Következmények

Írta: Egervári József


Közzétéve 2 éve

Megtekintések száma: 381



Következmények

Bánkúti Dénes professzor a széles és hosszú tölgyfa ebédlőasztal végénél ült, tenyerével nagyot csapott az asztallapra, ijedten megcsörrentek a csészék, kanalak, a sötétbarna, gőzölgő tea felszíne megremegett, az aranyszegélyű kistányéron egymásra borultak a félszeg kockacukrok, pedig azt hitték, az élet mindig édes.
– Amanda, mennyiszer mondtam már magának, hogy a tojást hat percig főzze? Nem öt, nem hét, hanem pontosan hat percig. Ez a tojás túlságosan kemény!
– Bocsásson meg, professzor úr, a konyhában megállt az óra.
– Az én dolgom felhúzni az órát?
– Nem, professzor úr. Főzzek másik tojást?
– Ne főzzön, mert akkor a tea lesz hideg. Dolgoznom kell. Úgy látom, feleslegesen mondok én bármit, mintha a falnak beszélnék.
A szakácsnő elvörösödve kioldalgott a konyhába.
– Ennek a vén hülyének semmi se jó – mordult fel alig hallhatón, aztán elszégyellte magát; már húsz éve szolgált Bánkútinál, kiismerte rigolyáit, nem panaszkodott, jó sora volt, rendesen megfizette, és jutott étel otthonra is a gyerekeknek.
– Doktor úr, a tudomány, a tudás az új Isten, megváltoztatja a világot, ledönti a falakat, elhozza a jólétet és a békét. Tudás nélkül még mindig a fákon mászkálnánk – mordult fel Bánkúti professzor. – Kedves barátom, higgye el, a legmagasabb tudás elérése Istenné tesz bennünket, egyébként csak vad ösztöneink és alantas vágyaink vezérelnek bennünket.
– Drága barátom – nevetett Gödrös Gusztáv, a falu orvosa –, ne legyünk olyan nagyra a saját tudásunkkal, ne nézzük le azokat az egyszerű embereket, akik nem jutottak el komolyabb iskolákba lehetőségek, netán tehetség híján, hiszen ők művelik a földet, ők tesznek friss kenyeret asztalunkra, ők javítják meg a szekér eltört kerekét, ők varrják meg szakadt gúnyánkat. Nélkülük mi elveszettek lennénk, megfagynánk, éhen halnánk.
– Lehetséges, ám tudományok nélkül nem haladna előre a világ, nem javulnánk, nem gondolkodnánk. Én elfogadom, hogy nem lehet mindenki tehetséges, van, aki örökké szakácsnő marad, mert nem képes többre, nem értékeli a művészeteket, nem érti a tudományt, az ő világképe a falu, a falun kívül nem létezik más, és azt is el lehetne hitetni vele, hogy a Föld lapos, akár egy korong, vagy épp lavór alakú.
– Bizonyára így van – bólogatott Gödrös doktor –, ám én látom, hogy az egyszerű ember is boldogulni akar, boldog akar lenni, van közöttük jobb és rosszabb, de mondd meg, Dezső, mindez ránk nem ugyanúgy igaz? Ráadásul, úgy sejtem, a nagyra becsült tudásunk nem tesz minket jobb emberré.
Bánkúti professzor majdnem betöltötte nyolcvanadik életévét, amikor egy reggel már nem ébredt fel. Előző este fejezte be legújabb könyvének kéziratát, mely ott  hevert az ágya melletti széken.
– A biokémia rejtelmei és gyakorlati alkalmazásának lehetőségei – betűzte lassan a szakácsnő. Az ágy mellett ácsorgott, várta a doktort, amikor eszébe jutott, hogy a tűzhelyen hagyta a lábast. A tojások legalább nyolc percig táncoltak a zubogó forróvízben. Gyorsan kikapkodta mind a hármat, aztán csak bámulta az aranyszegélyű kistányért. Azon gondolkodott, ebédre megsüsse-e a húst. A professzor úr gombamártást és rizst rendelt hozzá.
Bánkúti Dénes professzor Hadas Gerzson Béla néven született újjá egy felvidéki apró faluban. Apja odaveszett az I. Világháborúban. Csekély értelmű, lassú, böszme gyerek volt, nagyon nehezen tanult meg olvasni, örökké a lovak között sündörgött, az emberek nem érdekelték. Húszévesen már majdnem két méter magas volt, egyedül képes volt a vállain elvinni két búzával telt zsákot. Nem túrta a földet, arra nem lehetett rávenni, gyönyörű, erős lovaival és hatalmas lovas kocsijával járta a falut, a határt, szállította a terményt, a kivágott fát, szüretkor a szőlőt, esküvőkön – kecses csézáján – az ifjú párt.
A faluban fura szerzetnek tartották, alig lehetett szót érteni vele, ha ritkán megszólalt is, csak döcögősen, sántán zuhantak ki szájából a szavak, a mondatok összegubancolódtak, akár macska karmai között a cérnagombolyag. A sors nem volt kegyes hozzá, résnyire nyitva hagyta tudatalattiját, ahonnan átszöktek gondolatok, érzetek, képek, melyek nem hagyták nyugodni. Látta magát frakkban a pulpituson, beszédet mondott, hosszú körmondatokat fogalmazott, logikusan érvelt, szenvedély és elmélyült tudás teremtette meg szavait, ám Hadas Gerzson Béla egyetlen szót sem értett belőle, csak azt fogta fel, hogy valamikor nagy tiszteletnek örvendő tudós volt, aki akár egész nap folyamatosan, érthetően tudott beszélni.
Kemenes Gizit vette feleségül, a kocsmáros lányát, cserfes kis boszorkány volt a lány, kicsit ugyan sántított az egyik lábára, ám ez nem akadályozta meg benne, hogy szüljön hat gyereket. Nem éltek rosszul, Hadas Gerzson Béla sokat dolgozott, nem szenvedtek szükséget semmiben, ám ahogyan öregedett, egyre nehezebben viselte, hogy körülötte mindenki folyamatosan beszél, az asszony is, a gyerekek is, amikor pedig ő szólalt meg, értetlenül bámultak rá. Értelemesen beszélj már!, vetette oda sokszor felesége. Olyankor a férfi elhallgatott, napokig szavát sem lehetett venni.
Épp betöltötte az ötvenedik évét, amikor egy reggel az asszony pörlekedéssel kezdte a napot, be nem állt a szája, semmi nem volt úgy jó, ahogy férje csinálta a dolgokat, morzsás maradt reggeli után az asztal, a kutyát nem kötötte meg, a városból előző nap nem hozott vásznat. Hadas Gerzson Béla kivonult az udvarra, hasogatni kezdte a száraz akácfát, az ősz már ködbe és zúzmarába burkolta a tanyát. Felesége nem hagyott neki békét, csípőre tett kézzel ácsorgott mellette, mondta a magáét. Hirtelen villant a fejsze, Kemenes Gizi koponyáját ketté hasította, pontosan középen. Nem szólalt meg többé. A férfi mozdulatlanul bámulta a felhasogatott fára borult testet. Mondani akart valamit, de meggondolta magát. Ledobta a fejszét a földre, besétált a csűrbe, átdobta a gerendán a durva kenderkötelet. A nyitott ajtón át még visszapillantott feleségére, aztán felakasztotta magát.
Hadas Gerzson Béla mezei egérként született újjá, naphosszat a földalatti járatában töltötte az időt, csak néha dugta ki az orrát a földfelszínre, a köröző héják és réti sasok láttán azonban gyorsan visszafutott a biztonságos alagútba. A sors nem volt kegyes hozzá, résnyire nyitva hagyta tudatalattiját, ahonnan átszöktek gondolatok, érzetek, képek, melyek nem hagyták nyugodni. Nem fogta fel, mit is lát, mit is érez, csak azzal volt tisztában, hogy jelenlegi élete csupa rettegés, csupa éhezés, a zajok megrémítették, az illatok kínozták, az éhség legyengítette, ám legrosszabb a félelem volt, mert előző életei alapján megértette, hogy minden és mindenki mulandó.
Csak éjjelente mert kisomfordálni, vadul zabálta az elhullott magokat, a kifordult gyökereket, a félig elszáradt növényi szárakat, közben fülét hegyezte, az eget bámulta. Ösztönei szerint élni akart, túlélni, és enni, minél többet. Egy lágy fuvallat megriasztotta, már épp el akart rugaszkodni, hogy berohanjon a biztonságos járatába, amikor az erős karmok megragadták, satuként szorították össze apró testét. Levegő után kapkodott, de nem járt sikerrel, az erős szorítás teljesen összelapította tüdejét.
Bánkúti professzort látta maga előtt, amint az asztalt csapkodja, mert kemény
lett a főtt tojás, aztán Hadas Gerzson Béla kúszott a képbe, amint a durva kötél végén himbálózik, szája nyitva, szeme csukva.
A bagoly erős karmai közül nem volt menekvés, összeomlás előtt álló tudata maradványaiban csak azt kívánta, mielőtt az óriási tölgy rejtekében meghúzódó odúba érnek, a borzasztó karmok roppantsák el gerincét, hogy már ne érezze a fájdalmat, amikor a hegyes, karmos csőr felszakítja hasát.