Kukoricagórék
Írta: Szolnoki Irma
Közzétéve 1 hónapja
Megtekintések száma: 95
Kukoricagórék
Kezdtem megszokni. Nagyapám egyre gyakrabban vitt magával a lovaskocsin, ha valami sürgős dolga volt a téeszben. Rövid ideig tartott az út, de a lovakkal csak nem tudtam kibékülni. Nagypapa kitartóan igyekezett megszerettetni őket, de a két patás érezte, mennyire félek tőlük.
– Cseppet leszünk oda lyányom, csak a dolgozóknak viszünk ezt-azt. Ma nagy munkába vannak, a kukoricagórékat rámolják át – szólt a magyarázat, ahogy elhelyezkedtünk a bakon.
A két ló csendesen poroszkált, hanem az egyik kicsit félre-félre kapkodta a fejét, aprókat nyerített, mintha rajtam nevetne, amikor faggatni kezdtem nagypapámat, mi a csuda az a góré.
– Tároló, abban tartják a kukoricacsöveket, amivel az állatokat etetik, de majd meglátod pulya, mindjárt ott vagyunk.
Valóban, már látszott a hosszú építmények teteje, az oldaluk dróthálóval volt körbefogva. Az emberek vidám zsivajjal, nagyokat nevetve pakolták a száraz kukoricacsöveket. Kipirult arcukat látva olyan érzésem volt, mintha játszanának, semmi értelmét nem láttam, mi haszna az ilyen munkának, az egyikből a másikba hordani a kukoricát. És minek ide ennyi ember?
– A bakról le ne szállj, hallod te lyány? Mindjárt jövök – figyelmeztetett nagyapám, majd eltűnt az épületek mögött.
Szófogadó lány voltam, csendben ültem a bakon, de nem is volt kedvem ahhoz a nyüzsgéshez, ami ott volt. Kapkodtak, ide-oda ugrottak, hozzám senki sem szólt. A férfiaknál vödör, de nem a kukoricát rakták bele. Az asszonyok néha felsikítottak, de szaporán pakolták a terményt. Már éppen eluntam magam, amikor a sokaságból legfiatalabb nagybátyám köszönt rám. Nevetett, integetett, valamit súgott a többieknek, majd hangosan kiszólt a góréból, mindjárt kapok tőle valami érdekes ajándékot. Na, persze! Megszoktam már a fiúktól ezeket a meglepetéseket. Általában keresztespókot, bogarat, gilisztát szoktak a markomba nyomni, és jókat nevettek az elképedt, fancsali arcomon. Ha sikítottam is mellé, azt a fiúk a lenagyobb sikerüknek könyvelték el. Gúnyolódtak kényeskedő természetemen.
Láttam, nagybátyám a földön matat, felvesz valamit. Na, megállj! Akkor sem sikítok, ha szarvasbogarat nyomsz a kezembe! Láttam, az emberek megállnak, és kíváncsian nézik rokonomat, ahogy összezárt marokkal közeledik felém. Nem sikítok! Nem hagyom, hogy kinevessenek.
– Ide nézz, Csöpikém! Ilyet még biztosan nem láttál – mondta suttogva. Arcán olyan kedves volt a mosoly, hogy minden elővigyázatosságot feledve, kíváncsian hajoltam az ökle fölé. A tenyerében legalább tíz pici, vizenyősen rózsaszín valami feküdt, cérnaszálnyi farokkal,
fejükön két fekete pontocska a szemük helyén. Egér! Újszülött egerek! Mozdulni, szólni sem tudtam. Akkor jöttem rá, mi ez a felfordulás, a hangoskodás, a vödrök, a rámolás. Ezért kérte nagyapám, maradjak a bakon. Ismerte a kényes természetemet. Bár minden házimunkára be tudtak fogni, az állatokkal hadilábon álltam. Nem tudta, de elképzelte, mi történne, ha bemegyek a góréba a kukorica alatt futkározó egerek közé. Sírva fakadtam. Nem tudom, mi fájt jobban, a különleges látvány vagy a kiszolgáltatott csöppségekre váró szomorú sors.
Bocsánatot kértem nagybátyámtól, hiszen most tényleg valami csodálatos dolgot mutatott, és valóban még sohasem láttam ilyet.
Nagyapám akkor érkezett. Látta a csalódott fiát, aki csak jót akart nekem, s engem a bakon, magamba roskadva pityeregni. Megértett mindent. Némán ültünk a bakon, csak az a ló előttem, az nyihogott halkan, aprókat horkantva, fejét meg-megrázva. Mintha sajnálna.
– Az élet már csak ilyen kislyányom – ölelt át otthon nagymamám. Ölébe ültetett, simogatta a fejem, elgondolkodva nézett maga elé. Némán ültünk jódarabig, mígnem az aprójószág kárálva kérte jussát, a libák gágogása figyelmeztetett, enni kérnek, akárcsak a hápogó kiskacsák.
– Majd én – ugrottam a szakajtóhoz, és kimentem a baromfiudvarba. A tyúkok körém sereglettek, szárnyukat verdesve várták, míg lassú mozdulatokkal szórtam eléjük az eledelt.
Eszembe jutott nagyapám, ahogy nemrég szigorúan mondta:
- Jegyezd meg pulya! Az állattal mindig jól kell bánni. De az ember az ember, az állat az állat. Helyén kell kezelni a dolgokat.
Megértettem, mit akart mondani. Megértettem kérges modorát, szótlanságát, kemény szigorát.
Nehéz a paraszti élet, erős döntéseket kíván. Életet ad, és életet olt ki, a fennmaradásért, az életért. Magam előtt láttam elgyötört arcát, ahogy az anyakoca mellett éjszakázott a csűrben, hogy világra segítse a kicsiny malacokat. A szomorú szemeket, amikor ugyanazt a kocát dolgozta fel, hogy a családjának, a gyermekeinek élelem, hús és zsír legyen. Megértettem, miért vitt ki a górékhoz, miért hagyott ott, miért nem szólt hazáig egy szót sem. Mert az ember, az ember. Helyén kell kezelni a dolgokat. Tudta, akkor ott, a kukoricagórék között felnőtté lettem. Már helyén tudom kezelni a