekem is jogom van itt lenni! Jogom van a kikapcsolódáshoz. Nem vehetik el tőlem a vizet!
– Nem jöhettek ide! Halljátok? Most én akarok fürdeni! – kiáltozta, eszelősen hadonászva az egyre gyorsabban közeledő tömeg felé.
Hangja elveszett a nagy kavalkádban. A gyerekek visítoztak, a nők sikoltoztak, a férfiak harsány hangon viccelődtek. Senki sem figyelt rá. Észre sem vették, hogy ott van. Még beljebb hátrált, abban a reményben, hogy ide már nem jönnek utána, de be kellett látnia, hogy a remény néha bizony megcsalja az embert. Még egyet lépett hátrafelé. A meder hirtelen elmélyült, már csak lábujjhegyen állva tudott levegőt venni. A strandolók egyre közeledtek. A gyűlölet úgy áradt szét a szívében, mint gyorsan ható méreg az erekben. Elhatározta, hogy akkor sem hagyja magát kiszorítani, ha az élete múlik rajta. Megint hátrált egy arasznyit. Most már a szája is víz alá került. Kiáltani már nem bírt, de még vetett egy lenéző pillantást az önfeledten lubickolókra, majd méltóságteljesen eltűnt a víz alatt. Nem is tudok úszni – állapította meg süllyedés közben, minden félelem nélkül, csak úgy tárgyilagosan, elvégre ő mindig is a tények híve volt. Nem érzett félelmet akkor sem, amikor tüdejébe hatolt a víz.
Utolsó gondolata megelégedettséggel töltötte el: győztem! Most már senki sem űzhet el innen.
Ők elmennek, de én itt maradok mindörökké.