Másodgenerációs kamaszok
Írta: Lányi Pál
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 714
Másodgenerációs kamaszok – apák nélkül
Pataki Éva: Tűzföld, Budapest, Athenaeum, 2022.
Pataki Éva legújabb, komoly sikert ígérő regénye egy igazi „kettős spirál” történetfűzés. Az időhíd múltbeli kezdőpontja 1971-be visz vissza, a „lehajtó” pedig 2021-be. Ami a bemutatott térséget illeti, a fél évszázaddal ezelőtti történések fő színhelye Lipócia és közeli-, majd távolabbi környéke. A kioldás, levezeklés kísérlete a mában, Montreal egyik szigetén zajlik. A tizedik regényét elénk táró szerző Mészáros Márta alkotótársa volt korábban, filmjei többségének forgatókönyvét ő írta, méltán Balázs Béla-díjas tehát.
Ez a történet is nagyon pergő, feszes ritmusú párbeszédek és remek leírások váltogatják benne egymást. A borító szövegét idézve: „egy régi baráti társaság, a pesti gimnáziumban összeállt „Emelők” utolsó két, disszidens tagja találkozik napjaink Kanadájában, és három nap alatt felelevenítik ifjúkori emlékeiket, az örökös balhézást, a focizást, a csajokat, a Balatont… és azt a tragikus balesetet, amely mindkettőjükben mély nyomot hagyott…”
A hét nagykamasz bandatag a nevezetes Belső- Újlipótvárosban, a Szent István körútra merőleges utcákban lakik és a helymeghatározásból, az orosz különleges tagozatú osztály hangsúlyozásából, valamint az egyik stikli utáni lebukás nyomozótiszti minősítéséből (hogy „egész jó gimnáziumba járnak”) – rá lehet ismerni az akkoriban még a Huba utcában működő Berzsenyi Gimnáziumra. Ezt a sejtésünket még az egyes tanárok viselkedésnek körülírása is megerősíti.
A fejezetek szoros váltakozásban az egykori és a jelenbeli történéseket idézik fel. A nagykamaszok, egy évvel az érettségi előtt, mindenféle kitörést megpróbálnak, poshadt, nyomott levegőjű életükből. A legnagyobb összetartó erő az osztálycsapat számára a focizás, amelyet minden vasárnap délelőtt köreikben tétmeccsnek minősülő összecsapások koronáznak meg. A bandavezér (ő sodródott Kanadába) egyben a csapatkapitány is, mindig szűkszavú, maró gúnnyal destruáló, ám remek testi adottságokkal rendelkező, a TF-re pályázó fiú, aki már az egyik fővárosi nagycsapat ifi keretében is játszik.
A többiek vegyes labdaérzékkel bírnak, szellemiekben mindenféle érdeklődést megtestesítenek, egyikük nagyon jól rajzol, másikuk verselget, harmadikuk matekból hasít, negyedikük bakelit lemezekkel csencsel profi módon, ötödikük a csajozásban tűnik ki, végül a hatodik egy ügyetlenebb, csetlő-botló, dadogó srác. Ő látogatja meg Kanadában az egykori galerifőnököt, hogy az egész felnőtt életén át őt nyomasztó egykori történéseket kibeszélje vele, hogy élete végét érezvén megpróbálja fölszabadítani magát a lelkét hosszú évtizedekig gyötrő titoktól.
Az író krimiszerű profizmussal lebegteti az enigmát az olvasó előtt, csak a regény legvégére sikerül kihámozni annak mibenlétét és főleg szerteágazó összetevőit. Eközben végigvonul egy érzékletes panoptikumban a Kádár-rendszer mindenféle jellegzetessége, az apák hiányát erőteljesen hangsúlyozva, továbbá az ’56-os büntetések, utóhatását szégyenkezőkkel és elbujdosókkal, vagy egyedül disszidálókkal, családelhagyókkal, új kapcsolatba átlépőkkel, vagy éppen olyan férfiakkal, akikre azt szokták mondani, hogy „lement gyufáért és elfelejtett visszajönni.”
Végigvonul a regényen egy, ügyesen palástolt rejtőzködése ellenére a parázs alatt hunyorogva izzó szál, amennyiben a dadogó ifjú annak idején hiányolta-, most pedig meg szeretné végre fejteni, hogy miért titkolták a szülők, jelen esetben az egyedülálló édesanyák, zsidóságukat, szenvedéseiket, szörnyű veszteségeiket. Tulajdonképpen késői magyarázatot kap esetlenségére, bátortalanságára és sok régi elfojtottságra. Háborog a lelke azon, hogy miért csak elsőéves műegyetemista korában tudta meg, egy évfolyamtársával folytatott beszélgetés után , hogy ő maga is zsidó.
És érezhetően ezzel függ össze a történet tengelyében forgó elvarratlan szál kigombolyítása: egy badacsonyi kirándulás alkalmával a bazaltorgonák tetején lévő tisztáson csúfolták-húzták a barátai szegény, „nebbichkedő”, sete-suta dadogósukat, s az így kialakult lökdösődésben egyikük a mélybe zuhant és pár perccel később a helyszínen meghalt. A mában azzal végződik a regény, hogy éppen rákbetegsége végső fázisában látogatta meg kanadai barátját ez a félszeg zsidó fiú, hogy minden egykori részlet, a tragédia minden árnyalata tisztázódjék. Majd egy utolsó budapesti látogatás után Ausztráliában lel végső nyughelyre. Így az „Emelők” összes többi tagjának az élők sorából való egymás utáni távozása után a valamikori bandavezér, végleges magányában, elutazik egy neki valaha különösen is kedves Verne regény hatására mindmáig dédelgetett gyerekkori álma célhelyére. Nevezetesen, a Tűzföldre. Mintegy „bakancslistája” egyik legfontosabb pontjaként. Nekünk, itthon élő időseknek, s közülünk sokaknak úgy is, mint a Tűzföld-ben szereplő fiúk sorstársainak, többnyire csak képzeletbeli utazások jutnak. Bár, véleményem szerint, sokkal jobb fantáziadús itthon ragadtnak, kultúrával és értelmes foglalatosságokkal, nemes ügyeket képviselő célokkal vigasztalódó, tevékeny „honi öregnek”, mint pót-álmokba kapaszkodó kanadainak lenni!