Mese a téli végtelenről

Téli mese a végtelenről

- Ha ezen átnézel, megláthatod azt a kék csillagot, ahonnan visszahoztak engem a tündérek - mondta a kisfiú, miközben a telihold felé emelte kesztyűs tenyerén az üveggömböt.

Ránéztem a gyermekre, és tényleg ott állt mögötte egyikük, jégcsillámos haja alól huncutul fénylett elő mosolya. Csak azért nem lepődtem meg különösebben, mert vannak a maguk módján varázslatos esték, és ez a mai éppen ilyen.

Alkonyatkor leesett az első hó. Úgy döntöttem, hogy a parkon keresztül, gyalogosan indulok haza a csillogó fehérségben, kiélvezve a városi ember számára ritkán adódó természeti tüneményt, az érintetlen hótakaró látványát. Ekkor találkoztam Bencével, a hétéves kisfiúval. Lélekszakadva futott felém, sapkájának bojtjai repkedtek gödrös arcocskája körül.

-  Várj! Légy szíves, várj meg!

-  Miben segíthetek kisfiú? – kérdeztem tőle csodálkozva, amikor lihegve lecövekelt elém, lecsúsztatva hátáról a zsákját.

-  Csak mutatni szeretnék valamit – emelte rám mandulavágású szemeit, és elővette azt az üveggömböt, amelyen át a csillagokat csodáltuk az imént.

-  Aztán miért hoztak vissza téged a tündérek? – kérdeztem tőle pajkosan.

-  Azért, mert megfeledkeztem az ígéretemről. De nézz át rajta még egyszer – szólított fel orrom alá dugva a játékszert, és én azon törtem a fejem, vajon hol láttam már ezt az ezüstszikrás szürke szempárt. Mert abban, hogy láttam valamikor, biztos voltam.

-  Édesanyád hol van? – érdeklődtem, amint tenyerembe ejtette a gömböt, mert nagyváros ide, vagy oda, mégsem hétköznapi dolog, hogy ilyen korú gyermek este nyolckor egyedül mászkáljon a behavazott parkban.

-  Beszaladt a túloldali boltba vásárolni, én meg azt mondtam, hogy kint megvárom, de aztán megláttalak téged, és átjöttem hozzád – hadarta. – De ne aggódj, mert amíg kikeresed a csillagot, felhívom – intett az égbolt felé, és amúgy felnőttesen, előhúzta a mobilját. A teliholdat bámulta, míg a készülékbe beszélt, s az égbolt csillagai visszaszikráztak íriszéről. Csodaszép szemei vannak - gondoltam -, egészen olyanok, mint... Megmerevedtem. Emlékezetem mozivásznán kiélesedett egy kép, egy másik felhőszürke szempár, fényszikrákkal a bogarán. Már tudtam, hogy kié: Ferkóé, az özvegy karácsonyfalvi erdész már tizenöt évesen is férfiasan sudár fiáé.

Nagyon fiatal voltam még akkor, félig ártatlan gyermek, félig bimbózó nő, amolyan éretlen kölyökből épp süldő lánykává érő, románcos képzelettel megáldott, lapos mellű, csupa kéz-láb kamasz. Akkoriban a nyarakat az apai nagyanyámnál, Karácsonyfalván töltöttem. Ez a kicsiny, szelíd hegyhátak közé ékelődő székely falu volt kamaszéveim legszebb helyszíne, ahol megtanultam tisztelni az egyszerűséget, szeretni a természetet, és elviselni a szívfájdalmat. Itt lettem ugyanis először szerelmes: nem másba, mint a falu legjóképűbb legényébe, a szomszédban lakó, erdőjáró Ferkóba. Akkoriban fél életem adtam volna érte, ha mandulát idéző szemeivel csak egyszer néz úgy rám, ahogy a szép, tizennyolc éves nagylányra, Juliskára szokott. Ám Ferkó nem vett engem komolyan. Hiába intett óvón a nagyanyám, látván nyilvánvaló epekedésemet. Engedelmesen meghallgattam a litániát, majd visszakönyököltem a kerítésre, naphosszat a szomszéd ház ajtaját lesni, hátha megjelenik ott imádatom tárgya.

-  Van-é a kokasnak tojása, bakfitty? – tréfált velem Ferkó a kerítés másik oldaláról, ha éppen jó kedve volt, s mivel Juliska szívesen vette a koránál érettebb fiú udvarlását, többnyire az volt neki. Sajgó szívvel figyeltem kettejük bontakozó románcát, ám minél szerelmesebb lett Ferkó, annál lelkesebben engedtem szabadon képzeletem vadul vágtázó lovait. A kerítésre dőlve ábrándoztam órákig arról, hogy Juliska, aki ősszel tanítóképzőbe megy, beleszeret majd egy városi fiúba. Ferkó eleinte szomorú lesz, de én majd beszélgetek vele, és lassanként megvigasztalom. Egymásra néz házainkon a tornác, előbb-utóbb majd csak nőként is számításba vesz engem, a hűséges és kedves szomszéd leányt.

Így teltek azok a régmúlt napok egymás után. Kormány nélkül hánykolódtam a számomra addig ismeretlen kamaszszenvedély felkorbácsolt hullámain, Ferkó pedig hol vidáman, hol kissé bosszúsan viselte osztatlan és olykor tolakodó figyelmemet. Aztán eljött a szüret. A szürettel együtt eljött az ősz, az ősszel pedig a szüreti bál ideje. Első bálozóként lázasan készülődtem az eseményre, és addig nyaggattam nagyanyámat, míg Ferkónak szavát nem vette, hogy kísérőm lesz a bálban. Szegény fiú, jól feladták neki a leckét! A falu legszebb lányának igyekszik elcsavarni a fejét, erre nyakába varrnak egy fruskát, megőrzésre. Nem csoda, ha elbukott a próbán.

Egészen addig még rendjén ment a dolog, míg elszekereztünk a felszalagozott kétkerekűvel a kultúrházig. Ott viszont akadt egy kis gondom: terebélyes szoknyáimban sehogy sem bírtam kecsesen lekászálódni az ingatag járműről. Ferkó egy darabig kajánul figyelte szerencsétlenkedésemet, de aztán megsajnált, és derekamnál fogva leemelt. Mondanom sem kell, az a pár pillanat felért egy mennybéli kirándulással! Nem is bírtam ellenállni a késztetésnek, mert amíg ő óvatosan a lábamra állított, egyetlen pillanatra izmos mellére fektettem arcom. Szegény fiú, először szoborrá dermedt zavarában, de aztán összeszedte magát, és pajkosan felnevetett. Én pedig fülig pirulva, saját merészségemtől kalapáló szívvel bámultam ajkaira.

-  Bárcsak megcsókolna - vágyakoztam.

Ferkó pedig, mintha gondolataimban olvasna, rám kacsintott, és a fülembe súgta:

-  Mit szólnál egy csókhoz, galambom? Ígérem, adok neked egyet, hisz megérdemled.

Megfordult velem a világ. Gondolkodni képtelenül, lehunyt szemmel emeltem felé a szám, ő pedig, épp úgy, mint Hófehérke a néma Kukáét, megfogta füleimet, és gyöngéden lejjebb húzta a fejem a homlokcsókhoz. Még át sem viharzott rajtam az elemi erejű csalódás, már el is engedett, én pedig hiába vártam ajkainak érintését a bőrömön. Éreztem, hogy figyelme már nem az enyém, ezért zavartan néztem fel csillagpettyes szemeibe, miközben próbáltam visszanyerni elkószált egyensúlyomat. Ő pedig hódolattal bámult valakire a vállam fölött, orcáin úgy lángolt a rajongó szerelem, mint egy fáklya. Hátrafordultam. Ott állt Juliska büszkén, érett, nőies szépségének teljes tudatában, mint egy tökéletes márványszobor.

-  Szervusztok. Mehetünk, Ferkó? – kérdezte csilingelő hangján, a kezét nyújtva, nyugodtan.

-  Szervusz, Julis – nyögte ki a fiú boldogan, és úgy meglódult a lány felé, hogy ha nem lépek el az útból, átbukott volna rajtam. Átölelte szerelme derekát, és egy pillanat alatt eltűntek a szürkületben. Ferkó úgy elfeledkezett rólam, mintha sose léteztem volna. Akkor láttam őt utoljára. A következő nyáron a szomszéd házat üresen találtam, kérdéseimre pedig senki sem adott egyenes választ. Csak évek múlva árulta el nagyanyám, hogy még az év októberében Ferkó szerencsétlenül járt. Apjának segített, amikor rádőlt az erdőben egy kiszáradt, öreg fa. Azt mondják, épp akkor halt meg szegény, amikor delelőre szóltak a harangok – mesélte szomorúan.

-  Megtaláltad? – rángatott vissza a múltból egy kis kéz a karomnál fogva.

-  Azt hiszem, - hajoltam le Bencéhez könnyekkel a pilláimon, de mosolyogtam, átnyújtva neki az üveggömböt.

-  Akkor jó, mert mennem kell – mondta. Zsebre vágta a játékszert, majd megfogva füleimet, csókot nyomott a homlokomra. Bennem pedig hirtelen tótágast állott jelen és múlt. Leesett állal néztem, mint szalad integető édesanyja felé, majd kibukott belőlem egy kérdés.

-  Mikor születtél, Bence? – kiáltottam utána.

-  Október 7-én, pontosan délben – intett vissza nevetve, majd átölelte édesanyja derekát, és eltűntek a sarkon.