Közöny
Írta: Losonczy Attila
Közzétéve 8 hónapja
Megtekintések száma: 167
Közöny
Dante tévedett a Poklot illetően. A Pokolnak több kapuja van. Megtaláljuk minden városban és faluban, a papírdoboz-nyoszolyán nyugvó, nejlonszatyorba csomagolt peremlét bugyrai között. Vagy az éjszakában villózó, zajzengő örömtanyákon, az örök Babylon elszórt spóráiban. Ahol megszabadulhatunk a gondolkodás terhétől. Vagy éppen azokon a vidékeken, ahol harckocsioszlopok és bombázók dübörgése a törvény szava.
A látszat-együttlétek ajtók mögötti forrongásai is mind egy-egy kiskapu a Pokolhoz. A kulcs persze a lelkünkben van.
Dante tévedett. A kárhozat az eleven ártatlanokra is lesújthat, mások vétke miatt. Az ember tragédiája nem a halál, hanem ha az élete beváltatlan ígéret maradt. Mint egy le nem rótt tartozás.
Danténak igaza volt a közönyt illetően. A közöny a szenvedések hullámtörője. A közöny a láthatatlan agresszió. A pajzs, amely elfüggönyzi a tévelygőket és sodródókat. A közöny az akasztó, amire a Pokol kulcsát helyezzük.
A közöny rokona a gyűlöletnek és a hiszékenységnek. A tartós hiszékenységben szenvedők a felelősség elől menekülnek, mantraként dobálózva a legszörnyűbb igével, amit ember alkotott: „Azt hittem, hogy..”
Az „azt hittem, hogy”-ok, akár a baktériumok, ahol megjelenik egy, ott több is. Végül matematikai halmazokként lepik el gondolkodásunkat, a metszéspontjaik értéke nulla, az abszolút értékük mínusz egytől mínusz végtelenig terjed. Ez így ellentmondás? Értelmetlen? Az „azt hittem, hogy” lételeme az ért(elm)etlenség, amely a közönnyel szimbiózisban él.
A közöny az önmagunk szembeköpésével vállalt önkéntes vakság. Lassú öngyilkosság, az öngyilkosok pedig a tanítások szerint nem dicsőülhetnek meg. A közöny zsákutca, amely a kellő sötétségben végtelenített útvesztővé burjánzik.
A közöny magvainak a távolság az éltető harmat, a távolodás a valóságtól, amely sósavként marja szét kapcsolati hálónkat.
A közöny az észrevétlen béklyó magányunk börtönében.
A közöny szentélye a virtuális tér. Mint a színes tájképekkel tapétázott fal, a szabadság illúziójával, de csak fal marad, amely elzárja a kiutat a pótcselekvéseink aknamezejéről.