Mindenki szégyene
Írta: Máté-Márton Erzsébet
Közzétéve 10 hónapja
Megtekintések száma: 300
Mindenki szégyene
A történet csak nagyon lassan, évtizedek alatt állt össze kerek egésszé számomra, de amióta teljes bizonysággal tudom és felfogtam, hogy mi történt valójában nem tudom kiverni a fejemből. Legtöbbször főzés közben, konyhai magányomban gondolok sokat Jolira és Irénre, akik néhány házzal alattunk laktak a hetvenes évek elején egy kis Zala megyei pusztában. Irén az általánosban egy osztállyal felettem járt, Joli pedig egy évvel a húga felett. Ők két fivérrel együtt négyen voltak testvérek, és hozzánk hasonlóan egy kétszobás állami lakásban éltek.
A kirakós első darabját 1972 év elején egy bál szolgáltatta, amelyen szülői utasításra én is részt vettem. Elsős gimnazista voltam ekkor, Joli és Irén pedig – mivel az általános iskola után nem tanultak tovább – a mintegy 25 km-re lévő nagyváros egyik gyárában betanított munkát végeztek. Apám, aki egyébként nagyon féltett és szigorú volt fiú ügyekben, rám parancsolt, hogy menjek el a bálba, nehogy azt gondolják a népek, hogy lenézzük őket. Távol maradni csak a nagyfőnök - a gazdaságirányító, tejhatalmú úr - két lányának lehetett, kik közül az egyik gimnáziumi osztálytársam és padtársam volt. A nagyváros legjobb gimnáziumában a főorvosok és gyárigazgatók, valamint az állami gazdasági asztalosmester és agrármérnök gyerekei között egyébként egészen kicsinek látszott a különbség, de ott a pusztában feudális viszonyok uralkodtak, nagyon éles volt a hierarchikus különbség. A főnök felesége, és különösen a nagyobbik lánya - szerencsére nem ő volt az osztálytársam - kiválóan értett a nagyzoláshoz, mások lenézéséhez, megalázásához. Ők aztán nem bratyiztak, bálokba nem jártak, pórnéppel nem keveredtek. Nos, azért kellett nekem különösebb késztetés nélkül a bálba mennem, nehogy az úri kisasszonyokkal egy kalap alatt emlegessenek.
A bálon megjelent Joli és Irén is. Jól emlékszem, hogy Jolin egy kék kötött ruha volt, melyet az anyja készített, s amelyben igen kövérnek látszott az amúgy normális alkatú lány. Mindenki heccelődött vele, hogy de jó dolga van, amióta nem jár iskolába, jó pár kilót felszedett. Pontosan emlékszem a válaszára, azt mondta: „Anyukával versenyt eszünk, azért híztam meg.”
Legközelebb nyáron hallottam Joliról rémisztő történetet, hogy gyereket szült és megfojtotta, majd a kertben elföldelte. Rendőrök ásták ki a kisfiú tetemet, és megkezdődött az ügy „felgöngyölítése”. Az anyukával versenyt evő történetet csak a naiv ifjúsági csapat hitte el, a háromgyerekes szomszédasszonyuk azonban nem, mert feltűnt neki - és ezt a hatóságoknak is jelezte -, hogy igencsak gyorsan megváltozott a lány alakja, s nincs az a sikeres fogyókúra, amellyel ezt produkálni lehet. Joli egyébként ekkor már nem dolgozott a városban, hanem idénymunkásnak állt a helyi gazdaságban, és egyetlen napon, még a szülés napján sem hiányzott a répaegyelésből. A büntetőper részleteit a megyei lapból ismerem. Joli azt vallotta, hogy a város távolsági buszvárójában ismerte meg a gyerek apját, akivel alkalmi kapcsolatot létesített. A terhességéről senki sem tudott, a gyereket egyedül szülte meg a fürdőszobában, s a szülés utáni sokk és fájdalom hatására fojtotta meg. Nyolc hónap börtönbüntetést kapott, melyet fiatalkorúak börtönében kellett letöltenie.
A börtön után talán egyszer beszéltem vele, s valahogyan szóba került az ott eltöltött idő is. Nem panaszkodott, de elmondta, hogy sokféle sorsot, történetet ismert meg, s hogy a legjobb barátja pedig egy lány lett, akit a saját apja erőszakolt meg. Emlékszem a hideg futkosott rajtam, amikor ezt hallottam: a saját apja. Mondtam, nem létezik, hogy van ilyen.
Joli aztán eltűnt ebből a családból, azóta sohasem láttam, és semmit sem hallottam felőle.
A történet következő darabja még az általános iskolába vezet vissza, az úgynevezett felvilágosító órákra, amelyen a tanárnő, Mária néni próbált a szexualitás rejtelmeibe bevezetni bennünket. A hetedik és nyolcadik osztály lányai voltunk együtt, májusi, jó idő lévén kint a szabadban. A férfi és nő felelős szexuális együttlétéről volt szó. Most is hallom, ahogyan Irén egyre kétségbeesettebben kérdezi, hogy mit csináljunk, ha valaki erőszakosan próbál közeledni. Elszaladsz, tökön rúgod, ilyen válaszok jöttek röhögcsélve, amíg Mária néni az óra komolyságának megőrzése érdekében le nem állította a kéretlen beszélgetést.
Irén később egyre furcsábban viselkedett, a kamaszodó csapatba valahogy nem illett bele. Egyidőben Kövér Lacival hozták hírbe, mert sokat látták együtt őket, de Laci csak annyit mondott, hogy Irén neki mondja el a problémáit, és jobb, ha nem tudjuk, amit ő tud, elhihetjük.
1980-ban már a városban éltem, és menyasszonyi ruhát mentem próbálni, amikor összetalálkoztam Irénnel a helyi járaton. Mesélte, hogy már régen nem lakik otthon, és ő is éppen férjhez menni készül. Később hallottam, hogy a gyárban, ahol dolgozott, összeszűrte a levet egy idősebb, családos munkatársával, aki el is vált a kedvéért, majd feleségül vette. Messzire költöztek, és a házasságukból egy gyermek is született.
Csaknem húsz évvel később anyám hozta a következő hírt Irénről, akivel a buszpályaudvaron találkozott.
- Régen láttalak Irénkém, mi járatban vagy errefelé? – kérdezte anyám.
- Anyukát jöttem meglátogatni – mondta.
- Anyádat, meg gondolom apádat - értetlenkedett anyám.
- Apámat nem. Még 13 éves sem voltam, amikor az a féreg megerőszakolt – mondta, anyám szerint szinte érzelemmentesen.
A döbbenet vetett véget a párbeszédüknek.
Azóta nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy egy olyan kicsi közösségben, ahol talán száz ember élt, az orrunk előtt tette tönkre mindkét lányát egy szörnyeteg. Próbálom felidézni azt az embert, Joli és Irén apját, de csak egy jelentéktelen, arctalan figura képe dereng, aki haláláig büntetlenül, sunyin, feltűnés nélkül járkált közöttünk a jó férj és családapa látszatát keltve. Elképzelem, hogy micsoda terrorban tarthatta a családját, hogy azok hangos szó és tiltakozás nélkül viseljék az elviselhetetlent. Elképzelni sem tudom, hogy milyen mérhetetlen félelem késztette az anyát és a fivéreket arra, hogy a nyilvánvaló gyalázatot és bűnt takargatva részesei legyenek a rettenetnek. Letaglóz a tudat, de száz százalékig biztos vagyok benne, hogy Jolit az apja ejtette teherbe, majd a megszületett gyermekét-unokáját megölte, és elföldelte. S azt, hogy a rettenetes bűn következményeit egyedüliként Joli szenvedte meg, csak a reménytelen kiszolgáltatottság légkörében tartom lehetségesnek.
Még most, fél évszázad múltán is a szégyen és tehetetlen düh érzése önt el minden alkalommal, amikor a lányokra gondolok. Hogyan lehetséges, hogy az iskolában, a rendőrségen, a bíróságon sehol, senkiben sem merült fel a családon belüli erőszak lehetősége? Egy közösség, egy társadalom szégyenét cipelem magamon, és nagyon bánt, hogy Jolinak és Irénnek mindeddig nem szolgáltatott igazságot senki.
Tudja meg hát mindenki, hogy a lány, akit feslett erkölcsű gyilkosként ítéltek el, s a lány, akit apja meggyalázott, ártatlanok, ártatlanok, mindenben ártatlan voltak!