Lopott könyvek
Írta: Imre Hilda
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 286
Lopott könyvek
Őszszagú szelek rázták Erika kabátját, ahogy a könyvtár felé sietett. Pityergett néhány felhő is, de a szél sokkal zavaróbb volt. A vékony ballon, mint valami lufi, úgy lebbent fel néha, aztán megadóan ereszkedett vissza, amikor a kislány lassított. Nehezen kapott levegőt, mégsem hagyta abba a loholást, kivéve, amikor a ronda novemberi idő erre kényszerítette.
Csak pár saroknyit kellett küszködnie, mégsem esett jól vívnia a felsőbb hatalmakkal.
Tavasszal legalább a levegőben van a nyár ígérete, de most csak annyi, hogy egyszer még talán eljön a karácsony. Neki igen, a nagypapának meg ki tudja. Ezért kellett mindig sietnie. Soha nem tudhatta, várja-e még az ablakban egy olyan öreg arc, amelyhez hasonlót egyszer látott csak.
Nemrég egy koszossárga fényképre akadt valami öreg komód aljában. A ruhák alá volt begyűrve, a széle letöredezett és az állt rajta: Andikának soha el nem múló szeretettel.
Ócska egy kép volt és büdös. Megszagolta. Ahogy mindent. Anyja szerint előbb szagolt, mint látott. Csecsemőkorában mindenki Szimatnak hívta, mert mintha mindent az orrával akart volna előbb felfedezni. A szagok felkúsztak egészen a haja alá és bizsergették a fejbőrét. Senki nem mondta neki, hogy ez nem természetes.
A könyvtár fala megszenvedte a járókelőket és a csavargókat. Az óbarna festék egykedvűen pergett le szemmagasságig, de a beugróknál és a kapualjban vizelet szaga terjengett. A nagy vaskilincs erősen tartotta helyén a kaput. Munkáját nem tegnap kezdte.
Erika megkönnyebbülten lépett be az előtérbe. Már ott megérezte a dohos könyvek jellegzetes porszagát. Mennyei illat volt. Ismerős, barátságos, megnyugtató.
Az elsőre felkanyargó lépcső éles ívben kunkorodott a rácsos üvegablakkal lezárt ajtóhoz. A mögött laktak a mesék és a nem létező történetek. A polcokon kopott, foszlott gerincű könyvek vártak kölcsönzőjükre. Akadtak olyanok is, amelyekhez évek óta nem nyúlt senki. Ezt onnan lehetett tudni, hogy túl tiszta maradt a borítójuk és sehol egy szamárfül nem kiabált használója ellen. Ezeket mindig megsajnálta. Hogy lehet, hogy vannak kevésbé érdekes könyvek? Mi van a bennük szereplőkkel? Ők vajon alszanak, vagy halálos nyugalommal tűrik a mellőzést?
Egy hónapja jutott eszébe először, hogy némelyiket sétálni viszi a városba, hátha a főhősök kicsit leporolják színehagyott ruháikat, felélednek és új történetek mesélésébe fognak. Az első könyv, amelynek a tetején egy bánatos férfiarc szemezett vele, valami furcsanevű szerzőé volt.
Marchais volt ráírva cirkalmas, nagy betűkkel. Azt vitte el először, de soha többé nem hozta vissza, mert a könyv egy váratlan záporban ronggyá ázott.
Senki nem kereste rajta, ugyanis Erika titkos sétát akart tenni vele, így a könyvtárost nem avatta be. Hátizsákjában utazott ki szűk könyvföldről a tágas világmindenségbe.
Aztán hetente egy földkörüli útra indult, de valamiért egyik sem jutott messzire. Viszont a lopást mesterfokra fejlesztette.
A következő könyvet nagypapa kérte. Igaz, hogy nem volt tisztában a mű útjával, de Erika nem is akarta, hogy ez zavart keltsen közöttük. A nyomorultakat vitte ki szép finoman. Addig nem is volt semmi baj, amíg az első kötet felénél tartott a felolvasásban. A papának otthonban nem volt más szórakozása. A tévét nem látta jól, olvasni meg pláne nem tudott már.
A papával kapcsolatban minden titkos volt. Először is tilos volt bejárnia hozzá. Aztán még tilosabb volt a szobájában elbújni és várni, hogy a gondozók elmenjenek kávézni.
A legtilosabb pedig a lopott könyvek felolvasása volt.
Ez a könyv nagyon tetszett neki. Azt mondta, ő is rossz gyerek volt, mint Jean Valjean. Lopott is. Erre a mondatra a kislány arca lángtengerré változott. Olyan hirtelen ugrott fel a billenős lábú székről, hogy a pirosas színű leves tálcástól, mindenestől az ölébe fordult. A könyv menten jóllakott a zsíros lével, de jutott a lány kabátjára és a cipőjére is egy kevés.
Az öreg meghökkenve bámulta az izgatott gyereket. Mi a csuda lelte ilyen váratlanul?
– Majd jövök nem sokára – kiáltotta riadtan a kis tolvaj és már futott is ki az üres folyosóra.
Senki nem látta meg. A gondozók élték a maguk délutáni szabadságát.
Az utcán azért bömbölni kezdett. Nem a kabátját sajnálta, hanem a könyv szereplőit, akik most belefonnyadtak a lapokba és már soha többé nem kerülhettek vissza a könyvtári polcra, hogy elmeséljék társaiknak, merre is jártak. A kukában végezték, ahogy az előző világjáró is.
Legjobban az bántotta, hogy jót akart nekik. Jól tudta, a lakásuk abban a roggyant épületben van, de meg akarta nekik mutatni, mennyit is változott a világ, amíg ott kornyadoztak. És az első kötet fele pusztulásba ment.
Bő egy héttel később merészkedett csak vissza a könyvbirodalomba. Óvatosan odacsúsztatta a mogorva könyvtáros elé a hivatalosan kikölcsönzöttet és osont is volna tovább, amikor a nő megszólította:
– Látom, szeretsz olvasni.
Erre mit lehetett mondani? Erika tanácstalanul pislogott, hisz a kérdés ostobaság volt.
– Igen – válaszolta óvatosan.
– Gyűjtöd is a könyveket? – Jött a következő furcsa kérdés egy olyan asszony szájából, aki eddig a köszönésen kívül szóra sem méltatta. Talán csak nem vette észre a tilosban járást?
A lába megremegett. Kínosan hosszú csend után tudta csak kibökni a választ:
– Igen, de csak kevés van. Kicsi a lakásunk. – Maga sem értette, mire föl a további érdeklődés és azt sem, ő minek magyarázkodik.
– Az jó! Manapság egyre kevesebben szeretik a könyveket. Ódivatúnak tartják őket.
Megint nem tudott mit mondani. Az ódivatú szó jelentésével sem volt egészen tisztában.
– Akkor menj, keress valami izgalmasat! – Hessentette el a nő, és kötött kék kardigánját szorosabbra húzta magán.
Erika fellélegzett. Semmi gond, csak egy pillanatra hitte, hogy lebukott. Elmagyarázni meg nem lehetett volna, hogy nem ellopni akarja a könyveket, hanem megjáratni. Vissza is csente volna mind, ha nem történik velük baleset.
A nyomorultak második kötete, a vastagabbik már türelmetlenül várta, hogy beugorhasson a tarka vászon hátizsákba és útnak eredhessen.
Szélsebesen választott még egy cicás tetejűt is a gyerekrészlegen, ahová a könyvtár másik szárnyából eljutni nem volt kis feladat aznap. Csak ketten lézengtek a polcok közt. Ők is épp a telefonjaikat babrálták. Nem lehetett ködként átosonni a könyverdőn. Beleizzadt az izgalomba, de sikerült.
A hölgy most rá sem nézett, csak elé tolta a kis papírt, amin alá kellett írnia kölcsönzést.
Az utcán azonnal kigombolta világoskék szövetkabátját, mert valami eszelős kályhameleg fűtötte odabenn.
A papa már várta. Tíz napja nem volt nála. Nehéz volt úgy eljönnie otthonról, úgy, hogy az anyja ne faggatta volna. Mostanában sokat hazudott és még lopott is. Mintha az elmúlt időszak kicserélte volna benne a jókislány-lelket.
Amióta csak vissza tudott emlékezni, a nagypapáról nem beszélt neki senki. Sokáig úgy hitte, biztosan nagyon messze él, ezért elfelejtették. Aztán egy évvel ezelőtt, egy váratlan telefon kapcsán kiderült, a városban van. Ekkor mondta ki először az anyja, amit ő már addig is sejtett: nem akarja látni az apját. Ha 30 évig kibírta nélküle, akkor most sem fog belehalni.
Annyit még később kihallott egy-egy beszélgetésből, telefonhívásból, hogy egy öregotthonba került, mert egyre kevésbé tud törődni magával.
Erika nem értette anyját. Mindig azt sorolta neki, nem szabad önzőnek lenni, törődni kell másokkal, figyelni kell a gyengékre, elesettekre. Szép szavak voltak, de tettek nem követték. Most pláne nem. Hosszú kutakodás eredményeképp az íróasztal fiókjának legmélyén csak megtalálta a címet, ahová a papa költözött végnapjait leélni.
A hazugságáradatot az első látogatás indította be. Minden egyes mondata álnok kígyóként tekeredett ki a száján. Mégse fogott gyanút senki. Elhitte az anyja, hogy szakkörre megy, hittek a gondozók, amikor állította, muszáj volt egyedül jönnie látogatóba, anyja súlyos beteg.
Olyan könnyen görögtek ki útjából a kövek, hogy diadalmasan felnevetett, amikor a nagyapját először meglátta. Kíváncsi is volt meg ijedt, de az öreg visszafogott kedvességgel köszöntötte, bár folyton Andikának szólította. Andikának Erika anyját hívták. Jól sikerült fél óra volt. Csak az utolsó pillanatokban derült ki, mindketten bolondulnak a könyvekért.
Azzal a repkedős boldogsággal jött el, amelynek nevet sem lehetett adni. Volt egy cinkostársa a betűk világában. Ezt ki értené meg? A felnőttek semmiképp, mert mindent túlkombinálnak, örökösen magyarázatokat keresnek mindenre. A hozzá hasonló korúak meg kigúnyolnák, mert manapság már nem menő a könyv, porszagú és idejétmúlt.
A felolvasás alatt a papa néha elbóbiskolt, néha egészen úgy bólogatott, mint aki minden egyes szót elraktároz. Erika félhangosan olvasott. Dallamos hangjában volt valami tündérszerű. Amikor felnézett, majdnem felkiáltott. Az ajtóban az egyik ápoló nézte mosolyogva.
– Nagyon büszke lehet rád a nagyapád! – Rekedtes hangja megtöltötte a csendes szoba délutáni levegőjét. Még a falak is szunyókáltak.
A meglepetés megölte dicséretet. A kislány felugrott és úgy rohant ki a szűkre nyitott ajtón, mint akit rajtakaptak valami kimondhatatlan galádságon. A szívében kalapált a szavak keltette visszhang.
Mi lesz most? Minden ki fog derülni! Anyja tajtékozni fog, a Mikulás messze elkerüli őt. Valószínűleg istentelenül elverik, mert a bűnt bűnre halmozott. Akármit is tett, mindenre rátett egy lapáttal az, hogy a könyveket egyszer sem tudta visszajuttatni. A harmadik könyv ment veszendőbe.
A potyogó vakolat-szegélyezte járdán lelassított. Felkészült a verésre. Már érezte a bot suhintását és a combja belesajdult. Ott fájt a legjobban. Csak a pisilést vissza tudja tartani. Ez volt minden alkalommal a legfőbb gondolata. Csak nehogy a félelem csapot nyisson a testén.
Benn a lakásban a falak réseiben megült a csend. Anyja bundáskenyerének szagát a lépcsőházban is érezni lehetett. A kilincsről lecsúszott nyirkos keze alig tudta kigombolni a kabátját.
– A legjobbkor! – mosolyodott el a nő, akinek ráncait lassan a bánat könyvében a sorokhoz lehetett volna csomózni.
Erika megnyugodott. Egyelőre minden rendben volt.
– Siettem – közölte gyorsan, ami nem is volt hatalmas lódítás. – Terítsek?
– Moss kezet és szólj apádnak, hátha megéhezett már!
Aztán valahogy csak elmúltak a napok. Belekaroltak egymásba és hetekké fonódtak. Semmi nem történt. Mégsem mert bemenni a papához. A Mikulás is talán megbocsájtott.
Este kikészítette a csizmáját egy gyűrött újságpapírra. Kisimogatta, a szélét visszahajtotta és a kopott ablakkeret mellé helyezte szorosan a lábbeliket. Az egyikbe belecsúsztatott egy papírlapot. Bocsánat, ennyi állt rajta. Akinek szól, érteni fogja. Erről meg volt győződve.
Nagyon nehezen csukódott le a szeme. Az elmúlt hetekben nem hazudott, nem lopott, viszont nem is törődött az öregotthon magányos öregemberével. Nem tett rosszat, de jót sem. Olykor lopva leste anyja arcát, figyelte hangjának rezdüléseit. Semmi gyanús nem volt benne.
De a vén puttonyos az más. Ő mindent tud a gyerekekről. Ha ez tényleg így van, akkor őt biztosan messziről elkerüli.
Éjjel havas eső esett. A szél erősen rázta a levélnélküli ágakat. Egyszer felriadt. Mintha az ajtó nyikordult volna meg, de a gyér, utcai világításban is észrevette, hogy csizmája mellett nincs semmi. Szíve egy kicsit megsajdult.
Aztán az álom ráült várakozó ágyára. A reggel sokáig vitatkozhatott az éjjel, mert az nehezen akart elkotródni.
A piszkosszürke virradat végül meghozta a csodát. A párkányon egy csomag árválkodott. Barna papirosú szögletes ajándék. Nem csokinak látszott. Babát sem rejthetett a forma. Alig mert hozzányúlni.
Frottír zoknis léptei óvatosan közelítették meg a varázslatot. A függöny mintha meglebbent volna.
Harangoztak a közeli templomban. Ahogy a kondulás elhalt, kíváncsisága felerősödött. A vastag csomagolás alatt azonnal megérezte a könyvek formáját. Nehezek voltak. Türelmetlen mozdulattal tépte le a ragasztást. A Mikulás segítői kicsit kapkodtak, mert az egyik helyen a szalag nem is ragadt igazán.
Három könyvet kapott. Pontosan azt a hármat, amiket a könyvtárból hozott el. Azaz nem pontosan, mert ezek nem lehettek azok, nem voltak sárosak, piszkosak. Visszatértek hozzá, mert befejezték az utazást. Megértett, hogy vissza kell vinnie őket, mert már nem akarnak messzire menni. Visszavágynak a polcokra.
Csokit nem hozott a vén szakállas. Aki lop, annak nem jár. Erika sóhajtott egy nagyot. Aztán megkönnyebbülten magához szorította az ajándékot.
Csak pár saroknyit kellett küszködnie, mégsem esett jól vívnia a felsőbb hatalmakkal.
Tavasszal legalább a levegőben van a nyár ígérete, de most csak annyi, hogy egyszer még talán eljön a karácsony. Neki igen, a nagypapának meg ki tudja. Ezért kellett mindig sietnie. Soha nem tudhatta, várja-e még az ablakban egy olyan öreg arc, amelyhez hasonlót egyszer látott csak.
Nemrég egy koszossárga fényképre akadt valami öreg komód aljában. A ruhák alá volt begyűrve, a széle letöredezett és az állt rajta: Andikának soha el nem múló szeretettel.
Ócska egy kép volt és büdös. Megszagolta. Ahogy mindent. Anyja szerint előbb szagolt, mint látott. Csecsemőkorában mindenki Szimatnak hívta, mert mintha mindent az orrával akart volna előbb felfedezni. A szagok felkúsztak egészen a haja alá és bizsergették a fejbőrét. Senki nem mondta neki, hogy ez nem természetes.
A könyvtár fala megszenvedte a járókelőket és a csavargókat. Az óbarna festék egykedvűen pergett le szemmagasságig, de a beugróknál és a kapualjban vizelet szaga terjengett. A nagy vaskilincs erősen tartotta helyén a kaput. Munkáját nem tegnap kezdte.
Erika megkönnyebbülten lépett be az előtérbe. Már ott megérezte a dohos könyvek jellegzetes porszagát. Mennyei illat volt. Ismerős, barátságos, megnyugtató.
Az elsőre felkanyargó lépcső éles ívben kunkorodott a rácsos üvegablakkal lezárt ajtóhoz. A mögött laktak a mesék és a nem létező történetek. A polcokon kopott, foszlott gerincű könyvek vártak kölcsönzőjükre. Akadtak olyanok is, amelyekhez évek óta nem nyúlt senki. Ezt onnan lehetett tudni, hogy túl tiszta maradt a borítójuk és sehol egy szamárfül nem kiabált használója ellen. Ezeket mindig megsajnálta. Hogy lehet, hogy vannak kevésbé érdekes könyvek? Mi van a bennük szereplőkkel? Ők vajon alszanak, vagy halálos nyugalommal tűrik a mellőzést?
Egy hónapja jutott eszébe először, hogy némelyiket sétálni viszi a városba, hátha a főhősök kicsit leporolják színehagyott ruháikat, felélednek és új történetek mesélésébe fognak. Az első könyv, amelynek a tetején egy bánatos férfiarc szemezett vele, valami furcsanevű szerzőé volt.
Marchais volt ráírva cirkalmas, nagy betűkkel. Azt vitte el először, de soha többé nem hozta vissza, mert a könyv egy váratlan záporban ronggyá ázott.
Senki nem kereste rajta, ugyanis Erika titkos sétát akart tenni vele, így a könyvtárost nem avatta be. Hátizsákjában utazott ki szűk könyvföldről a tágas világmindenségbe.
Aztán hetente egy földkörüli útra indult, de valamiért egyik sem jutott messzire. Viszont a lopást mesterfokra fejlesztette.
A következő könyvet nagypapa kérte. Igaz, hogy nem volt tisztában a mű útjával, de Erika nem is akarta, hogy ez zavart keltsen közöttük. A nyomorultakat vitte ki szép finoman. Addig nem is volt semmi baj, amíg az első kötet felénél tartott a felolvasásban. A papának otthonban nem volt más szórakozása. A tévét nem látta jól, olvasni meg pláne nem tudott már.
A papával kapcsolatban minden titkos volt. Először is tilos volt bejárnia hozzá. Aztán még tilosabb volt a szobájában elbújni és várni, hogy a gondozók elmenjenek kávézni.
A legtilosabb pedig a lopott könyvek felolvasása volt.
Ez a könyv nagyon tetszett neki. Azt mondta, ő is rossz gyerek volt, mint Jean Valjean. Lopott is. Erre a mondatra a kislány arca lángtengerré változott. Olyan hirtelen ugrott fel a billenős lábú székről, hogy a pirosas színű leves tálcástól, mindenestől az ölébe fordult. A könyv menten jóllakott a zsíros lével, de jutott a lány kabátjára és a cipőjére is egy kevés.
Az öreg meghökkenve bámulta az izgatott gyereket. Mi a csuda lelte ilyen váratlanul?
– Majd jövök nem sokára – kiáltotta riadtan a kis tolvaj és már futott is ki az üres folyosóra.
Senki nem látta meg. A gondozók élték a maguk délutáni szabadságát.
Az utcán azért bömbölni kezdett. Nem a kabátját sajnálta, hanem a könyv szereplőit, akik most belefonnyadtak a lapokba és már soha többé nem kerülhettek vissza a könyvtári polcra, hogy elmeséljék társaiknak, merre is jártak. A kukában végezték, ahogy az előző világjáró is.
Legjobban az bántotta, hogy jót akart nekik. Jól tudta, a lakásuk abban a roggyant épületben van, de meg akarta nekik mutatni, mennyit is változott a világ, amíg ott kornyadoztak. És az első kötet fele pusztulásba ment.
Bő egy héttel később merészkedett csak vissza a könyvbirodalomba. Óvatosan odacsúsztatta a mogorva könyvtáros elé a hivatalosan kikölcsönzöttet és osont is volna tovább, amikor a nő megszólította:
– Látom, szeretsz olvasni.
Erre mit lehetett mondani? Erika tanácstalanul pislogott, hisz a kérdés ostobaság volt.
– Igen – válaszolta óvatosan.
– Gyűjtöd is a könyveket? – Jött a következő furcsa kérdés egy olyan asszony szájából, aki eddig a köszönésen kívül szóra sem méltatta. Talán csak nem vette észre a tilosban járást?
A lába megremegett. Kínosan hosszú csend után tudta csak kibökni a választ:
– Igen, de csak kevés van. Kicsi a lakásunk. – Maga sem értette, mire föl a további érdeklődés és azt sem, ő minek magyarázkodik.
– Az jó! Manapság egyre kevesebben szeretik a könyveket. Ódivatúnak tartják őket.
Megint nem tudott mit mondani. Az ódivatú szó jelentésével sem volt egészen tisztában.
– Akkor menj, keress valami izgalmasat! – Hessentette el a nő, és kötött kék kardigánját szorosabbra húzta magán.
Erika fellélegzett. Semmi gond, csak egy pillanatra hitte, hogy lebukott. Elmagyarázni meg nem lehetett volna, hogy nem ellopni akarja a könyveket, hanem megjáratni. Vissza is csente volna mind, ha nem történik velük baleset.
A nyomorultak második kötete, a vastagabbik már türelmetlenül várta, hogy beugorhasson a tarka vászon hátizsákba és útnak eredhessen.
Szélsebesen választott még egy cicás tetejűt is a gyerekrészlegen, ahová a könyvtár másik szárnyából eljutni nem volt kis feladat aznap. Csak ketten lézengtek a polcok közt. Ők is épp a telefonjaikat babrálták. Nem lehetett ködként átosonni a könyverdőn. Beleizzadt az izgalomba, de sikerült.
A hölgy most rá sem nézett, csak elé tolta a kis papírt, amin alá kellett írnia kölcsönzést.
Az utcán azonnal kigombolta világoskék szövetkabátját, mert valami eszelős kályhameleg fűtötte odabenn.
A papa már várta. Tíz napja nem volt nála. Nehéz volt úgy eljönnie otthonról, úgy, hogy az anyja ne faggatta volna. Mostanában sokat hazudott és még lopott is. Mintha az elmúlt időszak kicserélte volna benne a jókislány-lelket.
Amióta csak vissza tudott emlékezni, a nagypapáról nem beszélt neki senki. Sokáig úgy hitte, biztosan nagyon messze él, ezért elfelejtették. Aztán egy évvel ezelőtt, egy váratlan telefon kapcsán kiderült, a városban van. Ekkor mondta ki először az anyja, amit ő már addig is sejtett: nem akarja látni az apját. Ha 30 évig kibírta nélküle, akkor most sem fog belehalni.
Annyit még később kihallott egy-egy beszélgetésből, telefonhívásból, hogy egy öregotthonba került, mert egyre kevésbé tud törődni magával.
Erika nem értette anyját. Mindig azt sorolta neki, nem szabad önzőnek lenni, törődni kell másokkal, figyelni kell a gyengékre, elesettekre. Szép szavak voltak, de tettek nem követték. Most pláne nem. Hosszú kutakodás eredményeképp az íróasztal fiókjának legmélyén csak megtalálta a címet, ahová a papa költözött végnapjait leélni.
A hazugságáradatot az első látogatás indította be. Minden egyes mondata álnok kígyóként tekeredett ki a száján. Mégse fogott gyanút senki. Elhitte az anyja, hogy szakkörre megy, hittek a gondozók, amikor állította, muszáj volt egyedül jönnie látogatóba, anyja súlyos beteg.
Olyan könnyen görögtek ki útjából a kövek, hogy diadalmasan felnevetett, amikor a nagyapját először meglátta. Kíváncsi is volt meg ijedt, de az öreg visszafogott kedvességgel köszöntötte, bár folyton Andikának szólította. Andikának Erika anyját hívták. Jól sikerült fél óra volt. Csak az utolsó pillanatokban derült ki, mindketten bolondulnak a könyvekért.
Azzal a repkedős boldogsággal jött el, amelynek nevet sem lehetett adni. Volt egy cinkostársa a betűk világában. Ezt ki értené meg? A felnőttek semmiképp, mert mindent túlkombinálnak, örökösen magyarázatokat keresnek mindenre. A hozzá hasonló korúak meg kigúnyolnák, mert manapság már nem menő a könyv, porszagú és idejétmúlt.
A felolvasás alatt a papa néha elbóbiskolt, néha egészen úgy bólogatott, mint aki minden egyes szót elraktároz. Erika félhangosan olvasott. Dallamos hangjában volt valami tündérszerű. Amikor felnézett, majdnem felkiáltott. Az ajtóban az egyik ápoló nézte mosolyogva.
– Nagyon büszke lehet rád a nagyapád! – Rekedtes hangja megtöltötte a csendes szoba délutáni levegőjét. Még a falak is szunyókáltak.
A meglepetés megölte dicséretet. A kislány felugrott és úgy rohant ki a szűkre nyitott ajtón, mint akit rajtakaptak valami kimondhatatlan galádságon. A szívében kalapált a szavak keltette visszhang.
Mi lesz most? Minden ki fog derülni! Anyja tajtékozni fog, a Mikulás messze elkerüli őt. Valószínűleg istentelenül elverik, mert a bűnt bűnre halmozott. Akármit is tett, mindenre rátett egy lapáttal az, hogy a könyveket egyszer sem tudta visszajuttatni. A harmadik könyv ment veszendőbe.
A potyogó vakolat-szegélyezte járdán lelassított. Felkészült a verésre. Már érezte a bot suhintását és a combja belesajdult. Ott fájt a legjobban. Csak a pisilést vissza tudja tartani. Ez volt minden alkalommal a legfőbb gondolata. Csak nehogy a félelem csapot nyisson a testén.
Benn a lakásban a falak réseiben megült a csend. Anyja bundáskenyerének szagát a lépcsőházban is érezni lehetett. A kilincsről lecsúszott nyirkos keze alig tudta kigombolni a kabátját.
– A legjobbkor! – mosolyodott el a nő, akinek ráncait lassan a bánat könyvében a sorokhoz lehetett volna csomózni.
Erika megnyugodott. Egyelőre minden rendben volt.
– Siettem – közölte gyorsan, ami nem is volt hatalmas lódítás. – Terítsek?
– Moss kezet és szólj apádnak, hátha megéhezett már!
Aztán valahogy csak elmúltak a napok. Belekaroltak egymásba és hetekké fonódtak. Semmi nem történt. Mégsem mert bemenni a papához. A Mikulás is talán megbocsájtott.
Este kikészítette a csizmáját egy gyűrött újságpapírra. Kisimogatta, a szélét visszahajtotta és a kopott ablakkeret mellé helyezte szorosan a lábbeliket. Az egyikbe belecsúsztatott egy papírlapot. Bocsánat, ennyi állt rajta. Akinek szól, érteni fogja. Erről meg volt győződve.
Nagyon nehezen csukódott le a szeme. Az elmúlt hetekben nem hazudott, nem lopott, viszont nem is törődött az öregotthon magányos öregemberével. Nem tett rosszat, de jót sem. Olykor lopva leste anyja arcát, figyelte hangjának rezdüléseit. Semmi gyanús nem volt benne.
De a vén puttonyos az más. Ő mindent tud a gyerekekről. Ha ez tényleg így van, akkor őt biztosan messziről elkerüli.
Éjjel havas eső esett. A szél erősen rázta a levélnélküli ágakat. Egyszer felriadt. Mintha az ajtó nyikordult volna meg, de a gyér, utcai világításban is észrevette, hogy csizmája mellett nincs semmi. Szíve egy kicsit megsajdult.
Aztán az álom ráült várakozó ágyára. A reggel sokáig vitatkozhatott az éjjel, mert az nehezen akart elkotródni.
A piszkosszürke virradat végül meghozta a csodát. A párkányon egy csomag árválkodott. Barna papirosú szögletes ajándék. Nem csokinak látszott. Babát sem rejthetett a forma. Alig mert hozzányúlni.
Frottír zoknis léptei óvatosan közelítették meg a varázslatot. A függöny mintha meglebbent volna.
Harangoztak a közeli templomban. Ahogy a kondulás elhalt, kíváncsisága felerősödött. A vastag csomagolás alatt azonnal megérezte a könyvek formáját. Nehezek voltak. Türelmetlen mozdulattal tépte le a ragasztást. A Mikulás segítői kicsit kapkodtak, mert az egyik helyen a szalag nem is ragadt igazán.
Három könyvet kapott. Pontosan azt a hármat, amiket a könyvtárból hozott el. Azaz nem pontosan, mert ezek nem lehettek azok, nem voltak sárosak, piszkosak. Visszatértek hozzá, mert befejezték az utazást. Megértett, hogy vissza kell vinnie őket, mert már nem akarnak messzire menni. Visszavágynak a polcokra.
Csokit nem hozott a vén szakállas. Aki lop, annak nem jár. Erika sóhajtott egy nagyot. Aztán megkönnyebbülten magához szorította az ajándékot.