Írta: Gyöngyös Imre
Közzétéve 1 éve
Megtekintések száma: 348
Láthatatlan légiómról
Apáméi:
Sorsom kovácsa nemcsak én vagyok.
Az életem sorsolt rendeltetésén
az őseimnek léte átragyog.
Regélt s leirt történetünk mesés tény,
mely kétszáz évből életekre bont
régmúlt homályból sok-sok ősrokont,
kik vállvonásukkal vetettek el
mindent, mi csendes biztonságot ad.
Kevély elégedetlenség terel
embert, akit vándorvágy elragad.
Ó! Hányszor szíven érintett varázsuk,
Minthogyha élném küzdő életük,
más korban, nyelven, sorsban s messze másutt,
mégis bennem mindenképp, mindenütt!
Zsellérként Elzász-Lotaringiából
kivándoroltak napkelet felé,
az őshazától elszakadva távol
országba, mely egy tépett nemzeté.
Ha nem is gazdag, nem is szomorú
otthont adott Mőzs, rejtett kis falu.
Földműves gazdák, földes kisparasztok
nyújtottak bátor őseimnek hasznot?
Otthont, hitvest és végül is családot,
amelyre ősöm, Perler Pál úgy vágyott
s a dédapám boldog dédapja lett,
lelkére vett egy tűrő nemzetet
egy új s tán jó családfát kezdve meg.
Az ükapám, a művész klumpagyártó,
mint múltba vágyó s jövőbe kiáltó
reflektorként vetíti életét,
s hazájához való hűségeképp
ő lett Mőzsön a nemzetőrparancsnok!
Így teljesített magasabb parancsot!
Így építettek népet, népvagyont,
mit bőven csak nyugodtabb század ont
és dicstelen koroknak kára ront.
Anyáméi:
Anyám konok magyar s művészies,
(hogy elfogultságom ne hívja szentnek)
családja jó, hétszilvafás, nemes:
Ük és déd szinten bölcs Deák Ferencet
a címeres családfa számba vesz.
Mind Dunántúlon telepedtek szerte:
Hegedűsök, Deákok és Nagyok,
művészetekbe jócskán bekeverve
nem egy közöttük alkotott nagyot.
Anyámnak tán, ha nem is nagy keserve,
de örömére biztos nem vagyok.
Így benne gyűlt az ősi vérelegy
parány egységekből ismertetőül,
engem fogant és úgy reménykedett,
hogy bennem majd titánok vére bővül,
mit megérleltek szürke századok
és sok halott ős apránként adott.
Belépőm:
Elkészült hát a mestermű, az egység:
Szülőim gúnya tán mégsem vagyok?
Elég-e hát elégtelen tehetség?
Vagy akarásom elég, ha nagyobb?
Kik kérik számon? Őseim, a holtak,
kik türelmet öröklétből rabolnak?
Hinném e hűlt és porló csontjaik
múlandó, szétszórt, véges hamvait?
Ha látnám mindezt, gyorsan törne le,
hogy "végesség" van s mi sincs ellene.
Keservem gyűlne, könnyem ömlene:
örök halálban hinnem kellene.
Hitem:
Másként hiszek. Összefüggést hiszek,
melyben nincsenek hamis fétisek,
és nincsenek ön-s más célú tanok,
ahol szelíd józanság kéz a kézben
lánglelkűséggel együtt andalog,
melynek, ha fogy fehér izzása, mégsem
kívánna kölcsön rossz erőszakot.
Hiszek regényesebb fantáziában,
hol logika fejt, nem a száraz számtan,
hol valószínűtlenség lépcsején
lépések támpontjából lesz a tény,
és szebb, tarkább, messzibb világba megy,
világokat épít, mely néha szebb,
máskor torzabb, de mindig elragad,
fölemel, száguld, szárnyal és szabad!
Alvilági Panoráma:
Rég tömjénzek egy visszatérő képet,
mely immár csaknem szellememre égett:
elődöm mind egyenként kelne fel,
köröttük még homály, füst, porlepel,
ott áll a széles, hosszú, jól beosztott,
sötét, sejtelmes és halott hadoszlop:
úgy várnak rám, mint kínzó képzelet,
feszesen állnak, egy sem lépeget,
biz engem vár e baljós árnyhadosztály
míg földi dolgom itt bevégezem,
várnak reám s a várásuk valós már,
az éveket hiába fékezem.
E kép nem új, kísértő, régi, jó:
rám vár e Láthatatlan Légió!
1993