Láthatatlan légiómról

Láthatatlan légiómról

Apáméi:

Sorsom kovácsa nemcsak én vagyok.

Az életem sorsolt rendeltetésén

az őseimnek léte átragyog.

Regélt s leirt történetünk mesés tény,

mely kétszáz évből életekre bont

régmúlt homályból sok-sok ősrokont,

kik vállvonásukkal vetettek el

mindent, mi csendes biztonságot ad.

Kevély elégedetlenség terel

embert, akit vándorvágy elragad.

Ó! Hányszor szíven érintett varázsuk,

Minthogyha élném küzdő életük,

más korban, nyelven, sorsban s messze másutt,

mégis bennem mindenképp, mindenütt!

Zsellérként Elzász-Lotaringiából

kivándoroltak napkelet felé,

az őshazától elszakadva távol

országba, mely egy tépett nemzeté.

Ha nem is gazdag, nem is szomorú

otthont adott Mőzs, rejtett kis falu.

Földműves gazdák, földes kisparasztok

nyújtottak bátor őseimnek hasznot?

Otthont, hitvest és végül is családot,

amelyre ősöm, Perler Pál úgy vágyott

s a dédapám boldog dédapja lett,

lelkére vett egy tűrő nemzetet

egy új s tán jó családfát kezdve meg.

Az ükapám, a művész klumpagyártó,

mint  múltba vágyó s jövőbe kiáltó

reflektorként vetíti életét,

s hazájához való hűségeképp

ő lett Mőzsön a nemzetőrparancsnok!

Így teljesített magasabb parancsot!

Így építettek népet, népvagyont,

mit bőven csak nyugodtabb század ont

és dicstelen koroknak kára ront.

Anyáméi:

Anyám konok magyar s művészies,

(hogy elfogultságom ne hívja szentnek)

családja jó, hétszilvafás, nemes:

Ük és déd szinten bölcs Deák Ferencet

a címeres családfa számba vesz.

Mind Dunántúlon telepedtek szerte:

Hegedűsök, Deákok és Nagyok,

művészetekbe jócskán bekeverve

nem egy közöttük alkotott nagyot.

Anyámnak tán, ha nem is nagy keserve,

de örömére biztos nem vagyok.

Így benne gyűlt az ősi vérelegy

parány egységekből ismertetőül,

engem fogant és úgy reménykedett,

hogy bennem majd titánok vére bővül,

mit megérleltek szürke századok

és sok halott ős apránként adott.

Belépőm:

Elkészült hát a mestermű, az egység:

Szülőim gúnya tán mégsem vagyok?

Elég-e hát elégtelen tehetség?

Vagy akarásom elég, ha nagyobb?

Kik kérik számon? Őseim, a holtak,

kik türelmet öröklétből rabolnak?

Hinném e hűlt és porló csontjaik

múlandó, szétszórt, véges hamvait?

Ha látnám mindezt, gyorsan törne le,

hogy "végesség" van s mi sincs ellene.

Keservem gyűlne, könnyem ömlene:

örök halálban hinnem kellene.

Hitem:

Másként hiszek. Összefüggést hiszek,

melyben nincsenek hamis fétisek,

és nincsenek ön-s más célú tanok,

ahol szelíd józanság kéz a kézben

lánglelkűséggel együtt andalog,

melynek, ha fogy fehér izzása, mégsem

kívánna kölcsön rossz erőszakot.

Hiszek regényesebb fantáziában,

hol logika fejt, nem a száraz számtan,

hol valószínűtlenség lépcsején

lépések támpontjából lesz a tény,

és szebb, tarkább, messzibb világba megy,

világokat épít, mely néha szebb,

máskor torzabb, de mindig elragad,

fölemel, száguld, szárnyal és szabad!

Alvilági Panoráma:

Rég tömjénzek egy visszatérő képet,

mely immár csaknem szellememre égett:

elődöm mind egyenként kelne fel,

köröttük még homály, füst, porlepel,

ott áll a széles, hosszú, jól beosztott,

sötét, sejtelmes és halott hadoszlop:

úgy várnak rám, mint kínzó képzelet,

feszesen állnak, egy sem lépeget,

biz engem vár e baljós árnyhadosztály

míg földi dolgom itt bevégezem,

várnak reám s a várásuk valós már,

az éveket hiába fékezem.

E kép nem új, kísértő, régi, jó:

rám vár e Láthatatlan Légió!

                        1993