Kötetlen beszélgetés kötetekről
Írta: Jahoda Sándor
Közzétéve 6 hónapja
Megtekintések száma: 125
Kötetlen beszélgetések kötetekről és egyebekről
Udvarhelyi András:
A Madarász,
Beszélgetőkönyvecske,
Hungarovox Kiadó,
Budapest, 2020
Félreértések elkerülése végett mindjárt az elején le kell szögeznünk: Udvarhelyi András nem ornitológiai szakkönyvet írt, és nem is egy ornitológusról, hanem egy egészen más „szakmában” munkálkodó, sikeresen dolgozó irodalomtörténésszel, íróval, a legismertebb magyar italianisztikussal, egyetemi tanárral készített interjúkötetet – egy Beszélgetéskönyvecskét –, mégpedig „A Madarász”-szal, jelesül Madarász Imrével. A kötetet a Hungarovox adta ki, a tavalyi évben.
Aki szeret és tud unatkozni, aki unalmát színesítendő, unalmas könyveket szeret olvasni; nos, annak nem ajánlanám ezt a kötetet. Az ne vegye meg és ne vegye a kezébe A Madarász-t. Azoknak viszont, akiket érdekel két értelmiségi könnyed, ám magvas beszélgetése; azoknak bátran ajánlhatom.
A Madarász-t ismerik sokan. Ez nem lehet véletlen. Hiszen véletlenek úgy sincsenek – vallják többen. Madarász Imre ismert, neves ember. Aki azért mégsem akar celeb lenni. Sőt. „M.I.: (…) a celebdicsőségből nem kérek, a celebműsorokban nem lépnék fel, tévében nem főzőcskéznék, igaz, nem is tudok, nem vennék részt gagyi beszélgetésekben, csak hogy ismerjenek. Erre a dicsőségre nem vágyom.” (136.) Ez határozott, őszinte beszéd, és egyet kell, hogy értsünk vele.
Ebben az izgalmas kötetben hiába gondolnánk József Attilának egy sorára, mert itt nem fecseg a felszín, és – nem – hallgat a mély. Ez Udvarhelyi nagy érdeme is. Egyrészt jó kérdéseket tesz fel, másrészt: hagyja az „alanyt” megnyílni, és helyenként – szó szerint kiáradni. Egy-egy közbevetett megjegyzés tarkítja és néha megtöri az áradást, vagy egyéb témákra terel; de mindig rendben zajlik a beszélgetés; terelve van, mintha az élőbeszédet lehetne előre megszerkeszteni… Beszélgetés ez, már abban az értelemben is, hogy mintha barátok cserélnének eszmét. Ez, ugye, nem annyira gyakori jelenség manapság.
Ez a kötetlen beszélgetés-sorozat kötetekről és egyebekről, őszinte megnyilatkozásokat is felvillant: M.I.: „Én soha nem éreztem igazságosnak azt, hogy van 33 megjelent könyvem, 1750 publikációm, több, mint 300 könyvet szerkesztettem, hogy ezt jogos lenne összemérni egy olyan embernek a produkciójával, aki két-három vagy négy gyereket nevelt fel.” (105.) Mint érdekesség, jut eszembe J. S. Bach-hal kapcsolatosan, hogy a német mesternek sem jutott soha eszébe összemérni zeneműveinek mennyiségét a 17 született gyermekével. Hiszen tudvalevő, hogy vannak termékeny -, és vannak kevésbé termékeny alkotók. Mindenesetre ismeretes, hogy Bach ezzel látta el műveit, amikor befejezte: „S.D.G.” Vagyis: „Egyedül Istené a dicsőség.”
El kell ismerni, bizonyos ügyesség szükségeltetik, hogy a kérdező, úgymond, kibeszélje a sajtot a válaszadó szájából. És mondhatni csöppet sem kell ezen erőlködnie. Udvarhelyi kellően ügyes és tapasztalt – bocsánat a kifejezésért! – vén róka az efféle mutatványokhoz való rátermettségben. Ahogy szokták mondani: éles szemű megfigyelő. Például, ahogy a könyv előszavában – bemosakodás… – fogalmaz Madarászról: „Él benne valami megszállottság, magával ragadó lelkesedés, valami állandóan kikívánkozó közlésvágy, valami fontosságtudat.” (U.A. előszavából, 11.).
De hát, a nagy emberek gyakran gondolnak magukra. Nyilván azért is, mert azt gondolják, hogy az írás közügy. Az élet, az életük viszont szigorúan – magánügy. M.I.: „Nekem nincsenek illúzióim. Én csak ebben a békeidőben tudok valamit csinálni, írok könyveket meg tanítok, olvasok. Hogy én háborúban éljek? Elképzelni sem tudom. (34.) Egyenes beszéd.
És, hogy mit jelent valójában Madarász Imrének a magyar-, olasz-; és úgy egészében a világirodalom, arról ő maga vall keresetlen egyszerűséggel: „Az irodalom és az italianisztika hűséges szeretője vagyok.” (29.)
Én meg azt vallom, hogy minden irodalmi mű élvezetes, ha olvasmányos és megmarad bennünk, illetve tovább működik az olvasóban. A Madarász, nekem ilyen maradandó mű.