Mazsimá

Írta: Egervári József


Közzétéve 7 hónapja

Megtekintések száma: 391



Mazsimá

Ült a félhomályos szobában, bekapcsolta a magnót, kezébe fogta a mikrofont.

Laura. Még mindig. Pillangó. Delírium. Káosz. Tükör. Légycsapó. Farok. Könny. Könnyű. Telepátia. Zsírpárnák. Mazsima. Mazsima. Mazsima. Mazsima.

Hangosan felnevetett, leállította a felvételt.

Miféle idióta szó az, hogy mazsima? Mazsima. A pizsamának lenne értelme. Tudatalattija honnan kotorta elő? Vagy csak szórakozik vele?

Minden nap eljátszotta ezt a játékot. Ellazult állapotban szavakat sorolt, hátha tudatalattija üzen valami fontosat. Abba belekapaszkodhat. Egy utalás, egy jel, mely kirántja tetszhalott állapotából.

Tizenkét éve élt már egyedül, jövő hónapban tölti a negyvenet. Másfél évet volt férjnél; úgy emlékszik, arról az időről mintázhatták a poklot. Az ő sármos, kedves férje az esküvő napja után megváltozott, minden pillanatát szabályozni, ellenőrizni akarta; híg a főzelék, túl sós a krumpli, miért nincs minden ing kivasalva, hogy tudjon választani?, már két napja nem takarított, szeretkezzen nagyobb átéléssel, ne akarjon ő karriert, egy nő ne karriert akarjon!

Mazsima. Mazsima. Mazsima. Mazsima. Másfél év után hazaköltözött anyjához, aki vissza akarta zavarni férjéhez, Ábelhez. Rendes fiú, te senkinek sem tudsz megfelelni, vágta a fejéhez. Anyja sem volt jobb, túl rövid a szoknyád, ne tedd ki a melleidet a kirakatba, gombold be a blúzodat, fogd össze copfba a hajadat, úgy nézel ki, mint egy ribanc, nem hiszem, hogy ilyen sokáig dolgoztál, megint kupleráj van a szobádban, Jenő, a szomszéd, jó férj lenne neked, csak tíz évvel idősebb nálad.

Szombat reggel volt. Egy hónap sem telt még el, hogy hazaköltözött, anyja csuklással ébredt, mely nem akart elmúlni, ivott vizet, kávét, sört, ám egyik sem segített rajta. Reggeli nélkül indultak piacra, szokásos és unalmas hétvégi program, semmitmondó beszélgetések a kofákkal, anyja örökös panaszáradata. Letérdelt megkötni a cipőfűzőjét, anyja a körfolyosó korlátjának tántorodott. Még mindig csuklott. Nem fognál meg? Leszédülök a harmadikról, korholta lányát, de mindegy is neked, mert csak magaddal törődsz! Nem válaszolt, fel sem nézett egy darabig, csak akkor, amikor feltűnő lett a csönd. Az öregasszony a korlátnak dőlve billegett, két rozsdás csavar is eltört, egyik a felső, másik az ellenkező oldalon, az alsó sarokban. Rémülten bámult lányára, nem jött ki hang a torkán. Ha átbillen, lezuhan. Laura erőlködve berángatta. Ő ötvenöt kiló, anyja nyolcvanöt. Átfutott az agyán, hogy inkább el kellett volna indulni a piacra, barackot akart venni, kelkáposztát, húst és csontot a levesbe, májat. Rántani. Épp szégyellni kezdte magát, amikor anyja megragadta a haját. Éreztem, hogy ott akartál hagyni. Igen, tudom, mert egy hálátlan kis kurva vagy! Hálátlan kis kurva vagy!, üvöltötte folyamatosan, közben kezére tekerte Laura hosszú, sűrű haját, vadul és dühösen a korlát felé ráncigálta.

Előző héten korábban ért haza, anyja Zolcsáknéval, a szomszéddal ücsörgött a konyhában, kávéztak, észre sem vették, hogy megérkezett. Bizony, egy gyerekkel mindig baj van, amikor kicsi, azért, lázas, leeszi a ruháját, nem tanul, amikor pedig felnő, semmibe veszi a szülőket, ellenkezik, közölte fanyalogva a szomszédasszony. Azt sem tudják ezek, mi az a hála! hördült fel anyja. Én sosem akartam gyereket, de Jenő, a bolond férjem megfenyegetett, hogy elválik tőlem. Megszültem ezt a kölyköt, ám semmi örömem se volt benne soha, rádásul Jenő meghalt, kínlódhattam vele egyedül.

Laura az előszoba falának vetette hátát, összeszorított szájjal, összeszorított ököllel hallgatta a két vénasszonyt, pedig jobb lett volna, ha zokogva berohan, fejükre önti a kávét, földhöz vágja a csészéket, betöri a konyhaszekrény üvegablakát, beleordít anyja képébe, habzó szájjal közli, hogy gyűlöli őt, sosem szerette, mert csak apját szerette, akinek ölébe lehetett ülni, átölelni a nyakát, hallgatni meséit.

Nem mozdult, állt az előszobában, kereste a könnyeit, a fájdalmát, a felismeréseket, ám érzelmei csak az ürességben köröztek, zúgtak összefogott értelem nélkül, akár egy repedt harang.

Megvetette lábát a korlátnál, kiszabadította haját anyja ökléből. Nem hagytam, hogy lezuhanj, de azt sem hagyom, hogy te dobj le innen, sziszegte. Merőn nézett anyja szürke szemeibe, aki nem bírta sokáig, lehajtotta fejét.

Másnap összepakolta a cuccát. Te hová készülsz?, kérdezte tőle anyja hidegen. El. El innen. Máshol sem lesz jobb. Bárhol jobb lesz.

A munkába temetkezett, tanult, lassan haladt előre a ranglétrán, miközben elfelejtett élni. Már az önkielégítés sem szerzett neki örömet, csak azért csinálta, hogy követelőző testét elhallgattassa. Akkor néhány napig nyugalom volt. Egy este egy szál fürdőköpenyben ücsörgött a kanapén, jégkrémet kanalazott. Mazsima. Mazsima, mazsima, mazsima, mazsima, mormolta. Mi a fene lehet ez? Még mindig jó nő volt, nagyon jó nő, bár a pasik elkerülték. Öltözéke, jelenléte alapján észrevehetetlennek látszott, egyet sem talált, akivel össze tudta volna kötni az életét. Hosszú és kimerítő elemzéseket folytatott, nagy az orra, nem tetszik a szája, közönséges a nevetése, utálja a színházat, van három gyereke. Mindig talált indokot, hogy ne tudjon egyetlen férfi sem közelebb kerülni hozzá, igaz, ő sem tett ezért egyetlen lépést sem. Ült a kanapén, beletörődőn, hogy ő már ott ragadt a semmi szélén, bámulva a hömpölygő világot, melynek csak szemlélője, nem részese, önbizalomhiányos kívülálló, aki állandóan a hibát keresi, és meg is találja.

Elfogyott a jégkrém, hanyatt dőlt a kanapén, lábait feltette a puffra, a plafont bámulta, mintha bármit is kiolvashatna az erős lámpafény festette furcsa árnyékokból. Az érintés hiányzott neki legjobban, megfogni egy férfi erős kezét, megsimogatni borostás arcát, megcsókolni izmos mellkasát, belemarkolni meztelen seggébe. A gondolattól is elpirult, amikor mindezt fordítva is elképzelte, érezte mellén, hasán a bizsergést, a forróságot, az ujjak táncát. Igen, az érintés hiányzott neki legjobban, azt akarta, hogy minden éjjel egy férfi aludjon mellette, aki átöleli, meztelen bőrének idegvégződései az ő bőrének idegvégződéseihez kapcsolódjanak, érezni akarta illatát, ízét, hallani egyenletes szuszogását.

Szombaton reggel korán felébredt, pedig sokáig akart aludni, kemény hét állt mögötte, minden estéje abból állt, hogy kollégái, beosztottjai hibáit javítgatta. Sokszor elképzelte, hogy másnap leharapja a fejüket, keményen leteremti őket, sőt, némelyiket azonnal ki is rúgja, ám sosem került sor rá, finom dorgálásnál nem történt több. Kedvelték őt, ám nem vették komolyan.

Megtelt a kosara gyümölcsökkel, zöldséggel, gombát és csirkemellet is vásárolt. Nem akart főzni, ám tudta, muszáj néha főttételt is enni, nem élhet az ember örökké szendvicseken. Mazsima. Mazsima. Mazsima. Mazsima, mondogatta halkan, miközben kerülgette az embereket a kofák tömött asztalai között.

Mazsimá? Igen. Most. Rögtön. Azonnal, nevetett rá egy fiatal férfi, átkarolta a derekát, erősen megmarkolta szabad kezét (a másikban a telepakolt kosarat szorongatta), és már pörögtek is a piac közepén, könnyed tánclépésekkel. Hangosan nevettek mindketten, nem értette, miért engedte, hogy ez a szemrevaló idegen megragadja, forgassa, pörgesse, ám élvezte, elveszett azokban a sötéten csillogó szemekben, bőre bizsergett erős ölelésében, szíve vadul dobolt. A piac megtelt élettel, a vásárlók körbeállták őket, ütemesen tapsoltak és nevettek.

Mit jelent a mazsimá, kérdezte. Indulj, kislány, indulj, ne várj egy pillanatig sem!, azt jelenti, nevetett rá a férfi, megpörgette, aztán észrevétlen elengedte a kezét, ő pedig tovább pörgött, amíg az egyik kofa dinnyével tömött asztalának nem ütközött. Kedveském, maga a szerencse lánya, mosolygott rá az idős kofa, fogadjon el tőlem egy szép, ízletes sárgadinnyét. Nem várt választ, már tette is Laura kosarába, aki akkor eszmélt, megfordult, de sehol sem látta a jóképű férfit. Talán meg sem történt, gondolta, csak képzeleg. Normális férfi nem létezik. Biztosan nem. Mazsimá. Indulj hát.

Ebéd után bevonult a fürdőszobába, levetkőzött, megállt a tükör előtt. Marokra fogta hátul hosszú, sűrű haját. Csak egyetlen nyisszantás volt az erős ollóval. Aztán befeküdt a forróvízzel töltött kádba, alaposan megmosta a haját is. Fél óra múlva ismét ott állt a tükör előtt, a hajszárító már öt perce pörgött. Tetszett neki a látvány, hullámos, göndör fürtjei egy teljesen új nőt varázsoltak belőle, igéző tekintettel, bájos mosollyal. A hajvasalót laza mozdulattal hajította a szemetesbe. Mazsimá, igen, mazsimá. Te dög, nem kellesz többé, vágott egy grimaszt. Látod, anya, nem vasalom ki többé a hajamat, hiába szeretnéd.

 

Hétfőn reggel halk zsongás örvénylett az irodában, mindenki a kávéját kortyolgatta, igyekezett felébredni; egyszerű mondatokkal ecsetelték a hétvégi eseményeket, házibuli, mozi, fűnyírás, főzés, punnyadás, a gyerek, valójában semmi érdekes, semmi különleges.

Sziasztok lányok, fiúk! A tárgyalóban tíz perc múlva értekezlet, mindenki készítse elő az anyagát és az ötleteit. A kreatív, használható ötleteit. Dezső, kérlek, hozz nekem egy kávét. Csak két édeskét kérek bele.

Az iroda falán egy pók mászott, majd hirtelen megállt, lenézett a potroha fölött, mert csak egy légy csapkodását lehetett hallani a függöny ráncai között, mást nem, a csönd kimerevítette a mozdulatokat, a tekinteteket, csak a gondolatok pörögtek ezerrel.

Laura, te vagy?, kérdezte félénken Dezső. Eddig egy szigorú tekintetű, szürke, észrevétlen nőt ismert, aki észrevétlenül volt nő, észrevétlenül volt főnök, copf, fekete keretes szemüveg, fekete nadrág, egyszínű blúzok, munka reggeltől estig, most pedig ott állt az íróasztala előtt egy gyönyörű nő, rövid, göndör hajjal, ízléses sminkkel, magassarkúban, passzos vörös szoknyában, fehér blúzban.

Laura elmosolyodott. Dezső, két édeskével. Kilenc perc múlva értekezlet. Ébredjetek lányok, fiúk.