Libidó
Pistika ma csak tíz órára készült el, így hát kicsit kapkodnia kell, mert nem ér rá, a délelőttnek menetrendje van, és azt be kell tartani.
Ki kell menni az útig. Ez séta, de lehet sietni is. Aztán el kell helyezkedni. Előtte oda kell köszönni Pistu bácsinak, aki AZON a sarkon lakik, és aki drusza (ezt Pistu bácsi mondja, Pistika meg egyetért, jobb híján).
Meg kell inni a szörpöt (télen teát) amit Margit néni (aki Pistu bácsi felesége) hoz ki neki a kerítéshez. Közben beszélgetni kell. Nénje mondta, hogy a szomszédokkal, meg Pistu bácsival, meg Margit nénivel, meg Kővári úrral, aki doktor, meg Danyidöncivel, aki a zöldséges a főút mellett beszélgetni kell, mert ők barátok, és szeretik őt. Meg az utcában, aki lakik, és beszélgetni szeretne, azzal beszélgetni kell, mert ez udvariasság. Beszélgetni lehet még a postással, a rendőrrel, a buszvezetővel, aki az utca végéből indul és érkezik naponta sokszor. Mással meg nem kell beszélgetni. Van, akivel meg tilos. Ezeket Nénje szépen elsorolta neki, és Pistika meg betartja. Mert Pistika jó és szófogadó. Ezt Nénje is mondja, Bandi bátyja is mondja (aki az anyu testvére), meg az anyu is mondta régen.
Szóval inni, meg beszélgetni kell egy kicsit. Ez is idő, és Pistika csak ez után tud nekigyürkőzni a Dolgának. De csak egyig lehet délelőtt, mert aztán ebéd van, aztán alvás, aztán délután is csak hatig (télen meg – a fene egye – négyig) teheti a dolgát, mert haza kell menni, mert aztán már este van meg vacsora.
Pistika Dolga egyszerű. Vagy annak tűnik, de Pistika nem gondolja így. Nagyon kell figyelni először is. Résen kell lenni másodszor. Aztán meg hidegben az egy helyben ácsorgás fázós dolog. Esőben sem nagyon jó, mert vizes. Mert – hogy ne titkolózzunk tovább - Pistika Dolga az, hogy figyelje az országút forgalmát és odaintegessen azoknak, akiknek ez szerinte jár, vagy fontos, vagy fontos lehet, esőben, hóban, melegben, mindig.
Ehhez meg kell alaposan nézni minden arra jövő autót, teherautót, kamiont, buszt, traktort és egyebeket. A sűrű forgalomban ez bizony nem könnyű. Gyors döntéseket kell hozni, kinek milyen és mennyi integetés jár.
A sztrádával párhuzamos másodrendű útnak jobbára amolyan helyi törzsközönsége van, Pistika a legtöbb autót ismeri, ezekkel könnyebb dolga van, tudja, hogy ki örül az integetésnek, ki undok, ki tesz úgy, mintha nem érdekelné, hogy integetnek neki, de azért jólesik. A legjobb, amikor visszaintegetnek. Ezek nincsenek sokan, és Pistika külön-külön számon tartja őket. A sárga Skodát, a horpadtszürke Mitcubisit, a Helyi Buszt (de, csak ha a Jóska a vezető), a fehér Citroent, amelyik gyakran, de kiszámíthatatlan időben érkezik, és még néhány autót.
Az idegeneket, az először arra járókat viszont nagyon gyorsan kell felmérni integetési szempontból. Pistikának azonban rutinja van. Nagyon ritkán téved. Ha pedig téved, akkor nem derül ki gyakran. Egyszer tévedett nagyot, egy autó megállt, és valami rossz emberek szálltak ki belőle és rondán kinevették, meg akarták kergetni, de ő meg elszaladt, és nem érték utól. Nem is érhették, mert Pistu bácsi kinn volt a kertben, és Pistu bácsi kiszaladt az utcára és az ásóval nagyon eltángálta a rossz embereket, aztán azok szaladtak el, de Pistu bácsi még az autójukat is összeverte az ásóval. Így nem is lett semmi baj, és Nénje nem is haragudott, vagyis nem ezért haragudott, vagyis nem rá haragudott, hanem a rossz emberekre, meg nagyon sajnálta Pistu bácsit, nehogy annak valami baja legyen ebből. De Pistika tudta, hogy Pistu bácsinak nem lesz baja, mert erős ásó nélkül is. És nem lett baj. Néhány napig nem akart akkor kimenni, aztán már akart, mert hiányzott az út meg az autók, meg igazából attól félt, hogy a visszaintegetős autósok elfelejtik őt, és majd nem integetnek többet. Aztán még néhány napig Nénje nem engedte, mert féltette, és Pistika otthon maradt, mert szófogadó volt, ahogy ezt anya is megmondta. Aztán minden rendben lett, mehetett, és az autósok sem felejtették el, és ő majdnem minden nap áll az út szélén és integetett azóta is.
Ma is.
Nyolckor ébred, előbb nem tud, a gyógyszerek miatt. Mindig lustizik egy kicsit felkelés előtt, de ma tovább lustizik, mert ma születésnapja van, és az egy lustizós nap. Aztán felül az ágy szélére, megkeresi a papucsát, és kimegy a fürdőbe. Aztán bejön, fölveszi apa köntösét, és kimegy a konyhába reggelizni.
Apa köntöse apáé volt, nagyon öreg már, el is van szakadva, ezért Nénje ritkán mossa, és ezért a köpeny néha büdös. Nénje nem szereti ezt a köpenyt, meg apát sem. Ezt meg is mondta, de Bandi bátyja azt mondta, hogy: „hagyd, nem maradt más utána”. Nem, nem maradt, ezt Pistika is tudja. Apa meghalt, de előtte elhagyta anyát, mert…hát ezt Pistika nem tudja, hogy miért, nem is érti az egészet, elhagyni ezt-azt lehet, nem anyát, embert vagy ilyesmit. De a köpeny az kell neki, mert apáé volt, és ezt ő nem fogja elhagyni.
Reggelizni bejön Bandi bátyja is a kertből, nyár van, ő már kint dolgozott hajnalban. Tölt magának teát, leül a konyhaasztalhoz, felemeli a bögrét és koccintásra kínálja Pistikának, mint minden reggel: „Egészségönkre Öcsémuram”. Pistika el is fogadja a koccintást, mire Bandi bátyja hozzáteszi: „Isten éltessen sokáig” mert születésnap van. Este majd ajándék, vacsora, meg eljön a Pistu bácsi meg Margit néni, meg a Kővári úr. Ők is hoznak ajándékot. És lesz levél Anyától.
Anya Otthonban van messze, mert beteg. A gondolkodása beteg. Be van zárva, nem jöhet ki, mert bántotta magát meg hát Pistikát is. „Aligha jön ki onnan.” - mondta Nénje Kővári úrnak valamikor régen, amikor Pistika idejött lakni Nénjéékhez.
Akkor valahogy nagyon meg volt ijedve, nem is emlékezett pontosan, hogy mi történt vele, nem tudott aludni, és hallotta, amikor Bandi bátyja, Nénje és Kővári úr beszélgetnek este. „Nem, nem fogják kiengedni, ezt nem tudják gyógyítani.”- mondta Kövári úr, aki doktor is. Aztán megkérdezte a nagyon fontos kérdést: „És meddig akarjátok itt tartani a gyereket? Az Ő állapota sem fog változni, ez sajnos biztos.” „Nem baj, marad” – válaszolta Nénje, és Bandi bátyja egyszerre. „Hát, alighanem túlélitek, a szíve már most nincs rendben. Pedig még csak kamasz.” – mondta Kővári doktor úr, és Pistika, akinek minden születésnapján eszébe jutott ez az este (máskor sose, de ilyenkor midig), újra és újra hallja a sörösüveg szisszenését, ahogy az orvos kinyitott magának egy sört Nénjéék verandáján akkor este, ami a tizenöt éves kamasz első estéje volt gyámhatóságilag engedélyezett új otthonában.
Húsz évvel ezelőtt.
Pistika szóról szóra emlékezett erre a beszélgetésre, de érteni csak két dolgot értett: ahogy Nénje és Bátyja egyszerre mondják: „Marad” és a sörösüveg szisszenését. A „marad” az jó volt, biztos volt. Marad, nem kell visszamenni a sötét lakásba, ahol sok dologtól lehetett félni. Anyától is. Itt jó, és anya ír minden születésnapra és karácsonyra képeslapot. És nem jön érte. Pistika válaszol minden képeslapra, mert szereti Anyát, csak fél tőle, nem is tudja miért. A képeslapokat ő maga írja meg. Olyankor nem is ér rá másra, nem is megy a Dolgát csinálni, mert nem marad idő. Most majd holnap válaszol, mert ma születésnap van. Ma ő is fog sört inni szisszenős üvegből, mert ilyenkor mindig kap egy üveggel vacsora után. Pistika szereti a sört, nem annyira, mint Kővári doktor bácsi, és egyáltalán nem annyira, mint Pistu bácsi, de szereti. Egyszer Pistu bácsi két sört is adott neki és akkor kicsit beteg lett, nehezen indult haza, nem is integetett, csak bámulta az autókat, és nénje ezért akkor rá volt mérges. De egy sört lehet inni, csak kettőt nem.
Ez majd este lesz a vacsoránál, most csak reggel van, reggeli, Bandi bátyjával reggelizik. Vajas kenyeret, sajtot, szalámit, hagymát, paprikát, paradicsomot. Nénje sütött tojást is, most ezt is eléjük teszi. Eszik a két férfi, mindkettő komótos tempóban, de nem lassan, csak nyugodtan, csendben. Ahogy az olyanok szoktak, akiknek még rengeteg dolguk van, és az evésből merítenek erőt ehhez. Végül teával öblítik le az egészet, Bandi bátyja felhörpinti a maradék kávéját, azt Pistika nem kap szíve miatt. Bátyja aztán feláll, nyújtózik: „Szevasz Öcsémuram, ebédre itthon légy” és kilép a kerti ajtón.
Még az öltözés van hátra, ez nem tart sokáig, meleg van, szandál, rövidnadrág, póló, és a baseball-sapka, ma a kék-fehér „New York” feliratú lesz a társa a 15 sapó közül.
Hóna alá veszi a táskarádiót, ez elkíséri mindennap, mégsem lehet végigintegetni az egész munkás napot valami kis szórakozás nélkül. Nénje a konyhában tesz-vesz. Bemegy hozzá elköszönni „Ebéd egykor” búcsúzik tőle, és odatartja arcát egy pusziért. Pistika megöleli, megpuszilja, és elindul. A bejárati ajtó és a kapu között rövid betonjárda, majd ki a kapun, balrafordulás és Pistika elindul a járdán a főút felé a Dolgára.
Ez az ő világa. Olyan mint egy T betű. A T szára az utca Nénjékkel, Kővári doktor bácsival, Pistu bácsiékkal.
A T kalapja az országút. Jobbra a Danyidönci zöldséges bódéja Danyidöncivel, meg rengeteg krumplival, hagymával, almával, dinnyével, cseresznyével, banánnal, meg sok mindennel, amiket Pistika nagyon szeret, csak a nevüket nem tudja mindig. Balra – jóval messzebb – a kolbászos büfés, Pistika oda nem megy, mert messze van, meg oda járnak a motorosok, és azokat nem szereti, meg nénje is megtiltotta, hogy beszélgessen velük.
Ahol a T szára találkozik a kalapjával, ott van az ő helye, oda igyekszik majd minden nap kétszer.
Ma is.
Megérkezik, megáll, ma Pistu bácsiék nincsenek itthon, elmentek vásárolni, Pistika tudja, azt is tudja - és kicsit izgatottan gondol rá - hogy most veszik meg az ő születésnapi ajándékát is, mindenesetre ma nem kell szörpöt inni.
Oda integet Danyidöncinek – Szerbusz Danyidönci – kiabálja, az meg visszaint – Szevasz aranyfülű haverom – és nevet. Danyidönci mindig nevet, és olyankor vele kell nevetni. Vicceseket mond, kiabál, nevet, és Pistika nagyon szeret a közelében lenni.
A bódén túl, az út másik oldalán, ott állnak a lányok. A lányok ketten, hárman vannak. Pistika átpislog feléjük, mert – hiába no – a lányok tetszenek neki. Nem unja bámulni őket, a lányokon rövid a szoknya, látszik a lábuk, néha más is, és Pistika egészséges férfiember módján szereti nézni csinos kívánatosságukat.
Csak nézni.
Pistika nem hülye, tudja, hogy mi van a lányoknak ott alul, tudja, hogy nem az, ami neki, meg a fiuknak. Tudja azt is, hogy a fiuk meg a lányok mit csinálnak együtt, meg hogy hogyan lesz így gyerek. Elmondta neki a Danyidönci, aztán rögtön utána a Kővári doktor bácsi. Bandi bátyja sétált át vele hozzá kézenfogva akkor délután. „Mesélj neki már valamit erről, amit ért is, mert az a féleszű elkezdte felvilágosítani úgy balkézről, aztán ez meg reggel megcsöcsörészte Marikát a boltban.”- mondta Bandi bátyja, és nem látszott mérgesnek, pedig délelőtt nagyon kiabált vele. „Édes istenem, azt én is, ha lehetne!”- mondta Kővári úr, és a két férfi fojtottan felröhintett. Pistika nem értett mindent, de azt látta, hogy most már nem fog kikapni. Szisszent a sörösüveg és a doktor szép nyugodtan elmagyarázott mindent. Képeket is mutatott, és Pistika előtt kinyílt a világ egy szelete. A két férfi elmagyarázta, hogy képeket nézni szabad, a lányokat is nézni szabad, de soha, de soha nem szabad úgy megfogni őket. „Csak ha kérik”- mondta Bandi bátyja. „Nem fogják kérni” – mondta Kővári doktor bácsi. „Hátha egyszer…” mondta Bandi bátyja. „Hátha” – legyintett Kővári doktor bácsi.
Pistika azóta nézi a lányokat, néz képeket és néha furcsát – szépet álmodik. Lányokhoz nem nyúl, és tudja, hogy AZT ő nem fogja csinálni soha. Nézni szabad, nyúlni nem.
Nézi a lányokat a túloldalon. Az egyik ma közelebb álldogál, majdnem szemben a zöldséges bódéjával. Pistika tudja, hogy majd állnak meg autók, a lányok beszállnak, csinálják AZT az autósokkal, aztán majd itt állnak megint. Pénzt is kapnak, tudja, de ezzel az egésszel nem foglakozik, nem az ő dolga, az integetés az ő Dolga.
Neki is lát, jönnek az autók szépen sorban, jön Jóska a busszal, egy traktor, két ponyvás teherautó, meg egy köves-kamionos. A fehér Citroen is esedékes délután, péntek van, vissza fognak integetni, nem tudják, hogy születésnap van, de majd úgy integet nekik, hogy lássák: ma ünnep van.
Meleg van, Pistika szomjas, már bánja, hogy Pistu bácsiék nincsenek itthon, nem tud szörpöt inni. Hála istennek most Danyidönci ballag oda, vásárlója nincs, unatkozik, kezében egy hideg kóla meg egy hideg sör. „Mi van aranyfarkú haverom, megy a meló, integess csak, integess a sok marhának, marha az, aki ilyen időben nem az árnyékban döglik, mi?” - kezd bele valamelyik szokásos monológjába Danyidönci, és odaadja Pistikának a kólát, hozzáüti a saját üvegét „Proszit, apuskám” mondja, és egy hajtásra megissza a sör felét. Álldogálnak a melegben, a zöldséges beszél, Pistika meg hallgatja, néha felnevet azon, ahogy a másik hadarja a százszor hallott vicceket. Aztán elfogy a sör, a kóla, Dönci visszaveszi az üveget, „Na, megyek meggazdagodni, melózz tovább, majd gyere egy kólára oda, ha unod magad. Pá” - indul, de egyszer csak visszafordul: „Nédda, apabogár az bula téged néz! Menny már oda hozzá, hátha akar valamit” kiabálja, és átmutat az út túloldalára.
Pistika átnéz. A túloldali lány most már pont vele szemben áll, és rá bámul.
Pistika rettenetesen érzi magát, nem érti. A lányok nem szokták őt nézni. Ő nem szép. Ezt tudja. Utána fordul Danyidöncinek, hogy segítséget, tanácsot kérjen, de a zöldséges már visszaért bódéjához, és rámolászni kezdi az üres ládákat. Pistika visszafordul, átsunyít a másik oldalara, remélve, hogy a lány már elfordult, de nem, őt nézi még mindig. Pistika egyre idegesebb, ha legalább jönne egy autó, akkor integethetne neki, a lány láthatná, hogy őneki dolga van, nem ér rá vele foglalkozni, de az út felett finoman remeg a levegő a hőségben, és teljesen kihalt, ilyenkor kevesen járnak erre, most épen senki.
„Gyere ide kis békám” – kiált most át a lány a túlpartról, -„Gyere ide a nénihez.”- és kezével hívogatóan int. Pistika lába megkocsonyásodik a rémültségtől, elfutna inkább haza, vagy a békésen ismerős zöldséges bódéhoz, akárhová, csak hogy ne kelljen látnia a hívogató mozdulatot, ne kelljen hallania a lány hangját, aki őt hívja. De nem szalad el, nem tudna, és belül valami meg nagyon át akarna menni.
Apja, anyja, bátyja, nénje, Kővári doktora, Pistu bácsija, Margit nénije, és a Jóska együtt sem tudnák megmondani, hogy mi döntött Pistika belsejében, ott a mindenek mélyén, úgy hogy lassan elindult az út túloldalára. Talán a Danyidönci sejthetné egy kicsit, de ő sem nagyon.
Így történt.
És miközben a dupla pénzen megvett prostituált a túloldali bokrok rejtekén szakavatott mozdulatokkal, egy ősrégi rítus ősi szavaival aláfestve azt az öt percet, gyorsan és hatékonyan végighajszolta Pistikát élete első és egyetlen aktusán, nem tudhatta, nem is érdekelte, hogy most jót tett.
Áll Pistika az út szélén, nem integet. Fáradt, és lebeg valahogy. A lány már elsétált, vissza a helyére és Pistika nem tudja, hogy helyet kapott a lány egyéni legendáriumában, hogy emlékezni fog rá a sok száz férfi között, és majd így beszél róla: …aztán nem is volt olyan ügyetlen, de a végén nekem kellett fölöltöztetni, mert csak állt ott letolt nadrágban…
Igen, Pistikának nincs ereje felöltözni, nem elvárható teljesítmény ez most tőle. Melege van, álmos és bágyadt, hazavágyik, de ez még korai. Végül a zöldséges bódéhoz ballag, mert minden jó és furcsa érzésén túl rettentően megszomjazott, szüksége van a korábban felkínált hideg kólára. Meg is kapja: „Kösz, Dönci!”- mondja, és csak úgy fél fenékkel a pultnak dőlve két húzásra leküldi. A zöldséges is nyit egy sört, csendben van. Ez szokatlan, de illik a helyzethez és Danyidönci azért nagy pszichológus. Tudja, hogy Pistikának most nincs mondanivalója, és rá sem kíváncsi. Csönd van, a két férfi között nyugodt békesség honol.
Pistika aztán elköszön, és elindul visszafelé. Menet közben odaint a visszaintegetős Zetor-nak, de most ez sem érdekli nagyon. Összeszedi a rádiót, ami magára hagyatva is hűségesen zümmög, és elindul haza. Gondolkodni csak ekkor kezd. Elmondani, de kinek? Margit nénje mérges lenne, de Bandi bátyja nem. Bandi bátyjának kéne elmondani, és akkor majd ő elmondja Margit nénjének, úgy hogy ne legyen mérges – dolgozza ki a fejében a ravasz, bonyolult stratégiát. Vagy a Kövári úrnak – lamentál tovább - ő meg majd tudja, hogy kinek lehet. De az becsapás, mert Bandi bátyja a rokon, őt jobban szereti mint a Kővári urat, neki kell elmondani először. - dönti el. A lányra most nem gondol. Később majd sokszor fog vele álmodni, de most csak a közeljövő érdekli, az, hogy hogyan tudna eldicsekedni AZZAL, ami történt, úgy hogy ne derüljön ki a dicsekvés szándéka, és baj se legyen.
Ballag hazafelé, mérlegel, gondolkodik, meg-meg áll, nem is éhes, pedig egy óra elmúlt már. El fog késni, nénje le fogja szidni, de ez sem számít. Talán még a szülinap sem, kicsit más a világ most, ami fontos, az a nem meghatározható jó érzés, az ott maradt az út szélén, meg hát ott van belül valahol a prosztata és a rekeszizom között.
És – jut eszébe egyszer csak – ezentúl integethet a lányoknak is. Mert akkor is ott vannak, mikor nincs autó! Nincs többé unatkozás!
Pistika megáll, és hangosan, vígan felnevet, de úgy, hogy Marika a bolt ajtóban állva oda kapja szemét, és húsz év óta először csodálkozva veszi észre, hogy az ezerszer látott kis emberke talán nem is olyan csúnya.