Le rez-de-chaussée
Írta: Borsányi Nóra
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 466
Le rez-de-chaussée (Földszint)
A repedések tengere a falon. Követem őket, ahogy a tévészekrény mögötti penészfolttól egészen a plafon bal sarkában lévő pókhálóig felkúsznak. Vékonyabb, vastagabb, szabályosabb és szabálytalanabb vonalak. Érhálózat. Elképzelem, ahogy befúj rajtuk a szél, beesik az eső vagy áthallani a szomszéd lakásba. Sokszor odaálltam egészen közel és hallgatóztam, fülemet a résekre helyezve. Egyszer, mikor már-már éppen hallani véltem, ahogyan a szomszéd fürdik, a papa lépett be a nappaliba és kérdezte, hogy én már pedig mi a fészkes fenét csinálok. Aztán elmagyarázta, hogy a repedések azért vannak ott, mert már régi az épület és az évek során megsüllyedt. Attól kezdve nem mertem hozzáérni a vonalakhoz. Féltem, hogy egyszer csak süllyedni kezd alattunk a ház, mint ahogyan azt a múltkor a tévében láttam: a háznagyságú hajóknak először a hátulja merül el, majd szép lassan az egészet betemeti a víz. A tenger pedig hullámzik tovább. Házunk süllyedését is valahogy így képzeltem el. Egyik pillanatban megrázkódik minden, ledőlnek a szekrények, a repedések az összes falat betemetik és perceken belül az egész ház eltűnik a föld felszínéről. Mi pedig, a mama, a papa és én is eltűnünk vele együtt. A ház helyén pedig csak a macskaköves járda és az utca zaja maradnak.
Nyolcéves voltam, amikor a szembelakásba beköltöztek Katáék. Január volt és kegyetlenül hideg. A papa megtiltotta, hogy közel menjek a kazánhoz, mert nagyon fel kellett fűteni, hogy legalább a nappaliban meg lehessen maradni. Végül egyedül maradtam, és csak az ajtó kis ablakából néztem, ahogy a papáék segítenek beköltözködni a szomszédba. Hogy Kata ne fagyoskodjon egyedül a lépcsőházban, beültették hozzánk a nappaliba. A mama a sárga fotelemet készítette elő, hozott plédeket, egy halom mesekönyvet meg zsírkrétákat. „Mutasd meg Katának a szobádat is!”, mondta, majd ropit tett egy műanyagpohárba és visszament segíteni. Némán ültünk egymással szemben. Kata végig hóna alatt szorongatta két rózsaszín plüsspóniját és sárga, lepkés hátizsákjának cipzárjával babrált. Néztem, ahogy kövér arcának pirossága a melegben eltűnik és bőre egészen kifehéredik. Seszínű hajából font két copfja feje két oldalán lengedezett jobbra-balra. Húsos ujjaival markolt rá a sótlan, már megszikkadt ropikra, majd egyszerre hármat tett a szájába és csámcsogva elégedetten falatozott. Mindet megette. Fürkésztem a repedéseket és elképzeltem, milyen lenne, ha most süllyedne el a ház.
Katával és a pónijaival együtt.
Órákkal később, amikor a mama visszajött, egyből kérdezte, hogy „Na, mi jót játszottatok?”, majd mikor látta, hogy minden úgy van az asztalon, ahogy öt órával ezelőtt letette őket, inkább csak átkísérte Katát az új otthonába. A szomszédba.
Az elkövetkezendő években minden egyes délutánt együtt töltöttünk Katával. Hétfőn, szerdán és pénteken náluk voltunk, kedden- és csütörtökönként pedig a mi lakásunkba mentünk iskola után. Nem voltunk barátok. Csak szerettem a karamellillatú lakásukat, az illatosított fürdőszobát és a delfines vécéülőkét, a kétoldalt csokis kekszeket, amiket Kata anyukája hozott a munkahelyéről, a színes tapétákat, de legfőképp Kata játékait. Rengeteg mindene volt: mindenféle plüss, öltöztethető baba, amelyik beszélt és pisilni is tudott, ha töltöttünk bele vizet. Volt játékkonyhája világító főzőlappal, babaháza igazi viaszbábukkal és hintalova műbőrnyereggel. De a legjobban a jelmezeket szerettem. Abból is rengeteg féle-fajta volt.
Természetesen voltak ruhák, amelyeket csak Kata vehetett fel, például Csipkerózsika báliruháját és Hamupipőke átlátszó műanyagból készült „üvegcipőjét”. Én általában az unikornisjelmezt kaphattam meg. Egy rózsaszín kezeslábas, aminek cipzár fut végig a hátán és ha feltettem a kapucniját, azon voltak a fehér csillámmal bevont szarv, a kékeslila sörény és a fekete gombszemek. Legtöbbször azt játszottuk, hogy Katát elrabolta valami tündér, akitől csakis a szőke herceg igaz szerelmének csókja mentheti meg. A herceget persze eleinte csak odaképzeltük, ahogy rajtam vágtat a gonosz tündér országába, ahol a kastély legmagasabb tornyába mászik fel, és csókjával kiszabadítja Katát a fogságból.
Szerettem Katával játszani, mert mindig kicsit alakított a történeten, sosem volt ugyanaz. Csodáltam, ahogy színészkedett. Kövér teste tökéletesen kitöltötte földig érő selyem anyagú ruháit. Elhatároztam, hogy karácsonyra a papáéktól én is kérek egy Hamupipőke báliruhát. Egy égszínkéket, amilyen még Katának sincs. Egészen görcsbe rándult a gyomrom, ha elképzeltem magamon a ruhát. Olyan lehetnék én is, mint egy igazi hercegnő. Mint Kata.
Aztán jött Laci. Laci az új osztálytársam volt. Szőkehajú, kékszemű, igazán olyan, amilyennek Katával a herceget képzeltük a játékban. Egyik délután segítettem Lacinak bepótolni a matekházit, a szokásos időben pedig, délután négykor, őt is átvittem Katához.
Attól a naptól fogva ő lett a herceg. A mi hercegünk. Minden nap együtt írtuk a házit, később pedig egészen estig játszottunk. Lacival sokkal izgalmasabb volt minden. Volt benne valami különleges, valami izgalmas. Mindig igyekeztem nagyon jól játszani a szerepem, próbáltam minél gyorsabban négykézláb vágtatni Kata süppedős szőnyegén. Láttam, hogy Kata is mindig nagyon élvezte, amikor ledőlt a rózsaszín lepedővel leterített ágyába, amiben feküdt, mikor érkezett a herceg, hogy megmentse. Laci ráült a hátamra, én fejemet dobálva vadul szeltem át a szobát, majd nagy prüszköléssel jeleztem, amikor megérkeztünk. Olyankor Laci kirántotta műanyagkardját a nadrágja hátsó zsebéből és lassan Kata ágyához közeledett. Mindig a levegőbe adott egy csókot, Kata kinyitotta a szemét és mosolyogva megfogta Laci kezét. Együtt átsétáltak a szoba másik végébe, ahol a régi költöztetődobozokra egy rózsaszín kastélyt festettünk. Én elindítottam a zenét, Laci pedig felkérte Katát táncolni. Ügyetlenül keringőztek a recsegős parkettán. Kata egyik kezében ruháját markolta, másik kövér kézfejét pedig Laci vállára tette. Közben sokszor elképzeltem, hogy én állok Kata helyén. Csak Laci és én. Majd a végén tapsoltam és ujjongtam. Kiabáltam, hogy Vissza, vissza…! Aztán kezdtük elölről.
Egy idő után Kata már csak Lacival akart játszani. Azt mondta, hogy nincs is olyan nagy szükség a lovakra ebben a játékban, és hogy legyek inkább néző, mintha ez az egész egy film lenne. Ültem a sorba rendezett plüsspónik és mackók között. Tapsoltam, amikor Kata a tánc után ruháját két oldalra megemelve pukedlizett. Seszínű haja a szemébe lógott, megizzadt testén gyöngyözött az izzadtság, miközben húsos ujjai közt görcsösen tartotta Laci kezét. És csak tapsoltam.
Kata kitalálta, hogy neki már unalmas így a játék. Mindig ugyanaz történik, és ő igazán szeretne már egy rendes csókot. Kijelentette, hogy következőleg Laci meg fogja őt csókolni, amikor felmászik érte a toronyba. Tudtam, hogy Laci sosem csókolná meg Katát. Feszülten figyeltem. Laci óvatosan hajolt egyre közelebb Katához, majd mikor már vészesen közel ért és el akart húzódni, Kata egy óvatlan pillanatban ajkon csókolta. Laci ijedten nézett, én éreztem, hogy kiszárad a szám és erősen dobogni kezd a szívem. Fejemet elöntötte a vér. „Ennek a jelenetnek az a lényege, hogy ilyenkor meg kell csókolnod.”, mondta Kata és visszadőlt az ágyba jelezve, hogy újra el szeretné játszani ezt a jelenetet, ezúttal rendesen. Laci felé hajolt és hosszan megcsókolta. Pont úgy, mint ahogyan a tévében láttam. Gyengéden, puhán, ajkai egészen életre keltek. Visszafojtott lélegzettel próbáltam elrejteni könnyeimet. Hangosan el akartam kezdeni sírni. El akartam futni az előttem elhomályosult rózsaszín fényű szobából és a felsorakoztatott mosolygó plüssállatok fogságából. Kerestem a repedéseket a falon, azt kívántam, bárcsak elsüllyedne a ház a sok rohadt jelmezzel együtt.
Azt akartam, hogy Kata haljon meg.
Karácsonyra végül nem vettek nekem a papáék Hamupipőke ruhát, hanem mindenféle kirakóst és memóriakártyát kaptam. Egész este csak sírtam, féltem, már sosem fogom tudni Lacinak megmutatni, milyen szép is vagyok valójában. Mennyivel szebb, mint Kata. Elképzeltem, hogy ott fekszem a rózsaszín ágyban, a gyönyörű égszínkék ruhámban, majd Laci felém hajol és megcsókol. Olyan gyengéden és finoman. Érzem, hogy kókusz illata van. Csak mi ketten vagyunk és táncolunk. A ruhám fodrozódik, mint a tengervíz, de én csak Laci szemébe nézek. Majd miközben forgunk, elsüllyed kettőnk alatt a ház, akárcsak egy hatalmas hajó. Lebegünk.
A papa két évvel a mama után halt meg. Érszűkület. Ebéd közben hívták ki hozzá Katáék a mentőt. A temetés után sietve megyek vissza a régi lakásba rendet tenni. Könyékig habzó, forró vízben áztatom a krumplis tésztától zsíros edényeket. Kezeimet sokáig úsztatom a meleg, szétmálló tésztadarabkás mosogatólében. Közben követem a repedéseket a falon. Észre sem veszem, hogy az idő elmúltával egyre sűrűbb lett a plafonon végigfutó vonalak hálózata. A kitágult erek. Némelyik már mutatóujjnyi szélességűre szélesedett. Lenézek saját kézfejemre és érzem, hogy lüktet bennem a vér. A szomszédból hangos kacagás hallatszódik át. Tudom, hogy a repedések miatt hallom. Csöpög a csap, a lefolyóban sistereg a sok hab, ahogy leengedtem a vizet. Úgy érzem, végleg kiürült a lakás.
A zár hangosan nyikorog, mikor elfordítom benne a kulcsot. Hallom, ahogy nyílik a szemközti lakás bejárata. Egyből megcsap a jól ismert karamellillat. Mikor megfordulok, Kata és Laci állnak a küszöbön. Kata kövér arca sebhelyes, bőre sárga. Haja őszül és zsíros. Laci szeme ugyanolyan kék. Őszinte. Ölében pufók arcú, kékszemű, szőke kislány mosolyog vissza rám. Ügyetlen kezeivel Laci szemüvegét rángatja.
- Abigél. Annyira sajnálom. Ugye jól vagy, drága?
- Jól, Kata. Jól vagyok.
Lesietek a lépcsőn, kirontok a szabad levegőre. Az ég gyönyörű kék, mint az a Hamupipőke ruha, mint a vénáim színe. Mögöttem pedig elsüllyed a ház, a föld alatt darabokra hullik és benne a karamell-kókuszillatú játékvár.