Luna leánya
Írta: Litván Péter
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 600
Luna leánya
– Nagy Andrea Jancsi kertje című verseskötetéhez –
Luna napján, hétfőn, több híres magyar költő is született: Vörösmarty, Vajda János, Babits. És e megjelent kötettel Luna újabb bizonyítványt állított ki: felvette költői közé Nagy Andreát. Avatásképpen, ahogy lovagot szokott a királynő, mindjárt vállon ütötte kardjával, a nap hideg sugarával, hiszen ezt olvashatjuk a kötet egyik versében: „Én szólok, és tudod, nem tartalom nélkül /, balvállamon most is Isten verése kékül.” Fogjuk ezt most az istennőre, és ne verés legyen tehát, hanem felavatás, jóllehet tudjuk, és maga a ceremónia is erre utal, hogy minden felavatás egyben letaglózás.
Ide kívánkozik még egy másik transzcendens igazság : minden költői aktus kilépés a földi világból, elkárhozás vagy üdvözülés, de mivel a rossz vers nem elkárhozás, hanem csupán az üdvözülés mímelése, az igazi elkárhoztatás a költészetben – a Dies irae-é – minden rettenetével együtt éppúgy üdvözülés-töltött, mint Szent Ferenc Nap- (és egyben Hold-) himnusza – és épp az aktus üdvözülés-töltöttsége az a mérték, mely visszamenőleg, az olvasó vagy hallgató, és leginkább a hallgatóan olvasó szemszögéből (mert verset csak így lehet versként olvasni) valóban költőiségre mutat. Csak az üdvözült-üdvözítő verset éljük meg igazán költészetnek. A Luna-költő hivatása, hogy verseivel a holdban üdvözüljön. A holdban-üdvözülés Dante Paradicsomában a hűség jegyében áll, ami abból ered, hogy a Hold, miközben hűséges kísérője a Földnek, folyton változtatja alakját. Hogy egy apácának beállt királylány kitart-e fogadalma mellett, vagy ha nem engedik, ebben ő, mint szenvedő fél (mai-civilizáltra hangolt szóval: áldozat) ártatlan-e vagy sem, ezt taglalja Beatrice az üdvözülés birodalmába lépett Danténak skolasztikus szigorral. Természetesen, mint látni fogjuk, nem a hűség kérdése az egyetlen Luna-jellegzetesség, de feltétlenül érdemes ezen kezdeni, nemcsak Dante okán, hanem mert a magyar költészetben ez mint lunai alapvonás híresen megmutatkozik.
Itt van jelesül a Szózat. „Hazádnak rendületlenül / Légy híve, ó magyar; Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar.” „A nagy világon e kivűl / Nincsen számodra hely; / Áldjon vagy verjen sors keze: Itt élned, halnod kell.”
Lehetetlennek tartott vagy tudott parancs ez, melyet az összes emigráns megszeg, jóformán arra való, hogy még a költő életében pofonként érkezzen a cáfolat: amikor éppen a leghűségesebbeknek, a szabadságharc végigvivőinek kellett elbujdosniuk Magyarországról – vagy mégis azok voltak csak igazán hűségesek, akiket kivégeztek?; lunai-lunatikus, őrült parancs, és ettől csak annál igazabb. De van-e holdszerűbb tevékenység, mint az, amit látszólag tilt, mint az elbujdosás? Valójában nem az elbujdosást tiltja, hanem az elpártolást, vagyis ugyanazt, amit Beatrice felró a kilépett apácáknak. A Hold-lét, az elbujdosás éppen a hűség záloga.
Babitsnál, betegségének kitörésekor, már kétségbeesetten jelenik meg a hűség elmulasztott erénye a Balázsolás című versben: „… te meghallgattad és megóvtad gyermeki / életem a fojtogató / torokgyíktól s a veszedelmes mandulák / lobjaitól, s hogy fölnövén / félszáz évet megérjek, háladatlanul, / nem is gondolva tereád.”
És most forduljunk Nagy Andrea kötetéhez – itt miként jelenik meg a hűség kérdése?
Van benne egy Penelopé-vers, vagyis annak a nőnek a verse, aki kifejezetten hűségéről nevezetes. Itt abban a hiszemben van, hogy Odysseus már meghalt, vagy ha mást hisz is, erre hivatkozik a kérők előtt: „Kérők, tiszteljétek bánatom! / Tegnap halt meg Odysseusom…” „… hogy még ki sem hűlt helyére léphetsz, hogy képzeled?” Ezt a Penelopét a kommunikáció szintjén tehát nem az Odysseus visszatérésébe vetett hit élteti – inkább csak elodázónak látszó – hűségében, nem az irracionálisra, hanem a költőietlen átlagember számára is beláthatónak gondolt illemre apellál. De ez másodlagos. A lényeg az, hogy a vers nem Penelopéról szól, hanem Penelopé verse, aki csak annyit mond el, ami a világgal közölhető, a többiről, ami lelke mélyén van, hallgat. Ebben az értelemben ez egy nem-vers, hiszen éppen a belső tartalomról, a hűség belső szerkezetéről nem szólhat. Idejutott Luna Vörösmarty óta – ami akkor harsonaszó volt, most alibi mögé rejtőzködik. A világ szemében eljárt az idő a hűség fölött, mely a kijózanodott modern korok és modern kérők gúnyolódásának tárgya csupán. És ezen a kijózanodottságon az sem változat, ha a korok-kérők éppen részegek volnának, akikkel ilyen józan-fals módon lehet csupán beszélni. De mi józanok – hogyan is tudhatnánk, hogy mi zajlik a Hold túloldalán?
Az Eclypse total is a – megtagadott – hűség motívumával indul: „Eldöntöttem, hogy nem várok rád, / azóta injekción élek…” Luna tehát szerelmes abba, akinél ki kellene tartania, de már méltóságával vagy holdságával nem összeegyeztethető, hogy tovább várjon rá. Vagy saját semmibe vett holdságát nem tudja így tovább fenntartani. Ezzel azt mondja Luna, hogy ő nem lesz tovább hold. „Ha nem tudom megszokni, / majd megszokja bennem valami.” A hűség fogytával az injekció-enyhítette őrület marad meg Luna eredeti lételeméből: „… tele van a fejem” – olvasom az injekciós sor után – ami teliholdra utalhatna, ha nem épp az ellenkezője lenne itt: teljes elsötétedés. Hiszen ennek a versnek már a címe is épp erre, és égitestre, önmagára utal: teljes (hold-)fogyatkozás. A keringő Hold ellenpólusa nem feltétlenül a Nap szuverén fensége, hanem demokratikusabb szinten a Meteorok huliganizmusa, akiket nem köt pálya – őket nézi a Hold minden éjszaka, és olykor fáj neki, hogy nem lehet ő is olyan szabad; máskor meg maszkulin túltengésnek látja féktelen száguldásukat, aminek feltétlen zuhanás és katasztrófa lesz a vége. De ilyenkor sem nagyasszonyos megrovás munkál Lunában, hanem az a tudat, hogy valójában ő a vagány, nem pedig ezek az elvből-vagányak, mert ő az, aki mindent mer, szülni és újjászületni, lenni és megfogyatkozni, már keresztényi felhanggal istenként is kiszolgáltatottá válni, ahogy Az újszülött című versben:
…
Hihetetlenebb-e, hogy
egy asszony betér az ógörög házba,
hatalmas lesz, a feje a mennyezetet éri,
és sugározni kezd, mert ő Héra vagy Athéné?
Isteni az is,
ha megjelenik köztünk egy apró ember
aki nem volt itt korábban.
Aztán meg beleélve magát a Meteorok sorsába épp ezt kívánja önmagának: lezuhanni az égből. Ezt az ábrándot ábrázolja ábraszerűen és megvalósulásában az El suicidio de Dorothy Hale, melynek New York-i felsővilágbéli hősnője az ürességet és a függőségeket megunva kiveti magát egy toronyépület ablakán. E zuhanás fázisait úgy vizualizálja a vers, mintha hónapra elosztódó holdfázisok lennének, nem pedig egyetlen rettenetes – független és függőleges – pillanat felszabaduló képzetei.
A visszatérés-kiszabadulás tematikájára álljon itt még egy másik vers: Smells like Teen Spirit. Példa ez arra a követelményre, hogy a költő attól is költő, hogy saját kérdéseit újból és újból megfogalmazza. Egészében idézem ide ezt a verset:
A könnyed őrületnél
neki több kell.
Neki a boldogság is kevés.
Tudom, neki vér kell, meg energia,
az erekben keringő szenvedés bora.
Változás kell neki, nem-ragaszkodás,
a semmi kell,
és nem, hogy ugyanoda térjek vissza mindig, ugyanoda.
A magyarban a holdkórosság az alvajárással azonosítható, a latinban, és főként korunk nemzetközi nyelvében, az angolban, mely a mai versírást a maga sallangmentessége révén elődjével ellentétes konvencióként szabályozza, a lunaticus (lunatic) holdsújtotta, vagyis őrült.
„Többet nem kelek fel” – olvasom a Láz című versben. „… Fal felé fordulok ruhástól. / Arra meg gyorsvonatok mennek.” Másutt nem gyorsvonat, hanem egy másik fenevad jelenik meg a szobában és hétköznapossá válva: „… tigris mászkál a szobámban, / hiába várod, hogy nevessek” – cseng vissza bennem az Apaszomorító című versből. A téboly objektív tényező, és nem riaszt, csak jelen van. Amitől meg kellene rettenni, az otthonossá válik és maga az otthonosság titokzatos barlanggá – ahol a mítosz szerint az égről elbujdosó Luna (görög nevén Szelené) szeretőjével, Endimionnal találkozik, mint itt a versben: „menekülj gyönyörű szeretődhöz” –, mely létben-levés nem vidám, de élhető, sőt szerelmetes, és az apai – szíjat hasító – civilizáltságot („szemében temető”) megkerülni kénytelen önmegvalósulás és öntörvényűség.
Az Aszociális tükör című fejezetnyitó vers kvázi-családtörténetként az egymást követő, hol egymással párhuzamos, hol egymásra épülő interperszonális lelki meghasonulások prózaversi katalógusa. Mintha a lunátikusság archívumából került volna elő.
A Hold az éjszaka úrnője. Alappéldája ennek, hogy a Csongor és Tünde holdvilágában maga az Éj beszél – és ez a darab költői tetőpontja. Luna gyermekei az éjszaka gyermekei.
Nagy Andreánál a Részegség című vers hőse mint idegentestbe, úgy ütközik bele a hajnalba:
Zakatol, mint a gép és reszket a hajnal
szédülök kezemben egy pohár itallal
lábnyomokká lett a nagy pusztítás reggel
kérdőn néznek a fák zöld levélszemekkel.
Másutt az anyai tanács éjszakába helyezi azt, ami a nappalé (Daimón***):
Azt mondta Édesanyám:
„édes fiam ne halj meg, inkább házasodjál meg
a Sötétben.”
Külalakilag, mint látható, nemigen kívánják e versek a szabályos gombolású interpunkciót, amit a nappali megfelelés igénye mondatna. A Hold az egészre lát rá a maga szűrt fényében, és itt nem mutatkozik minden reális apró részlet, míg irreálisból annál több dereng.
Nyílt konfliktus is mutatkozik a napfénnyel az Árnyék című versben: „A napsütés annyira bonyolult, / mint a múlt.” Majd később ugyanebben a versben:
A múlt kék szent,
a virágokat kitépte,
agyamban a napsütés annyira bonyolult,
ha nem tartod távol.
E versek éjszaka-kedvelése az érzelmi éj sokféle sötétjét hozza elő. A levertségek, lemondások, csalódások, elszakadások, gyötrődések, káromkodó megdühödések szerelem körül rajzó kavalkádjában mégis uralkodik a szelídség, Luna tekintetének mosolya, akinek bele lehet nézni a fényébe, aki sokat láttat is magából, miközben a túlsó oldala örök titok.
És Lunának van humora. Nem kacagtató, hanem finom. Gondoljunk csak a nem éppen stand-up comedy-s Vörösmarty Petike című versére. Vagy Babits Jónást sújtó halk iróniájára.
Nagy Andrea kötetében több humoros remeklés is található. Az egyiknek – Fenntartás a címe – már német fordítása is született Dieter Uesseler révén. Ez a vers a kölcsönkérés kínos-fájdalmas gyönyörűségéről szól. Luna létezésének állandó velejárója ez, hiszen ő a fény ezüstjét kéri kölcsön és azt a gazda távollétében továbbadva kamatoztatja a világ számára. A kölcsönvétel lunai magától-értetődősége mutatkozik a szerző által – mint a könyvet beragyogó saját képi alkotásai mutatják – lakva ismert képi vagy más kulturális dimenziókból átvett és saját hangra transzformált motívumokban is: az El suicidio de Dorothy Hale eredetileg Frida Kahlo festménye; a Caprichos-sorozat Goyát idézi; a Film 1. és Film 2. már címében is utal eredetére; a Lara Paszternak regényhősnőjének ajándékozott vallomásként alteregót vesz kölcsön; az Apukám japán motívuma pedig távoli egzotikummal hatja át a saját valóság megtapasztalásait.
Visszatérve a humorra, mely eredendően folyékony halmazállapotú: a csendes, nem könnyfakasztó, de könnyként fakadó humor körébe tartoznak a Hirdetés és a Pótkávé című versek is.
A kávé motívuma másutt is előjön az éjszaka ellenpólusaként, de előjön a tea is (Teaház), máskor pedig, mint láttuk, fontos szereplői a verseknek a szeszek – az éjszaka hűséges kísérői. És ez igen természetes, hiszen a Hold, Luna asszony, kedveli a párákat és ködöket, akárcsak a könnyeket. Áldozzanak bár Zeusznak hekatombával, vagyis száz ökörrel – Lunához a nedű az illendő áldozat.
Ez a kötet sok jó, hol édes, hol keserű pohárral áldoz neki. És az elfogadás jeléül a versek tükrén sokszor megcsillan az istennő képe.