Lepkés, virágos csészék
Írta: Kert F. Klára
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 196
Lepkés, virágos csészék
Milyen szép volt tegnap a polgármester beszéde! Nagyon meghatotta, amilyen szép szavakkal köszönte meg a negyvenéves munkáját az óvodában, ahogyan gyerekek százainak első lépéseit igazgatta az élet kapujában. Sajnálom, hogy a mi Irmuskánk betegsége miatt végül is a nyugdíjba vonulás mellett döntött, – mondta. A szép herendi váza, meg a nagy csokor színes virág most itt díszeleg a szobája asztalán, ahova még tegnap este helyezte, amikor a polgármesteri hivatal gépkocsivezetője haza hozta őt a csomagokkal. A kollégái is szeretettel búcsúztak tőle, mindegyikük egy tálca maga sütötte édességgel, pogácsával járult hozzá az ünnepséghez, hogy ezzel is megkíméljék a fájós térdeit. Erős porckopása volt, ami az idő haladtával annyira rosszalkodott, hogy szinte kín volt a mindennapos bejárás a munkahelyére. Napközben is, ha csak tehette, ülve maradt, jólesően hagyta, hogy apró kis gyermek kezek simogatásaikkal enyhítsék a fájdalmait. Ennek is vége van. Mert véget kellett vetnie. A fájós térde hatalmas kín volt, de volt még ennél nagyobb gondja is. Egy olyan hatalmas lelki teher nyomta a vállát, ami miatt már nem tudott tovább ott dolgozni.
A tegnap viselt ünneplő ruhája még ott lógott egy ruhaakasztón a szekrény ajtaján. Odacsoszogott hozzá és a szoknya zsebéből előhúzott egy kis kávés kanalat. Lassan forgatta a kezében, miközben arcát a szégyen pírja öntötte el. Utólag mindig így van, szégyen, lelkiismeret furdalás. Tegnap az ünnepség utáni kávézás közben ellenállhatatlan sóvárgás fogta el a kezében lévő kiskanál iránt, ettől annyira feszült lett, hogy muszáj volt a kanalat zsebre tennie. Ezzel szinte azonnal megszűnt a szorongása, megnyugodott, öröm töltötte el. Most, ha visszagondol rá, a föld alá tudna süllyedni a szégyenében. Mi szüksége volt erre a kiskanálra, semmi. Azoktól lopott, akiket a legjobban szeretett, akik kitöltötték az életét negyven éven át. De nem ez volt az első eset, de nagyon reméli, hogy az utolsó. Ezért kérte a nyugdíjaztatását, mert már nem bírta tovább viselni a szégyenét. A kanállal a kezében a folyosón lévő fehér szekrényhez ment és szélesre tárta az ajtajait. A szekrényben tömegesen mindenféle formájú, alakú kávés csészék, üvegpoharak, kanalak, villák, tányérok sorakoztak rendezetten. Negyven év termése.
Fiatal korában a boltban kezdte. Műanyag vacakokat, apróságokat lopott, amik semmire sem kellettek. Aztán amikor meghallotta, hogy kamerákat szerelnek fel a legtöbb üzletben, többé már nem merte megtenni. A szégyentől félt a legjobban. De nem tudta megállni, hogy valamit el ne emeljen, mert időnként akkorára nőtt a feszültség benne, amit csak azzal tudott legyőzni, ha valamit, akármilyen csekélységet is, ellop. Számos szakkönyvet vásárolt, ott sorakoztak a polcon, Betegség vagy bűncselekmény, A szenvedélybetegségek, Gyógyítható-e a kleptománia. Ezekből azt szűrte le, hogy betegségének lelki eredetű gyökere van. Ezzel nem kell pszichológushoz mennie, tudta jól honnan ered. Volt lánykorában egy szelíd szemű, halk szavú udvarlója, akivel biztos boldogan élhetett volna. Anyja rátarti, nagyravágyó asszony, addig áskálódott, míg elmarta szegény fiút. Nem bírta elviselni , hogy szülei gyári munkások, ő maga pedig műszaki rajzoló, mert egy postatiszt lányának csak diplomás férfi udvarolhat. Ez a megtiport, földbe döngölt szerelem hagyta maga után az űrt, amibe fészket rakott a feszültség, ami végül is erre a kényszeres cselekedetre késztette. Még orvos előtt sem merte felfedni titkát, annyira szégyellte. Hiába múltak az évek új udvarlója nem akadt, anyjával civakodva, marakodva kettesben élték magányos életüket, annak haláláig.
A legfőbb gondot az okozta, s ezen törte a fejét már korábban is hosszú éjszakánkon át, hogy mi lesz a sok holmival? Különösen az aggasztotta, hogy valaki idegen felfedezi a szekrényt. Mondjuk megbetegszik és eljön egy-két kollégája ápolni, ahogy ígérték is, ő meg a térde miatt karosszékbe kényszerül, nem tudja megakadályozni, hogy benézzenek. Kulcsa már régen elveszett, hogyan tudna egy ilyen régi szekrényhez beleillő kulcsot találni. Az önkormányzati takarítónő is szólt, hogy elvállalja a gondozását másodállásban, ha eljön az ideje. Még csak az hiányzik, hogy szétkürtölje az egész városban, mit látott. Aki benéz a szekrénybe, rögtön tudja miről van szó. Verejték lepte el a homlokát, a térde sajogni kezdett. Ez hát a nyugodt nyugdíjas élet, hiszen rettegés lesz minden napja, amíg meg nem szabadul a rengeteg holmitól. Azt találta ki, az a legjobb, ha egy adomány boltba leadja őket apránként. De nem itt a szülővárosában, hiszen itt lépten-nyomon ismerősbe ütközik. A szomszéd városba kellene behordania busszal, vagy vonattal. Már a gondolatától is félt, hogy fog a vonat lépcsőjére felmászni a fájós térdeivel, kezében egy törékeny tárgyakat tartalmazó csomaggal. Úgy döntött inkább busszal megy. Másnap egy kis dobozkába gondosan becsomagolt tíz darab kis tányért, tíz darab üvegpoharat, annyit, amennyit kényelmesen elvihet. Meg sem látszott, hogy vettek ki belőle, a szekrény változatlanul a tömeges árukészlet benyomását keltette. Hullafáradt volt, mire késő délután haza érkezett. Lehet, hogy a közelebbi menet már könnyebb lesz, mert akkor már ismeri a járást, nem téved el mint most. De hányszor kell még elmennie, amíg ezt a töménytelen apró holmit odahordja? Előbb-utóbb kiszúrják, honnan van neki kétszáz kiskanala, meg több száz kávéscsészéje. Egy másik utat is meg kéne próbálnia. A telefonkönyvben nézte meg a távolabbi város adománygyűjtő pontjának a címét. Evőeszközöket, üvegpoharakat, tányérokat csomagolt a papírdobozba és egy szatyorba tette. Ezúttal kénytelen volt vonattal menni, mert úgy látta, a vasútállomásról kevesebbet kell majd gyalogolnia. A kínok kínját élte át, teljesen leizzadt mire a külvárosban lévő adománybolthoz ért. Az ajtóra nagy betűkkel kiírva, áramszünet miatt délután két óráig zárva van. Még csak ez hiányzott, fél tizenkettő van, s neki délután kettőig várni kellene. A rendetlen környéken sehol egy pad, ahová leülhetne, annyira fájtak a térdei az erőltetett gyaloglás miatt, hogy sírni tudott volna. Ekkor belátta, hogy ez nem a járható út. Mást kell kitalálnia. A csomagot odatette a bejárat küszöbére és a vonathoz indult.
Másnap egész nap a feldagadt térdeit pihentette és gondolkodott. A kukába mégsem dobhatja az amúgy hibátlan dolgokat. De kinek adhatja, hogy az ne fogjon gyanút. A szekrény kitárt ajtószárnyai kárörvendően vigyorogtak, teli hasára mutatva. Jóformán alig látszott valami fogyatkozás. Tétován álldogált és csak nézett befele a szekrénybe. Egy dolog feltűnt neki. Az üvegpoharakon, evőeszközökön kívül minden fehér színű volt. A rengeteg kávés csésze, teás csésze, csésze alj, mind-mind fehér porcelán volt. Nem is vette ezt eddig észre. Mint az üres papírlapok úgy feküdtek előtte. Jellegtelenül, tucat számra. Ekkor eszébe jutott valami. Jó pár évvel ezelőtt a gyerekeknek ablakdíszeket készítettek karácsonyra, s általában otthon készítették el az ajándékokat. A díszítéshez üvegfestéket használtak, amiből maradt is valamennyi, de az már nem kellett senkinek. Vajon használhatók-e még? Izgatottan kotorászni kezdett a szekrényekben, most azonnal jó lenne kipróbálnia. Végül megtalálta a maradék festékeket, meg a vékony ecsetet is. Úgy emlékezett rá, hogy a kis ablakdíszek festése könnyen ment a számára, nagy kedvteléssel, örömmel csinálta és szépen sikerültek. Elővett egy kávés csészét a szekrényből, áttörölgette és mindjárt festeni kezdett. Az első motívum, ami eszébe jutott egy pillangó volt. A finoman erezett szárnyakat a szélén világoskékre, majd egyre sötétedő kékre festette, a szárnytőbe itt-ott egy kis lila szín is vegyült, nagyon vigyázva, hajszál vékonyra húzta ki a pillangó visszakunkorodó csápjait. A csésze egyik oldalára egy nagyobb pillangót festett, köréje több kisebbet, ezek jobbra-balra cikáztak, halványkék, rózsaszínű szárnyaikkal. Maga is elcsodálkozott milyen könnyen és gyorsan ment. Közben gondolatai is lenyugodtak, térde is megpihent. Az elkészült csészét örömmel forgatta a kezébe, nagyon szépnek találta. Odavitte a szekrényhez, a pillangós csésze szinte kirítt a többi egyenruhás, névtelen katona között, hiszen egyedivé lett, díszei megkülönböztették a sok egyforma közlegény között, most már nem tartozott közéjük. Ekkor már tudta, mit kell tennie. Elővett egy másik csészét, erre gombákat festett. Piros hátú, fehér galléros gombákat, aztán egy másikra méhecskéket, aranysárga-fekete csíkos potrohhal, apró kékes szárnyacskákkal. Aztán szitakötőket, ibolyát. Észre sem vette az idő múlását, csak festett. Csak annyi időre hagyta abba, hogy elmenjen a hobbi boltba festéket vásárolni. Később meg az jutott az eszébe, hogy mindegyik motívumból négy-négy csészét, valamint csésze aljat kellene festenie és így mint készletet, már el tudja ajándékozni. Kapóra jött az egyik volt kolléganőjének a névnapja. Nyugdíjba vonulása óta először látogatott el az óvodába, s magával vitte a szitakötős kávés készletet. Az ismerős környezet, az illatok megdobogtatták a szívét, amikor belépett a kapun. A gyerekek megismerték, térdét simogatták, a volt kolléganők átölelték. Amikor kicsomagolta a készletet és elmondta, hogy ő festette a díszítést, mindenki elámult. Gyönyörű, mondogatták. Az ünnepelt átölelte, – ilyen nagy ajándékra nem számítottam Irmuska! – Azért adom, hogy így emlékezzél rám – válaszolta. Azt is elmondta, hogy hány féle mintát próbált ki már eddig. – De te egy művész vagy, – mondták az óvónők, – miért nem derült ki ez eddig? Irmuska a következő napon behozott jó pár mintás kávés és teás csészét. A kolléganők választottak. – Nekem ebből a gombásból csinálj, de hat darabos teás készletet. – Nekem az ibolya csokrosból kéne, négy darab kávés. – Nekem epreset csinálj Irmuska! Ő meg megérte feljegyezni a sok megrendelést. Hiába próbálkoztak, nem fogadott el érte pénzt, legfeljebb csak annyit, hogy vegyenek a hobbi boltban üvegfestéket és süssenek egy tálca pogácsát vagy süteményt.
Így egész nap tudott festeni. Feltett magának a gázra főni egy kis levest, addig is festett amíg főtt, majd utána a pogácsával megette. A feszültség szinte teljesen eltűnt, nem érzett késztetést, az űrt, ami a feszültséget kiváltotta, betöltötte a festés. A lelki teher, szégyen már kevésbé nyomasztotta, úgy érezte, ezzel törleszthet. Azt vette észre, mintha a térde sem fájna annyira. Lehet, hogy a lelki teher súlya miatt roggyant meg az is? – ezt nem tudhatta, hiszen nem értett hozzá, de határozottan könnyebbnek érezte a lábát. Az utcán nyugodtan járt-kelt, nem kellett többé félnie a lelepleződéstől. Az egyik alkalommal arra kérte a vezető óvónő, hogy készítsen a gyerekek ballagásához kis ajándék csészéket, amelyekre a gyermek nevét és óvodai jelét festi. Megkapta a listát is és nagy örömmel állt neki a munkának. A csészékért nem fogadott el újra pénzt, kérte, hadd legyen ez az ő ajándéka a gyerekeknek, ha már nem lehet közöttük. A szekrényben már meglátszott a fogyatkozás nyoma, már nem vigyorgott olyan kajánul, ha kitárta az ajtaját. A ballagási batyu, benne a kis csészével, nagy siker volt a gyerekek és a szülők körében. Aztán kitalálták, mi lenne, ha tányérokat festene, benne egy-egy mese jelenttel, amit aztán kitennének a falra. Két év alatt gyakorlatilag kifestette a szekrény tartalmát. Jó kedvében üvegpoharakat is festett, Róka Rudi, Mekk Elek, Sebaj Tóbiás, mind-mind ott feszítettek az üvegeken. A következő évi pedagógus napra, ő is meghívót kapott. A polgármesteri hivatal nagy termében a polgármester mondott köszöntőt, díjakat, okleveleket adott át és végezetül megemlítette az ő nevét is, hogy nyugdíjba vonása után még mindig mennyi szeretet ad át a kisgyerekeknek és segíti volt kollégáit a munkájukban. Otthon még sokáig fülében csengtek a szavai, de most már nem szorongással, szégyennel, hanem felszabadultan nézte az asztalon a virágcsokrot. Nagyon szép beszéd volt – állapította meg magában.