Lőwy-Korponay Bereniké - A rejtőzködő hattyú
Írta: Csak Nőknek!
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 560
Lőwy-Korponay Bereniké: A rejtőzködő hattyú
Az éteri tisztaság, szelídség manapság nem „szexi”.
Márpedig A. a végtelenségig az volt. Az emberiség egyik fele lesajnáló gőggel vett csak tudomást róla, a másik meg feszengő részvéttel igyekezett elkerülni mindennemű érintkezést vele. A többségüket mégis leginkább az irritálta, hogy nyílhat ilyen tündéri mosoly egy ennyire jelentéktelen arcocskán. Mert igen, az a leheletnyi féloldalas mosoly annyi édes békességet sugárzott, hogy abba borzongatóan jól esett belefürödni mindenkinek.
Jómagam egy éven át figyeltem és igyekeztem megfejteni lénye rejtélyét. Esete klasszikus Hamupipőke történetnek tűnt. Családja nem volt, állami gondozásból került hozzánk. Ápolónőnek tanult, a kórházi gyakorlaton valójában ő az „üdvöske”, személye önmagában fájdalomcsillapító hatással bír. Extrém csendessége, sutasága pedig leginkább halláskárosultságának volt köszönhető.
Az az aszimmetrikus szemérmes mosoly talán egyfajta bocsánatkérés volt a részéről, amiért „mereven” bámulja a mindenkori beszélők ajkait.
Kicsit bosszantott és kíváncsivá tett, hogyan élvezheti a zajos társasági életet egy olyan valaki, akit ennyire semmibe vesznek a többiek. Márpedig őt – hiába húzódott meg mindig valamelyik sarokban – nyilvánvalóan örömmel és hálával töltötte el pusztán az, hogy jelen lehet.
Képzeletemben egy viktoriánus regény hősnőjévé magasztosítottam, egy olyan modern kori „Jane Eyre”- vé, aki bár társadalmilag perifériára szorult nő, de titokban öntudatos tartással bír, tudva azt, hogy jelentéktelen külseje kincset érő jellemet rejt. Jane legalább tudott dacos lenni, kiállt magáért, tisztában volt önnön értékével, míg A. szívszorítóan kedves és alkalmazkodó volt minden helyzetben. A siketsége volt talán a burok, ami megvédte, hiszen megtehette, hogy kizárja a bántó beszédeket...
Egyszer aztán, egy nyomasztóan unalmas péntek délután, amikor zajos és kaotikus intézményünk néma ürességbe burkolózott, s jómagam is félálomban üldögéltem a félhomályos tanári szoba magányában, egyszer csak A. azzal a bizonyos félmosolyával a pofiján bekopogott hozzám. Tudtam, hogy hétvégére kórházi ügyeletet vállalt megint, de arra számítottam, hogy munka után észrevétlen bezárkózik a szobájába – ahogy mindig teszi. Most viszont ott álldogált a küszöbön, tétován kapaszkodva az ajtófélfába és csak nézett rám várakozóan. Szerintem fogalma se volt róla, mennyire zavarba hozott ezzel. Tekintete egyszer csak az asztalomon fekvő könyvekre vándorolt és szokatlanul élénk kíváncsiság csillant fel a szemeiben.
Ez a szemvillanás elég volt hozzá, hogy vidáman csacsogva mesélni kezdjek neki mennyire szeretek mesét olvasni másoknak, korosztálytól függetlenül. Erre ő sután kényelembe helyezte magát az asztal másik oldalán.
Ösztönösen nyúltam a kopott Andersen kötet felé. Még szabadkoztam is, hogy divatos fantasy helyett inkább egy komor klasszikust választottam, de őt láthatólag ez egy cseppet sem kedvtelenítette el.
Kinyitottam hát a könyvet és olvasni kezdtem:
De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgultak a búzatáblák, a zab még zölden bólogatott, a kaszálókon petrencékbe hordták a szénát…
Felnéztem ellenőrzésképpen, hogy elég hangosan, artikuláltan beszélek-e….Megérthette a dilemmámat, mert bátorítóan intett a fejével. Megkönnyebbültem és lendületesen folytattam az olvasást.
(…) Végre-végre megpattant a nagy tojás héja. - Pip, pip! - sipogta a fióka, és kikászálódott a nagyvilágra. Milyen rút volt szegény, és milyen nagy!
Egy perc alatt mesélő üzemmódba kapcsoltam, teátrális hanglejtéssel, széles gesztusokkal interpretálva a történetet.
De a szegény kiskacsát, amelyik utolsónak bújt ki a tojásból, szünetlen csípték, rúgták, tépázták és csúfolták a többiek, nemcsak a kacsák, de még a tyúkok is….
Gyerekkoromban olvastam utoljára a szomorú dán szívfacsaró meséit, már akkoriban is borzasztóan letaglóztak és nyomasztottak... Igyekeztem tompítani a szavakat, amik érzékletesen taglalták, hogyan alázták, bántották, közösítették ki a többiek a főhőst, de így is kezdtem egyre kínosabban érezni magam.
Egy este csodálatos színekben bukott le a nap, s a rózsás fényben egy sereg pompás, nagy madár szállt föl egy bokrosból. A kiskacsa még sohasem látott efféle madarakat: ragyogó
fehér volt a tolluk, a nyakuk karcsú és szépen ívelő - hattyúk voltak. (...)
Nem tudott másra gondolni, csak a ragyogó tollú, boldog madárseregre; amikor eltűntek a szeme elől, lebukott a mélybe, s amikor felmerült, egészen különös érzések kerítették
hatalmukba. A nevüket sem tudta azoknak a madaraknak; azt se sejtette, hová repültek, mégis úgy megszerette őket, mint még senkit a világon ….
Ekkora már remegett a hangom olyan sűrű feszültséggel telt meg köröttünk a levegő. Lehetetlen volt letagadni a nyilvánvaló párhuzamot, minden porcikámban érzékeltem mennyire pengeélen táncolok...
Leszállok közétek, királyi madarak! Azt se bánom, ha halálra vagdaltok, amiért ilyen rút létemre közétek merészkedtem! Inkább ti öljetek meg, mint kacsák csípjenek, tyúkok vágjanak, szolgáló rugdosson, vagy a kegyetlen tél végezzen velem! - Azzal letelepedett a patak vizére, s a hattyúk felé úszott. Azok észrevették, és sietve siklottak elébe. - Csak öljetek meg! - mondta a szegény kiskacsa, és fejét a víztükörre hajtotta, úgy várta a halált.
De mit pillantott meg a tiszta vízben? Nem a hajdani idomtalan, szürke tollú, rút kiskacsa képét, hanem egy pompás, gyönyörei hattyúét - tulajdon képe mását. (…) Ez a legszebbik, ez az új. Olyan fiatal és olyan gyönyörűek a hófehér tollai!
És az öreg hattyúk fejet hajtottak a hajdani rút kiskacsa előtt. A fiatal hattyú azt se tudta, hová legyen a nagy megtiszteltetéstől. Fejét a szárnya alá dugta, úgy megszégyenítette a dicséret. Boldog volt, nagyon boldog, de mégsem fuvalkodott fel, mert a jó szív sohasem kevély...
A mese véget ér, elhallgatok. Bámulom a könyvet, körülöttünk a csendnek súlya van.
A. szobormerev arcán két könnypatak nyoma csillan.
Egyszer csak mint egy apró szikra, megvillan valami titkos varázslat a szemeiben, s egész lénye megtelik finoman vibráló örömmel.
Felém fordul, hatalmas kétoldalas mosoly ragyogja be vonásait. Az összes kétségem tova tűnik. Mindent ért. Mindent tud. Csilingelően felkacag, s szokatlan könnyedséggel pattan fel a székéből. Talán még ő sem tudja hova és miért siet annyira, csak az biztos, hogy egy hattyú kecses méltóságával suhan ki a nagyvilágba...