Marek
Írta: Mezei Attila
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 237
Marek
A magyar határt megnyitották és teljes lengyel alakulatok menekültek át szervezetten, fegyveresen. A németek rosszallották a gesztust, de indoknak ott volt, hogy a szovjetek is megrohanták Lengyelországot. Az irányítottan átvonuló csapatokkal mi lesz, azt ember fia nem tudta. A többi, lélekszakadva menekülő, a határon kisebb csoportokban átkecmergő. fegyvereit az első pörköltes bajuszú magyar csendőrnek átadó, ijedt, éhes polyákkal mi fog történni, azt még a magasságos isten is csak sejthette. Sárospatakon, Balassagyarmaton gyűjtögették őket, felállt a rendszer az ellátásukra, megkezdődött az elhelyezésük.
A vonat nem ment be az állomásra Dombóváron, műhelyek, javító színek mellett álltak meg. A karszalagos összekötők már a kocsikban összevadászták a tizenöt, húsz embert, aki itt fog leszállni, átül egy másik, már polgári forgalomban lévő vonatra és fél óra múlva ott lesz egy Kárós, vagy Kórás nevű faluban. Családoknál és egy, ott kaszinónak nevezet helyen fognak lakni, ameddig Jugoszlávián át el nem tudják hagyni az országot és csatlakozhatnak az új lengyel hadsereghez, Sikorski „Honi Hadseregéhez”.
„Remélem, ez jó sokára lesz!”, villant be Marek Simanowsky őrmester agyába, aki a Kárászra indulók nyelve lesz, mivel jól beszél németül. Senki nem hitte, hogy erre valaki is birtokolná Adam Mickiewitz nyelvét, de arra azért számítottak, hogy az ott élő szekérderéknyi svábból csak akad egy, aki leküzdve ellenszenvét, szóba áll egy polyákkal. Az őrmester nézte az állomás kiszolgáló műhelyeit, nyomorúságos, koszos fészerek voltak a katowiceihez képest. Az egész ország olyan poros, fáradt, ideges volt. A másik vonat kalauza sem értette, hogy ezek vajon miért nem vesznek jegyet. Nézte őket és káromkodott, minden ötödik szava a kurva volt, ennyit értettek belőle.
Az állomáson lovas kocsik várták őket, egy pap és egy fehér inges, kalapos, napszítta ember, akit valami előjárónak néztek. A pap németül bemutatta Vörös János bírót, aki az éhes lengyelekbe bediktált egy jó pohár seprő pálinkát, az állomási kocsmában ehettek egy emberes adag körömpörköltet és ittak egy ceglédi kanna fedélnyi, kicsit borvirágos vörösbort. Azután a kocsikon bementek a faluba, elámultak, szinte úgy zuhantak bele a völgybe, nincsenek földek, széles legelők, csak az erdő, a patak, a dombok oldalában szőlők. A katonák el nem tudták képzelni, ezek a fogatokat gyanakodva nézegető, kopott ruhájú alakok vajon miből élnek és még egy szétzavart hadsereg embereit is befogadják. Majd’ mindenki elfért a kaszinónak nevezett épületben, ami a falu végén, inkább már az erdőben állt, ötven méterre egy strand medencéjétől, amit forrásvíz táplált. A katonák röhögve mutogatták egymásnak két ujjukkal, hogy milyen hideg lehet ennek a vize. Az út túlfelén egy kádfürdő állt, amit a falut nyaranta ellepő kényes városi népeknek építettek. Itt tisztálkodhattak meleg vízben, ha melegítettek maguknak, hidegben, ha restellték ezt. A bíró feljött, mindent megmutatott és végül közölte, időnként megnézi, tisztaság, rend van-e, ha nem lesz, akkor felrakja őket az első vonatra. Figyelmeztette őket, hogy a farkukkal is óvatosak legyenek, mert valahol Zalában agyoncsaptak egy lengyelt, aki eltúlozta az udvarlást. Pokrócokkal elválasztott négyszemélyes szobákat alakítottak ki, holmijukat az ágy alá pakolták, egyelőre nem voltak szekrények. Másnap hoztak zsákokban valahonnan polgári ruhákat, abba kellett átöltözniük, egyenruhában csak a vasárnapi misére mehettek. Később már oda sem. A magyar állam látta el őket, hideg reggelit és vacsorát kaptak. A meleg ebédet ott főzte egy házaspár, akiket gyorsan meg kellett győzni arról, hogy óvatosan bánjanak a méregerős paprikával. Pénteken böjtöset ettek.
Dolgozhattak, napszámba jártak, ásás, fahordás ideje volt. Ahogy jött a hideg, elfogytak a munkák. Esténként, vacsora után arról beszélgettek, hogy milyen jó lenne, ha bort fejteni is hívná őket valaki. A bort is lassan megszokták, nem az az édes hegyaljai ital volt, amit eddig magyar bornak tudtak, de tüze az ennek is akadt bőven. Gyógyszernek hívták, józan ész ellen valónak. Itták is, mintha kötelező lett volna. Az összekötő lengyel tiszt, aki csütörtökönként jött, szólt is érte, hogy minden szobában demizsonokat lát. „A bor sem Varsót, sem a háború végét nem hozza közelebb”, mondogatta, de ha tehette, ő is ivott egy- két pohárral. Elkezdtek kocsmába járni, értetlenek voltak, mert egyikben sem tartottak sört, csak bor volt és pálinka. A magyarok valami ulti nevű bonyolult kártyajátékot játszottak és veszettül dohányoztak. Nem volt kávé sem és enni sem lehetett semmit, „Ez nem kávéház és nem étterem, ez kocsma”, mormogta a tulaj, aki kék kötényben állt a bádoggal borított söntés mögött és hosszú nyelű edénnyel merte a bort a pultba süllyesztett tartályokból, amelyeket a veremből hozott, kosár szalmákba rakott vágott jég hűtött. Csodálkoztak, hogy a pap is beül kártyázni, ilyenkor még a futball is szóba került. A magyaroknak sikeres csapatuk volt a háború előtt, Sárosi doktor, Cseh és Titkos még Lengyelországban is ismert volt. Kár lett volna feszegetni, hogy ez a világbajnoki ezüstérmes csapat augusztus 27-én, a német támadás előtt négy nappal bizony kikapott Varsóban a lengyelektől.
Leestek az őszi esők és egyre többször lehetett gombával megrakott kosarakkal hazafelé ballagó falusiakat látni. A kérdésre, hogy merre szedték, három lehetséges válasz volt, az erdőben, itt az út mellett és az aranybánya fölött. A volt telefonista Zmuda addig macerálta Mareket, még az meg nem tudta, itt tényleg működött egy aranybánya és találtak is aranyat, de már úgy húsz éve bezárt. Zmudát ettől kezdve nem látták a kocsmában, a Sörös nevű patak minden zeg-zugát, kanyarulatát, forgóit, öbleit átvizsgálta, de sosem talált semmit. Marek inkább gombászni járt. A gerincen álló, úgy negyven éves fenyves ontotta a gombát. A helyiek ámultak, hogy az idegen katonák megeszik a fenyő tinórut, rizikét, nyálkásgombát, de amikor látták, a szőrgomba meg az a nagyon keserű fajta keserűgomba is a kosarakba kerül, akkor bádoggyomrúnak minősítették az egész társaságot. Marek egyszer az asztalos németül tudó feleségének elmagyarázta, hogy a fenyő tinóru kalapbőrét le kell húzni, mielőtt bekapná, de finoman, óvatosan, nem rángatni. Az asszony gyanakodva méregette a polyákot, majd nevetve, a nála lévő cekkerrel jól oldalba vágta.
Akkor is tele volt már a kosara, amikor a fenyvesben elérte egy nagy eső, az ágak egy darabig védenek, aztán rád szakad minden. Fejvesztve rohant a Salamon gunyhójáig, amit egy öreg erdészről neveztek el. Félig földbe ásott, hasított oszlop oldalú, földdel fedett tákolmány volt, menedék hasonló esetekre, de ha mesélni tudna, sokan a szemükre húznák a kendőt, vagy megköszörülnék a hasító fejszét. A lengyel ácsorgott bent, nem volt mire leülni, szinte feldöntötte két visító kislány és a szintén bőrig ázott anyjuk. Szintén gombás kosarakat hurcoltak és felfedezték a menedéket. Az asszony mondott valamit, talán a csitrik hirtelenkedése miatt kért türelmet. Amikor látta, hogy a férfi bambán bámulja, nem ért semmit, németül próbálkozott. Marek köszönt és figyelmesen nézte őket, ikrek és zsidók, vadászkutya legyek, ha nem. Márta és Irma, én meg Ágnes. A lengyel is bemutatkozott aztán csend lett. „Még ha nem esik, akkor is félelmetes hely az erdő, nőknek”, kockáztatta meg a katona. A nő élesen ránézett, „Mi zsidók vagyunk, látom, ezzel tisztában van már, nem az erdei manókáktól kell félnünk igazán. Egyébként a szomszéd faluban lakunk.”
A vihar elcsendesedett. Pár nap múlva, alig búcsúzott el az aranyásó Zmudától, akit a többiek kezdtek bolondnak nézni, pedig most csendesen azt mondta, „Azért én találok ám ezt, azt.” Ez tényleg meggárgyult. Gyerek kiáltást hallott, az ösvényen az ikrek szaladtak felé, „Mama, itt van a Csuromvíz katona”. Az asszony kosarában már voltak pereszkék. Amikor kezet nyújtott, nem számított rá, hogy a lengyel otthoni szokás szerint önkéntelenül kezet csókol neki, a lányok rettenetesen örültek. A fehérnép majd kővé vált, „Egy antiszemita lengyel kezet csókol egy zsidó asszonynak, ilyen ma egy volt a világon, ez biztos. Lányok csend legyen már.” Erre nem lehetett mit mondani, egy volt szakasztársa az első golyót a németeknek szánta, a másodikat a zsidóknak. Igyekezett másról beszélni, „Nincs apja, bátyja, férje, hogy mindig ezzel a két viháncolóval járja az erdőt?” A nő szinte sziszegte, „A férjem már Angliába vitte a két fiúnkat, akkor csak ezt lehetett tenni, ilyen papírok voltak, de Avram és László már jönnek értünk, minket nem visz gettóba, táborba senki. Ha kell, az erdőben bújunk el.” Marek érezte, a nő elszánt, de olyan gyerekes minden, a helyiek között biztosan lenne olyan, aki két pohár borért fél óra alatt megkeresné őket a kakastollasoknak. Pár nap múlva, amikor a nagy, mocskos szájú, de jóindulatú csendőr, Rozsos, megnézte őket, ez gyakran megesett, de most csak őt, Mareket kereste. Fordult vele ez a piszkos világ. A csendőr leinvitálta a medencéhez, hogy ne lássa, hallja senki. Adott neki egy borítékot, „Ennyi pénzzel tartozik a feleségem az egregyi rövidárus zsidó asszonynak, tudom, hogy ismeri, mondja meg neki, ha teheti, tűnjön el gyorsan” Érezte, hogy valami nagy, derékig érő szarba keveredett. A csendőr elment és elment a házaspár is, akik főztek rájuk. A falu felől, az úton megjelent Ágnes a két lánnyal. Most nem vihogtak, bizakodóak voltak, „Megyünk édesapához és a fiúkhoz, csak elbúcsúzni jöttünk.” Ágnes szerint egy kicsit más volt a helyzet, Avramékat elkapták, két napra voltak, megkezdődik a gettósítás, menekülni fognak. A padláson lett a helyük, derékaljak, pokrócok akadtak és első este éjfélig hallgatták az alattuk veszekedő lengyelek mássalhangzóit. Szerda este volt, másnap jött az összekötő tiszt.
Mielőtt az ebédet főzők odaértek Marek és Zmuda bemutatta Ágnesékat a századosnak, „A byalai állomásfőnök felesége és a lányai, most keveredtek ide, a vasutasok hozták őket.” A tiszt elképedt, hogy ennyire hülyének nézik, „Mit akartok ezekkel a zsidókkal? „
Szimanowsky felállt, „Papírokat akarunk nekik, tegnap este megbeszéltük, mindenki egyetértett, a lányok apja már brit katona, a németek ellensége, mint mi”. A tiszt ránézett, „Maga eddig egy túlélni akaró, kussoló tolmács volt, most meg milyen határozott, mondjuk az asszony szép.” Fejére tolta a sapkát, egymás után két pohár bort ivott meg csukott szemmel, vigyázzt! vezényelt, „Fényképezzék le őket, de holnap, mert szombattól tízfős csoportokban indulnak Senjbe, a tengerhez, onnan pedig Franciaországba. Egy biztos, az első turnussal megy az állomásfőnök családja és a Szimanowsky is, nem akarok a magyarokkal semmi problémát.
A szászvári fényképésznek ígértek hetet-havat, nem volt hajlandó kimenni a táborba, Ágnesékat nem merték levinni, tanácstalanok voltak. A fotós szólt Rozsosnak, a csendőrnek, hogy a lengyelek készülnek valamire. A kakastollas két dolgot ajánlott a figyelmébe, utálja a spionokat és ha nem megy fel azonnal a táborba, akkor szétveri a csúzliszerű, mocskos pofáját. Felment és mindent és mindenkit ingyen lefényképezett. Amikor még pénteken maga Jan Emisarski alezredes beragasztotta a fényképeket és lepecsételte a már hivatalos menekült papírokat, megjegyezte,”Ilyen nem volt eddig és nem is lesz többet, mindenki menjen Isten áldásával, bárki is legyen az”. Senjben két csónak vitte őket egy nagyobbacska hajóhoz, Ágnesék csónakjába csak az aranyásó Zmuda volt ismerős, Marek a másik lélekvesztő utasa volt és ötpercenként hányt egy borzalmasat.
A Dél-Franciaországi táborban igyekeztek ismét katonailag megszervezni a lengyeleket. Rajok, szakaszok, századok alakultak és indultak Angliába, hogy átképezzék őket. Ágnesnak sikerült kapcsolatba lépni a férjével, Gabriel Stierrel, aki azt kérte tőle, hogy gyorsan tűnjenek el Franciaországból, mert a németek hamarosan megtámadják azt is. Próbáljanak meg a semleges Spanyolországba menni. A francia kék ingben és kopott barettban volt, állította, hogy aki esetleg nem akar megdögleni, azt ő átviszi a határon, azon az úton, ami 1936 óta működik, igaz, akkor éppen meghalni jártak oda. Persze ennek megvan az ára, megmondta mennyi. Egy étterem utcára kihúzott ponyvája alatt tárgyalták az ügyet, jövés-menés volt, de a csempész észrevette Zmuda és Marek mozdulatát, mindkettőnél van valamilyen fegyver és ahogy elnézte őket ezek kipróbált katonai eszközök lehetnek, nem ezüstberakásos ékszerek. Az ár mérséklődött, de a tárgyalás még így is eltolódott egy nappal, szerdára. Nagyon nem húzódhatott, mert a lengyelek pénteken mennek Devonba. „Ennyi pénzt nem tudunk összeszedni, ennyi pénz nincs is”, így kezdte Marek. Veszekedtek, miért nem segítenek a drágalátós zsidó haverjaik, vagy a gondos apa Angliából, nem elég a bajunk, mi is vagyunk olyan veszélyben, mint ők, mi is mehetnénk máshova, nem vissza a vágóhídra. Zmuda előbányászta a málhazsákját, ami átkozott nehéz volt, gúnyolódtak rajta eleget. „Van itt egy üzlet, Krausz Ékszer és Ritkaságok, gyere el velem, Marek. Fél órába telt, amíg az eladó beengedte őket a főnökhöz. Az unott, öltönyös ember egy pillanat alatt szikrázni kezdett, amikor az első megkövesedett kagyló az asztal zöld posztójára került, volt még belőle hét darab. Szinte gondolkodás nélkül mondott egy összeget, a két polyáknak a gerincén lecsorgó izzadtság már ott tartott, ahol a derekuk nevet változtat, bőven elég volt Ágneséknak. Amennyi nekik kellett azt frankban, a többit fontban kérték. Krausz nézte a hátukat az ablakból, már hallott róluk, a városban működött egy cionista sejt, zsidómentő lengyelekről eddig senki sem tudott.
Almapálinkát ittak, de csak egyet, mert az „Aranyásó” este szolgálatba lép. Nem bíztak a franciákban, volt saját őrségük is. Marek berohant az asszonyhoz, levakarta magáról a „Csuromvíznek” örvendező aprónépet és elmesélt mindent. Hétkor találkoznak majd a csempésszel, akit csak akkor fizetnek ki, ha Ágnes az első, közeli spanyol postáról üzen. Mindennek holnap meg kell esnie, mert ők pénteken Angliába mennek. Marek aztán elbúcsúzott, végre alhat, egyedül lesz, nem kell Zmuda eget repesztő horkolásával küzdenie. Éjfél elmúlt, amikor észlelte, hogy bejött valaki, az őrködő társa még nem lehet, úgy tett mintha forgolódna és megmarkolta a frommert. Még a magyar határ előtt lőtt vele utoljára, két orosz állította meg őket egy bozótosból hirtelen előlépve, feltetették a kezüket, de vagy újoncok, vagy ittasak lehettek, mert nem észlelték Marek kezében a pisztolyt. Az egyik azonnal meghalt, a másikat Zmuda egy kővel elcsendesítette, mert ordított és féltek, hogy odasereglenek a többiek. A puskát nem akarták összevérezni, nehogy a magyaroknak legyen valami bánatuk emiatt, tudták, a fegyvert az első hatósági embernek át kell adniuk. Kinyitotta a szemét, Ágnes volt.
Eltűnt, mikorra a lengyel felébredt. Zmuda érkezett meg, kinyitotta az ablakot és megjegyezte, „Szép kis őrség ez, mindenféle jó szagú népek jönnek, mennek háborítatlanul!” Ágnesékat és a csempészt elkísérte, ameddig a francia vissza nem fordította. Aztán rohant a postára, három óra múlva megjött az ember, még két óra múlva szólt a kisasszony, hogy valószínűleg őket hívják Spanyolországból. „Itt a pénzed, csigazabáló”, fizetett és futott vissza a táborba összepakolni. Reggel áthajóztak, a németek négy nap múlva megtámadták Franciaországot. Egy brit parancsnokság alatt álló lengyel gyalogezred egyik rohamosztagába kerültek az aranyásóval együtt. Ez csak visszafogottan nevezhető életbiztosításnak, de őket a halál valahogy kifelejtette a noteszából, mert még 1944-ben is együtt voltak Monte Cassinónál. Az első rohamnál mindketten súlyosan sebesültek, Zmudát Olaszországban ápolták, még volt rá esély, hogy újra harcolhat. Mareket átlőtte egy mesterlövész, komolyabb szervei ugyan nem sérültek, de a bal vállából pépet csinált egy gránátszilánk, számára véget ért a harc. A jeruzsálemi brit katonai kórházba keveredett, ott az arca sérült meg, amikor a David King Hotel felrobbantásakor kitörtek a kórterem ablakai. Egy angol tiszt, Gabriel Stier irányította károk felmérését. A bejárás során ránézett a véres arcú polyák lábánál lógó kórlapra és csak annyit kérdezett, „Őrmester, járt maga életében Kárászon?”.Az igenlő válasz után az őrnagy az ágyra dobta a kárfelvételi jegyzőkönyveket és – a bizottság álmélkodása közepett- elrohant.
Az ikreket, akik csaknem felnőttek az elmúlt hat évben, figyelmeztetni kellett, nehogy ők tegyék meg, ami a géppuskának és a pokolgépnek nem sikerült. Ágnes sírt, két nagyobbacska fiú érdeklődve bámult. Marek nem ment haza Lengyelországba, Londonban élt. 1949-ben megjelent nála Gabriel Stier, akkor már izraeli alezredes és magas rangot, irodai elfoglaltságot ajánlott neki a fiatal állam hadseregének egy kevésbé nyilvános részlegénél. Nem fogadta el, egy kis boltja volt, ahol régiségeket és geológiai ritkaságokat árult. Az áru egy részét Kelet-Európából szerezte be…