Megbékélés
Írta: Egervári József
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 284
Megbékélés
Ott az ajándékod a szekrény sarkán, bökte ki anyja; rá sem nézett, sorozat ment a tévében; mondd apádnak, ha kérdezi, hogy vettem neked a cukrászdában süteményt is, csak te befaltad mind a három szeletet. Jó, felelte halkan, forgatta kezében a könyveket, kettőt is kapott tizedik születésnapjára, örült, szeretett olvasni, akkor senki sem piszkálta; milyen sütemény volt?, kérdezte.
Mindegy. Mondj valamit. Még kikérdezem az orosz szavakat. De tudom, anya, tavariscsi, rabóta, Krasznaja plósagy, látod?
Szar se lesz belőled, ha nem tanulsz, belevakulsz a munkába, csak egy melós leszel örökké, mint apád; a matekban segíts inkább, egy példát nem tudok megoldani. Anyja lassan felé fordította a fejét; mert hülye vagy, nem figyelsz oda órán, csak álmodozol örökké, büdös kölyök, megmondom apádnak; egyébként mi vagyok én?, matematikus? Hozd a szótárfüzetedet, kikérdezem az orosz szavakat, ha nem tudod, holnap nem kapsz reggelit.
Sosem kapott reggelit, anyja még aludt, amikor ő reggel felkelt, megmosakodott, keresett valami ennivalót, aztán belopózott a szobába, és anyja pénztárcájából kilopott néhány forintot. Szégyellte, hogy egy piti kis tolvaj, de soha nem volt reggeli. Anyja aludt. Néha horkolt is.
A boltban mindig csokoládét és savanyú cukrot vett, Sámsai Gerzson már várta; ott ültek reggelente az iskolai előtti zöld padon, befalták az édességet, mindenáron, ha becsöngettek, akkor sem mozdultak, míg szét nem ropogtatták az utolsó szem savanyú cukrot is.
Ült a Duna partján, József Attila szobrától nem messze, bámulta a szürkén örvénylő hullámokat, hallani akarta, hogy mit „fecseg a felszín”, de csak egyhangú, halk morajlást hallott, melyet néha elnémított az autók tülkölése. Szar se lett belőle, valóban, anyjának igaza lett, egész életében olyan szürke volt, mint a Duna hullámai, de nem örvénylett, mozdulatlanul élte végig az életét, mindenki átnézett rajta; a postás, a boltos soha nem köszönt neki, nem voltak barátai, családja, szerelme, szeretői, még egy bolhás kutya sem várta otthon a garzonban, pedig úgy érezte, a szíve tele van szeretettel, csak úgy ömlik belőle, olyan ragacsos és finom, mint a méz, de soha senki sem akarta megkóstolni.
Egy este, vacsora után, lecsót főzött sok kolbásszal, paprikával, paradicsommal és tojással, megállt a tükör előtt, levetette sárga-zöld kockás ingét, bekapcsolta a dekopírfűrészt. Felüvöltött a fájdalomtól, rögtön a szája elé kapta kezét, nehogy Karakasné, a szomszéd meghallja; vén szipirtyó, vasárnap nekiesett a lépcsőházban, amikor ráébredt az öregasszony, hogy nem a templomba, hanem a piacra indul, frissen borotválva, szürke pantallóban, fekete szandálban, fehér ingben; pokolra kerül, pokolra, tudom én, ki maga, csak úgy árad ki ajtaján a liberális gondolkodás bűze, ordította, ahogy csak a torkán kifért. Utálatos perszóna, bosszankodott, de legalább azt feltételezi róla, hogy gondolkodik.
Onnantól kezdve esténként, öblös foteljében ülve héttől nyolcig gondolkodott, néha oly nagyon, hogy szinte érezte a liberális gondolkodás bűzét. Persze fogalma sem volt arról, hogy az milyen lehet, illat, szag, bűz, de érezte; aztán két hónap után abbahagyta a menetrendszerű gondolkodást, mert nem jutott semmire.
Körbe fűrészelte a szegycsontját, a vér vörösre festette a tükröt, a mosdókagylót, hallotta bordáinak recsegését, húsa a vadul hadakozó fűrészlaptól megégett, ám biztos volt benne, hogy ez másféle bűz, égett emberi hús, égett emberi lélek; ezen nevetett, egy költő veszett el benne, vagy író, még nem döntötte el, de nagyon akarta tudni, nagyon akart lenni valaki, nagyon akart lenni végre; hiszen eltelt hatvanöt esztendő, és semmi sem történt vele, szar sem lett belőle; fűrészelés közben konokul ismételgette a szavakat: tavariscsi, rabóta, Krasznaja plósagy, daszvidányia.
Formás kis lyukat gyártott mellkasa közepére, szinte tökéletes volt, közelebb lépett a tükörhöz, orrára illesztette szemüvegét. Semmi sem volt ott, azt várta, hogy ott fog lüktetni a szíve, vértől vörösen, élettől duzzadón, belefáradtan, ám semmit sem látott, méz sem ömlött onnan, mely a szeretetet volt hivatott jelképezni. Óvatosan benyúlt a szinte tökéletesen kör alakú lyukon, de ujjai nem tapintottak semmit. Lassan kezdte megérteni, hogy a születési rendellenessége maga az élet, mely épp csak eltűrte, nem ölte meg, de nem is szerette. Csomóba gyűrt egy törölközőt, betömködte a lyukon át, visszaillesztette a kifűrészelt részt, a görbe tűbe drapp cérnát fűzött, szabályos öltésekkel varrta össze a húst és a bőrt.
Másnap vasárnap volt, reggel megborotválkozott, fehér inget, sötét öltönyt, fekete cipőt húzott, elment a templomba. Öt percig hallgatta a papot, aki a megbocsátásról, az együttérzésről, egymás tiszteletéről beszélt, aztán felállt, kisétált a templomból. Nem akart vitatkozni. Nem akart dühöngeni. Nem akart ölni.
A tavasz napfénybe öltöztette a teret, megállt a templom lépcsőjén, kihúzta magát, nagy levegőt vett; érezte a szabadság illatát és már semmit sem akart az élettől, csak ülni a Duna partján, egészen közel József Attila szobrához, és bámulni a szürkén örvénylő hullámokat.