Megbocsátani valamiért
Írta: Urbán Erika
Közzétéve 1 hete
Megtekintések száma: 153
Megbocsátani valamiért
Két idősebb nő egymás mellett, míg a harmadik tőlük távolabb foglalt helyet, maga mellett mindkét oldalon foghíjasan hagyva a megfakult, sötétbarna kárpittal bevont székeket. Nagyjából két hete kellett mindhármuknak bejönnie a kórházba. Mindössze ennyi a közös bennük és az előrehaladott életkoruk.
A fertőtlenítő szagú helyiségben, velük szemben, negyedikként egy szakállas középkorú férfi ült, aki terápiás beszélgetéseket vállalt a kórházban, az édesanyja elvesztése óta. Éppen olyat, amilyenre neki is szüksége lett volna a gyászában. Még a barátai is azt gondolták róla, hogy ő az életének ezt a nehéz szakaszát, zökkenőmentesen, egyedül megoldja. Hiába próbálta elmagyarázni nekik, hogy a fogorvos sem húzza ki a saját fogát. Sajnálták, de nem értették, hogy a halál elfogadása szakemberként is hatalmas, feldolgozandó trauma, különösen akkor, ha valaki nemcsak a szülőjét, hanem egyben a legjobb barátját is elveszítette. Úgy érezte, hogy az édesanyjának is adósa maradt, a sok félbehagyott beszélgetésükért, amit az ő elfoglaltságai miatt többször elhalasztottak. Emiatt járt a munkája mellett önkéntesként segíteni a kórházba. Azt remélte, ha mások terheit könnyebbé teszi, akkor a saját fájdalma is oldódik idővel.
- Azt terveztem, hogy ma beszélgethetnénk a megbocsátásról - bársonyosan mély hangja nyugalmat sugallt.
- Miről? - letaglózó, váratlan dühvel tört fel a távolabb ülő nőből ez a kérdés, miközben törékeny, finom vonású kezeit ökölbe szorította. - Én erről aztán nem akarok beszélni! Bocsásson meg az Úristen annak, akinek ő akar.
- Rozália - lágy hanghordozásával szinte simogatott a férfihang - nem szükséges hozzászólnia, ha nem szeretne.
A másik két asszonynak az elmúlt hetekben nem sikerült megismernie ezt a rideg, távolságtartó nőt, akiből áradt a keserűség. Általában nem fűzött megjegyzést semmihez. „Igazi úriasszony”, mondták a szikár nőről a háta mögött. „Olyan, aki mindig fent hordja az orrát”. Ezen a héten fogják megműteni, ezért a vulkánként feltörő kifakadásánál inkább most együtt éreztek vele.
- Az én megbocsátásom - kezdte egyikük, aki hófehér haját a tarkóján kis kontyba kötve hordta - nagyon nehéz, mert ...- segítségkérő pillantással kapaszkodott a jelenlévőkbe, de a többiektől eltérően, Rozália a padlóra meredt és mintha zenét hallgatna, ütemesen rázta a jobb lábát - nem én akarok megbocsátani valakinek, hanem én kérek bocsánatot a másodikként született lányomtól. Azt, hogy megbocsát - e nekem, az félelmetesebb érzés számomra még a halál gondolatánál is.
Hét hónapos terhes voltam a második lányommal, amikor az elsőszülött, gyönyörű, három éves, igazi játékbaba kinézetű kislányom váratlanul itt hagyott bennünket - a nő egymásba fonódó ujjai kivörösödtek, miközben a kimondott szavaihoz elveszni látszott az erő. A hangokat úgy préselte ki magából, mint akinek már fogytán van a levegője. - Embertelen fájdalmat éltünk át, de ennél is borzasztóbb volt, hogy gyűlölni kezdtem a terhességemet. Azt éreztem, hogy a testemben egy idegen betolakodó növekszik, aki bitorolni akarja az én halott babám helyét - mozdulatlanul nézte a lábán levő rózsaszín papucsot, mintha most látná magán először. - Néhány évvel később a férjem is elhunyt. Egyedül, egymagam neveltem fel a másodszülött lányomat, aki egész életében az ellentéte volt az első kislányomnak. Olyan volt, mintha fiú lenne. Nem lány, hanem egy okos vagány fiú, akivel szemben, a lelkem mélyén, én mindig elégedetlen maradtam. Az én szememben úgy tűnt, hogy semmit nem csinál jól. Mintha elátkoztak volna engem, mert egyszerűen csak ÍGY - nyomta meg a szót - volt muszáj látnom őt. Ezzel a tudattal éltem együtt és sajnos, két évvel ezelőtt, a nagyon gyors lefolyású betegsége után eltemettem őt is. Ez lett az én büntetésem, mert nekem kellett volna öregemberként itt hagynom ezt a világot - emelte fel a hangját - soha senkinek, de ami a legrosszabb, hogy neki se mondtam el azt, hogy mennyire szerettem. Tudom, hogy nem kevésbé, mint az első angyalkámat, de képtelen voltam ezt kimondani és kimutatni neki. Mindig mást vártam el tőle, mint amit nyújtani tudott. Természetesnek tartottam minden sikerét, azt is, hogy diplomás, komoly beosztású vezetővé vált. Nem mondtam neki akkor sem, hogy sajnálom, amikor tönkrement a házassága, pedig láttam, hogy mennyire küzd, de még ebben a helyzetében is, mintha őt hibáztattam volna. Azóta csak az ő bocsánatára vágyom és azt szeretném kérni majd ott, abban az ismeretlen világban, ahol biztosan tudom, hogy találkozni fogunk. Utólag nem tehetem jóvá a múltat, de remélem, meg fog bocsátani nekem - precíz pontossággal kezdte össze,- majd széthajtogatni a monogrammal hímzett fehér zsebkendőjét, amit nagy nehezen kotorászott ki a köntöse zsebéből.
A mellette ülő nő együttérzően ölelte át, majd alig hallhatóan szólalt meg.
- Én is megbocsátást szeretnék kapni, ahogyan te is. Nekem csak egy lányom született és csodálatos férjemet munkahelyi balesetben veszítettem el, éppen a nyugdíjba vonulásunk előtt. A rengeteg tervünk és minden kitűzött célunk a halálával egyszerre vált köddé. Értelmetlennek éreztem nélküle az életemet. A tükörben csak egy sebzett öregasszonyt láttam, akinek semmi dolga nincs többé ezen a világon. Már nem hallgattam zenét, nem olvastam könyveket csak a napokat számoltam. Kizártam a külvilágot, kizárólag arra gondoltam, hogy mikor találkozhatok újra a férjemmel. A közös barátaink lassanként tűntek el mellőlem. Nem hiányzott nekik ez a megsavanyodott vénasszony – futott végig egy keserű mosoly az arcán. - Végtelen elkeseredésemben, teljes komolysággal egyszer azt mondtam a lányomnak, hogy rövidesen véget fogok vetni az életemnek - hallgatott el egy pillanatra - amíg élek, emlékezni fogok arra, ahogyan a lányom akkor rám nézett. Az arcán egyszerre látszott a düh, a kétségbeesés és a csalódottság. Soha nem kértem ezért a kijelentésemért bocsánatot és nem magyaráztam el azt neki, hogy ő az, aki mindenkinél fontosabb számomra. Azt vártam el tőle, hogy megértse az én fájdalmamat, a magányomat és azzal törődjön, hiszen úgyis tudja, hogy őt mennyire szeretem. Idővel aztán elhalványult a vágy, hogy eldobjam magamtól az életemet. Közel vagyok a nyolcvanhoz. Öt évvel ezelőtt lett egy társam és vele újra lettek céljaim. Jó ideje tépelődök a meggondolatlanságomban tett mondatomon, de ma közelebb jutottam ahhoz, hogy bocsánatot kérjek a lányomtól ezért. Tudom, a te lányod is meg fog bocsátani neked, amikor majd újra találkoztok - fordult a mellette ülőhöz, akit ismét átölelt.
Percekig csak szipogás hallatszott a szoba vegyszerszagú csendjében, amelyet a terapeuta szakított félbe.
- Mindannyiunk életében lehet valaki, akitől nekünk bocsánatot kell kérni - a férfi tekintete Rozáliáéval találkozott, aki ezt a megjegyzést, neki szóló kihívásnak érezhette. Kevésbé indulatosan ugyan, de kiélezett megbántottsággal a hangjában kezdett bele a mondanivalójába.
- Én nem fogok bocsánatot kérni a fiamtól. Azt sem tudja, hogy most éppen a szívműtétem előtt állok és lehet, hogy túl sem fogom élni. Húsz évvel ezelőtt hagyott magamra. Svédországban él, ahol megnősült és én se a feleségével, se a gyerekeivel nem tudok beszélni. A fiam persze időnként felhív. Azt mondja, költözzek oda hozzájuk, de én aztán biztosan nem megyek. Költözzenek ide ők, ha annyira akarnak. Szerintem az sem érdekli a fiamat, hogy éppen hogy vagyok, vagy mi van velem. Tavaly egyedül jött haza, de azt láttam rajta, hogy alig várja, hogy visszautazhasson.
Fölöslegessé váltam, nincs szüksége rám. Egyedül neveltem fel… minden megadtam neki.
Egyetemre járattam és most tessék, velem mi lesz?
- A lányom úgy halt meg, hogy nem tudta mennyire szerettem őt - emelte hirtelen mozdulattal fel a fejét a kontyos asszony, amitől egy rakoncátlan kis tincs szabadult ki a tarkójára kötött hajából -, mert képtelen voltam kimondani neki az érzéseimet. Bármit megtennék, hogy ezt utólag jóvá tehessem.
Rozáliánál, ez a váratlan, közbevetett megjegyzés, láthatóan keltett némi zavart, mert a szája penge vékonyságúra keskenyedett.
Napokkal később, a négyes szobában fekvő idős nő ágya mellett egy magas, vállas férfi állt. Az ujjai körbe kulcsolták a nő kezét. A mellettük lévő ágyról, egy húszas éveiben járó nővér vakítóan fehér köpenyében, éppen lehúzta az ágyneműt, amikor Rozália megszólította.
- Ő itt a fiam Svédországból.
A nővér odanézett, mert eddig nem figyelt rájuk. A felé forduló férfiarc döbbenetes hasonlóságot mutatott az édesanyáéval. Mindketten barátságosan néztek rá, az asszony arcán látható büszkeséggel.
- Képzelje nővérke, a fiam azonnal iderepült, amint megtudta, hogy kórházba kellett vonulnom. Jövő héten haza megyek és utána hozzájuk, Svédországba repülök. Náluk fogok lábadozni. A fiam és a menyem is orvos - dicsekvéssel a hangjában nézett a férfire -, az unokáim most kezdtek el magyarul tanulni és én segíthetek majd ebben nekik. Milyen fantasztikus ez, ugye?
A nővér egyetértően bólintott. Mindketten milyen szerencsés emberek, amiért ennyire ragaszkodnak egymáshoz, futott át némi irigységgel fűszerezve a gondolatain. Ez a férfi képes volt olyan messziről, azonnal ideutazni az édesanyjához. A munkáját folytatva, hátat fordított nekik és mérnöki pontossággal igazította rá az ágyra a kórházi pecséttel ellátott lepedőt, azért, hogy ráncmentesen sima legyen a következő betegnek. A saját anyja képe ötlött fel a szeme előtt, aki soha nem törődött vele. Ő olyan volt, mint egy összegyűrt lelkű számkivetett, akire senkinek nem volt szüksége abban a családban. Szerencsére itt számítanak rá, hálásak neki és szeretik a betegek. Elkészült, majd még kétszer, finom mozdulattal simította végig a frissen áthúzott ágyat és jóleső elégedettséggel nézett végig rajta. A kórteremből kifelé menet az ágyban fekvő Rozália felé fordult, akiről nem sejthette, hogy éppen most fordított nagyot az élete egy rosszul osztott kártyáján.
- Nagyon jó azt látni, hogy maguk között ilyen nagy a szeretet és a megértés - bökte ki a fiatal nő, de a szíve megtelt a saját, ki nem mondott szomorúságával. Nem szokott erről beszélni, végérvényesen el akarta temetni magában a múltját. Rozália és a fia már nem láthatták az ajkán azt a kiábrándult grimaszt, amelyet a gyötrő emlékei rajzoltak rá, teljesen átváltoztatva ezzel az imént még mosolygós arcot.
Elhangzott a Hetedik "A Bátrak Viadala" c. rendezvényén