Lufi

Írta: Mezei Attila


Közzétéve 4 hónapja

Megtekintések száma: 347



Mezei Attila: Lufi

A brisbanei Rebeca és Thomas Londonban tanultak mindenféle médiával kapcsolatos, felesleges dolgokat, például újságírást. Ritkán repdestek haza, sok pénzbe került, s ami még ennél is értékesebb, rengeteg időbe. Gyakran tettek viszont kisebb európai kirándulásokat. Thomas azért szeretett volna Magyarországra menni egyszer, mert gyerekkorában gyakran vettek neki a szülei léggömböket a kikötőben, a magyar árus színes fejfedőben feszített és időnként énekelt is azon a teljesen földönkívüli nyelven. Az apja mindig morgott, hogy nem így képzeli el a rettenthetetlen forradalmárokat, de az anyja szerint senki sem venne a fickótól lufit, ha dobtáras géppisztollyal a nyakában randalírozna a mólón.
A budapesti leszálláskor azonnal megláttak egy plakátot, amelyen egy szép nő fehér selyemblúzban tehenet fej. A meglehetősen erőltetett reklám arról a vidékről származott, ahol Skóciai Szent Margit született egykor. A vonaton jöttek rá, hogy a drágának tűnő jegy valójában aprópénz, a biztonságos tempóban döcögő szerelvény időutazásra is szállította őket. Szendvicset, mogyorót, kellemesen langyos sört lehetett venni a gyászos körmű pincérkötényes jóembertől, aki furcsa kocsin tologatta áruját a folyosón. Ilyet régi amerikai filmekben láttak, csak ott még köpőcsészét is ajánlgattak a nagyérdemű utazó közönségnek. Minden idilli lett, lelassult, főleg a vonat. A városnak, ahová végül csak eljutottak, mediterrán szaga volt és balkáni fényei. Onnan busszal rázatták magukat hatalmas erdőn keresztül a faluba. Háromszor álltak meg. Először majd’ mindenki leszállt, a maradék hat utas türelmesen megvárta, amíg a sofőr becammog a megállóval szembeni cukrászdába, és egy tálca francia krémessel tér vissza. Másodszor kaptak tíz percet, hogy szedjenek hóvirágot. A két ausztrál már teljesen biztos volt benne, jó irányba utaznak. Harmadszor pedig a szállásuk előtt. A táblánál nem volt senki, a pilóta pedig sejtette, hová igyekeznek.
A házigazdájuk úgy beszélt angolul, mint egy elzárt, őserdei törzs varázslója, aki régen, dolgozott három hónapot a vasútállomáson. Hosszú fejtegetésekbe ezért nem is bocsátkozott, pálinkát itatott velük és elkísérte őket a házhoz, ahol vacsorázhatnak. Disznótoros volt, előételként hagymás, sült vérrel. A kifőzdés sem vállalkozhatott volna a Coriolanus magyarra fordításával, ezért a fiatalok jóformán nem is tudták, hogy mit esznek. A vér esetében ez nem is tűnt nagy bajnak. Hazafelé, hogy a kimerítő nap végére jusson valami folklórprogram is, bementek a kocsmába. A szakácsnő szerint biztos, mint a halál, hogy ott találkoznak az öreggel, aki ötvenhatban meg sem állt Ausztráliáig. Amikor ott nyugdíjba került, azonnal hazavetődött, úgy él az ottani pénzből, mint a monacói nagyherceg. Sokak szerint akkor sem azért kellett köddé válnia, mert halomra lőtt volna ezer ruszkit. Két faluval arrébb terhes lett valaki, és ő tekintélyes helyet foglalt el a lehetséges tettesek népes listáján.
Tanakodtak, hogy mit rendeljenek a gyanús színű folyadékok közül, s ketten is felkapták fejüket az angol beszédre. A csapos, aki valamikor szerencséjére amerikai fogságba esett, nem élvezhette a híres orosz vendégszeretetet. Sildes tengerészsapkában feszítő férfi volt a másik. Száraz fehérbort kértek, a kocsmáros hosszú nyelű mérőedénnyel kimerte az italt a pultba süllyesztett tartályból és tudtukra adta, hogy olyan úri furfangokkal, mint száraz, meg egyebek, itt nem foglalkoznak. Van a bor és a vörös. Letelepedtek a hajóskapitány külsejű öreghez, ami a következő két órában nem hangzott el a „pontosan alattunk lévő” kontinensről, azt nem is érdemes tudni. Kiderült, hogy újdonsült barátjuk kamionozott, látott végtelen sivatagokat, kéklő óceán aranyló fövenyeit, vöröslő hegyeket, cápákat és maorikat. Úton volt folyton, Brisbane-ben is járt. Amikor a kocsmáros fejére csapta a kalapját, ez a záróra vészes közeledtét jelezte, elbúcsúztak. Beszélgetőtársuk lelkükre kötötte, hogy másnap este térjenek be hozzá, ott folytassák a kellemes eszmecserét. Bora is van, jobb, mint az itteni tablettás.
Reggel szakadt az eső, de mikorra végeztek a szalonnás rántottával, elállt. A középiskolába járó szomszéd fiú kíséretében gombászni indultak, a srác angolul is tanult, de erdőt járni nem szokott, senki más nem ért rá őket pesztrálgatni. Találtak fél kosárnyi sárga színű gombácskát, a fiú majdnem repült egy kört a falu felett örömében. Vittek belőle a házhoz, ahol vacsoráznak majd. Ezután elbuszoztak a szomszéd falu strandjáig, nem a Tasmán tengerpart volt, de a hűvös vízben cápáktól nem kellett tartani. Lángost ettek, feltűnt, hogy a sajtos kétszer annyiba kerül, mint a sima, ez a sorban állók közül sokaknak szemébe ötlött. Az előttük álló nő ezzel kapcsolatban váltott néhány szót a tíz év körüli fiával, akiről lerítt a csibészség, valószínűleg megbecsült kasszafúró lesz néhány zűrzavaros év múlva. Felajánlotta a választás lehetőségét, a szemlátomást vásott suhanc valami cselt sejtett, rákérdezett, hogy a sima és a sajtos közül szemelheti-e ki neki tetszőt. A válasz lesújtotta, a sima és a semmilyen voltak a lehetőségek. Többen jót vihogtak ezen, Rebeca és Thomas egy mukkot sem értettek az egészből.
Tejszínes, petrezselymes rókagomba mártás, pirítóssal, ez lett az esti előétel. Elvarázsolta őket, ahogy az előző napon szerzett ismerősük is. A lugas hűvösében telepedtek le, az asztalon bor, szóda, babos pogácsa. Másfél óra múlva Thomas és a kivörösödött képű nyugdíjas elénekelte a „Waltzing Matildát”, Rebeca pedig csendben valami egészen mást dudorászott. Két óra múlva a bácsi bevallotta, de nehogy elmondják valakinek, nem vezetett ő teherautót, egy métert sem.
Harminc éven át a brisbanei kikötőben léggömböket árult, piros, sárga csíkos tökfödővel a fején.