Mészár Éva - Megkésett ajándék
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 465
Mészár Éva: Megkésett ajándék
Csípős, szeles, október eleji reggelen sétáltam végig a már oly jól ismert úton. Egyik lábam téve a másik után. A felsorakozott üzletek még mind álmosan meredtek rám, egy kávézó és egy süteményes kivételével mind zárva volt még. Furcsa módon az elmúlt évben egyszer sem figyeltem meg a környezetemet, de ez az alkalom más volt. Részletekbe menően tudom visszaidézni az illatokat, vagy a néhány kósza ember megjelenését, akik már éppen munkába igyekeztek. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha én is éppen dolgozni tartanék. De az életem ma hajnalban szörnyű fordulatot vett. Nem mintha nem készültem volna erre a pillanatra, a szörnyű hívásra már több mint egy éve. Egy éve nem figyeltem oda a körülöttem lévő jelenségekre, mi több, emberekre. Egyetlen személy kivételével, aki az apám volt. Egyedülálló szülőként nevelt fel és szerves része volt a mindennapjaimnak. Ő fogta a kezem az óvodába vezető úton, ő állt mellettem, amikor iskolába mentem, ő dicsérte meg minden év végi bizonyítványom, ő vigasztalt az első szakításom után, s ő ölelt át, amikor felbomlott az eljegyzésem és összetört a szívem. Apám csodálatos személy volt és örülök, hogy őt szánta nekem a sors édesapaként. Megtanított arra, hogyan kell a kis dolgokat értékelni az életben, és hogyan kell keményen megdolgozni mindenért. De mindig azt mondta, hogy a nehéz munka előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét is. Egész életemben arra buzdított, hogy ne csak fekete-fehéren szemléljem a dolgokat. Imádta az élénk színeket, legfőképpen a zöldet, amit a természetben talált meg. Állítása szerint időnként csak egy hatalmas sétát kellet tenni és megfigyelni a minket körülvevő világot. Még jobb volt, ha az erdőben kirándultunk, vagy parkokba ültünk ki egy-két órára. A csend és a nyugalom világa volt az.
Az elmúlt évben azonban befészkelte magát a gyomromba az a fene nagy görcsösség, s nem akart engedni a szorításon. Félelemnek neveztem, hiszen a félelem érzete volt. Már-már a rettegésé. Féltettem apát, és féltettem a jövőmet. Amikor kicsit több mint egy éve apa megbetegedett, még együtt voltam Tamással. Tudtam, hogy mellettem áll és támogat majd a rögös úton, ami apám elvesztésével ér majd véget. A probléma az volt, hogy teljesen kizártam őt és néhány hónap múltán már meg sem próbáltam kommunikálni vele, nemhogy az érzéseimet közvetítettem volna felé. Elfeledkeztem arról, hogy az én utam apám halálával nem ér véget. Bezárkóztam és a munka, a kórházi kezelések, valamint az otthoni ápolás mellett nem voltam képes egy kapcsolat gondjait is a nyakamba venni. Tamás számtalanszor próbált kimozdítani arról a negatív helyről, ahová saját magam ástam el. Vacsorát készített, takarított, ha nem értem rá, elkísérte apát a kezeléseire. Próbált felrázni és kirángatni abból a vegetatív állapotból, mert az sem számomra, sem számára nem volt élet. De nem járt sikerrel. Az emberek erre azt szokták mondani, hogy azon nem lehet segíteni, aki saját maga nem akarja a segítséget. Ez az én helyzetemben is pontosan így volt. Miután biztossá vált az elkerülhetetlen, mindennapi rutinommá vált a séta, ami a kórházig vezetett. Nem láttam, nem hallottam, és nem éreztem egészen addig, amíg a kórházi ágy mellé nem ültem. Akkor sem a körülöttem zajló eseményeket, beszélgetéseket érzékeltem, hanem a legapróbb neszekre lettem figyelmes. Például a levegővételre. Olyan dolgokon gondolkodtam, hogy vajon hányszor vesz levegőt egy egészséges ember egy perc alatt? Vagy van-e hangja a levegővételnek?
De a mai kórházi utam során ismét elkezdtem látni a színeket és érzékelni a külvilágot. Hosszú ideje újra megengedtem magamnak, hogy a félelmen kívül más érzés is megnyilvánulhasson bennem, rajtam. Az első a tagadás volt. Amikor Panna nővér felhívott – időközben jóban lettünk, és kérésemre megígérte, hogy ha bármikor baj történne, és ő éppen a műszakját viszi, azonnal felhív, nem számít, hány óra – percekig képtelen voltam gondolkodni a sokktól. Aztán hatalmába kerített a szomorúság. Azóta nem sírtam, hogy kiderült, apám daganatos. Még akkor sem tudtam egyetlen könnycseppet sem kicsikarni magamból, amikor Tamással megegyeztünk abban – pontosabban én kértem meg, ő pedig nehezen, de beleegyezett –, hogy vége a kapcsolatunknak; bár meghasadt a szívem. Biztos voltam abban, hogy valami elromlott bennem, amit már nem tudok helyrehozni. Azonban miközben zuhanyoztam és felöltöztem, hogy bemenjek a kórházba és elköszönjek apától, könnycseppek folytak végig az arcomon. Újra látni kezdtem a samponos és tusfürdős flakon narancssárga és halványkék színét.
Már a kórház épületénél jártam, amikor hirtelen egy mellettem tovaszálló szitakötőre is felfigyeltem. Megfigyeltem a kórházba be, és onnan kitérő embereket, testtartásukat, mimikájukat, illetve néhány mobilba elsutyorgott vagy egymásnak mondott szavukat is. Lépéseim monoton hangja mellett belül újra éledezni kezdett bennem valami aprócska fény. Részben köze volt ennek ahhoz, hogy a legutóbbi találkozásunkkor, a tegnapi nap folyamán, apa megígértette velem, hogy nem hagyom, hogy a dolgok csak tovasodródjanak mellettem. Tehernek érezte magát, de még a legutolsó alkalommal is képes volt a megfelelő tanácsot adni. S valószínűnek tartom, hogy Tamással is beszélt – ugyanis hetente ő is ugyanúgy meglátogatta –, mert érezte, hogy itt az idő a távozásra. Ennek ékes bizonyítéka volt, hogy amikor befordultam a megfelelő épületcsoporthoz, Tamás a bejárati ajtót támasztva várt rám.
– Mióta vagy itt? – tettem fel a kérdést, de a hangom gyanúsan megcsuklott.
Ő azonban semmit sem mondott, csak magához húzott és erős szorítással az ölelő karjai közé vont.
Azóta is maradt bennem egy kis neheztelés, amiért nem voltam ott apa távozásakor. Részben magamat hibáztattam, részben pedig őt. Ugyanakkor tudtam, hogy nem tudott volna nyugodtan elszenderülni, ha ott vagyok mellette, mert hiába voltam tisztában azzal, hogy mi a legjobb neki ebben a helyzetben, foggal-körömmel kapaszkodtam abba, hogy addig maradhasson mellettem, ameddig csak lehetséges.
Azonban utolsó, visszatérő ajándék gyanánt visszaadott nekem valamit, amit a saját hibámból vesztettem el. Feltétel nélküli szeretetet. Nemcsak az övét, amiben sohasem kételkedtem, még a veszekedéseink vagy mélypontjaink alkalmával sem, hanem Tamásét is. Sosem szűntem meg szeretni, és ő sem folytatta volna a látogatásait apához, ha nem törődött volna már velem. Mint kiderült, apa a lelkére beszélt s támaszt nyújtottak egymásnak; de pontosan nem tudom mi hangzott el közöttük. Tamás nem mondta el, s talán jobb is így. Az ember lányának nem szükséges mindenbe beleütni az orrát. Annak viszont nagyon örülök, hogy néhány hónappal később hivatalosan is feleséggé válhattam. Tamás házában fogunk élni, s eladjuk az én apró városközponti lakásomat és apa kertes házát. Apró összejövetelen vagyunk túl, csak a két legjobb barátunk és Tamás szülei voltak jelen a papírok aláírásakor. Aztán vacsoráztunk egyet, majd mindenki hazatért. Én is a közös otthonunk teraszán álltam, bekötött szemmel. Tamás levezetett a lépcsőn és néhány lépés után megállított. Majd levette a szemfedőt és elámultam. A hatalmas tölgyre egy, a gyerekkori darabot idéző hintát szerelt fel. Azóta vágyom egyre, hogy tízévesen új házba költöztünk apával.
Ekkor észrevettem a természet átalakulásának súlyát. Az eddig élettelen faágak zöldellni kezdtek már. Lágy szellő fújt, ami magával hozta a természet gyógyító, élettel teli hangjait és az állatok apró neszeit.
– Tudom, hónapokkal ezelőtt megígértem, hogy készítek egyet. Megkésve ugyan, de boldog házasságkötési napot kívánok, ha van ilyen kifejezés egyáltalán – mondta, majd megölelt.
Ekkor nagy levegőt vettem, mert tudtam, hogy miként a természet ismét feléled tavasszal, az én életemben is egy újabb fejezet következik. Majd beleültem a hintába, ő pedig lökni kezdett és abban a pillanatban újra szárnyalt a lelkem.