Máté-Márton Erzsébet - Az öregedés tér-idő görbéje
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 493
Máté-Márton Erzsébet: Az öregedés tér-idő görbéje
A negyvenedik érettségi találkozónkon az egykori 4/b esze – Juli - felírta a táblára, hogy:
Minden megvan, csak lejjebb!
Hozzátette, hogy nem Ő találta ki, hanem valahol olvasta.
Nevettünk, de ez a nevetés keserédes volt, nem olyan szívből jövő, mint amikor az osztály bohóca a Miki, a tréfagyártás nagymestere, eleresztett egy-egy beszólást töri órán. Leginkább ott, mert Árpi bá a töri tanár laza figura volt, nem vette mindezt szentségtörésnek, legtöbbször csak somolyogva legyintett.
Minden megvan, csak lejjebb!
Nos igen. Az itt - ott lógó testrészek, a megereszkedett bőr, a földre hullatott hajszálak, nem ott, nem úgy, de köszönik megvannak. Maradjunk ennyiben.
Azóta már eltelt csaknem újabb 10 év, és nincs olyan hét, hogy ne gondoljak erre a mondatra, mert ahogyan egyre inkább haladok előre az időben, annál inkább lejjebb kerülök a térben.
Ez ugyanis az öregedés tér-idő görbéje.
Az unokáim – mind a hat – hamar észrevették, hogy én vagyok a családban a legalacsonyabb, igy a növésben velem érdemes versenyre kelni. A fele már lehagyott, ezért minden vasárnap a közös családi ebéd úgy kezdődik, hogy kihúzott derékkal mellém állnak, és üdvözült mosollyal az arcukon elnéznek a fejem fölött. Ezt a versenyt elbuktam, lejjebb vagyok kétségtelen, de tudom, a térbeli helyzetem hamarosan mellékes lesz, ha kitűzik a következő célpontot, a papát, a kedves férjemet.
A fizikai tér nem minden, - nyugtatgatom magamat, - fő, hogy a szellemi térben állom a sarat.
Állom a sarat? Nos igen, még tudok segíteni a matek házifeladatokban, még igen, de már bennem motoszkál a kérdés, hogy vajon meddig? Arról nem is beszélve, hogy az elmúlt éjjel is alig aludtam, mert bosszantott, hogy nem jutott eszembe egyik, - egyébként kedves - fősulis tanárom neve. Úgy kell nekem, minek gondoltam pont az általa tanított tantárgyra! Egyáltalán miért kell nekem gondolatban a régi időkben vájkálnom?
Miért kell folyton filozofálgatni arról, hogy mi okból távolodik el olyan gyorsan egy nyugdíjas a szeretett munkahelyétől, hogyan válik idegenné ott, ahol egykor a második otthona volt, és hogyan kerül egyre lejjebb, egyre jelentéktelenebb helyre - a társaival együtt – a társadalmi rangsorban?
Persze erre van egy morbid válaszom, - Miki is megirigyelhetné – biztosan Ő is azt kiabálná be, hogy: - Mert a föld alá, lefele vezet az út!
Túlságosan mélyre mentem, ebbe bele is borzongtam, ezért most gondolnom kell gyorsan valami olyanra, amely felfele húz.
Felfele húz talán az általam készített sok süti és torta, na meg a többi finom kaja, amelyek osztatlan sikert aratnak népes családomban.
-Mami! Te vagy a legjobb, világbajnok volt a mai ebéd, aranyérmet kapsz! – mondják a hatok, és én már mászok is fel-fel a dobogóra, és repes a szívem, mert ugyebár még most is, így hetven felé is van felfelé út.
De sajnos van felfele vezető lépcső is, ráadásul a családiházon belül, amelynek megmászása egyre komolyabb kihívást jelent. Tréningezek rendesen, de minden eshetőséget számba véve már megbeszéltem magammal, hogy lakni tulajdonképpen a földszinti részében is lehet, hisz ott is minden megvan, csak (szerencsére) lejjebb.
Korban hozzánk illő barátaink között nincs mit titkolnunk, hiszen egy cipőben járunk, már amikor fel tudjuk venni a cipőt. Ebben a körben a bütyköknek, kikopásoknak köszönhető botladozások, - keserédes öniróniával előadott - sztori változataival bármikor sikeresen lehet szerepelni.
-Meséltem már, - mondom én – hogy legutóbb, amikor benti bújócskát játszottam az unokáimmal, a Tv szekrény mögé guggoltam. Vártam, vártam, alig vártam, hogy megtaláljanak. A végén már térdeltem, és jajveszékeltem, elárulva magamat. De a poén az volt, hogy úgy kellet kimenteni onnan, mert segítség nélkül felállni sem tudtam.
A dolog, nincs annyira lent ugye? - hiszen mosolyra fakaszt.
Egész komolyra fordítva a szót, és elemezve a múltamat, nekem mindig, minden időkben, a munkám becsületes végzése mellett is első helyen a családom volt. A nyugdíjba vonulásommal ezért tulajdonképpen nem lefelé, hanem fel, a dobogó legfelső fokára jutottam.
Itt állok most, fent, - az sem érdekel, ha bizonyos perspektívából lentinek látszik a helyem – és ki merem jelenteni, hogy életem csúcspontja a mostani Nagyi-létem. Még sohasem volt ilyen jó státuszom. Nincs főnököm, és hála Istennek nincsenek beosztottjaim sem. (Baráti körben azzal szoktam sajnáltatni magamat, hogy 54 nőnek voltam, a főnöke, na képzelhetitek!)
Most élem meg leginkább egyedi és megismételhetetlen mivoltomat. Én vagyok a legjobb ételek és sütik készítője, a lekvárfőzés nagymestere, a társasjátékok és a „lyukas kezű” labdajáték sztárja, a legjobb mesemondó, a legokosabb leckeírás segítő, az, akinél legjobb a beteg napokat eltölteni, és akinél egészségesen is a legjobb lenni.
A beosztásom sok munkával jár, de a javadalmazás mindenért kárpótol. A szekrényem tele van drága és értékes festményekkel, rajzokkal. Számos kézzel írott oklevél, kitüntetés dicsőíti munkámat. Az ölelések, puszik, mint természetbeni juttatások emelik a rangomat. Szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy a nagymama karrierem építése jó úton halad.
Minden megvan, csak lejjebb! – Mi tagadás, így a hetedik x közelében sok igazság van ebben a mondatban, hiszen az elhasználódott test, a megkopó szellem valami furcsa gravitációként lefele húz, de ha a hat gyönyörű, csillogó szempár rám néz, a lelkem tudja, hogy még most is van felfele út.