Kóstoló
Írta: Szabó Jolán
Közzétéve 2 éve
Megtekintések száma: 448
Kóstoló
A három egymás melletti, egyenként kilencszáz négyzetméteres telken kialakított birodalmában, a decemberi éjszaka sötétjében, becsukott szemmel is eligazodna Bence, köszönhetően az éjszakai világításnak, működnek az ipari kamerák is. Az első telken lévő kétszintes, kétszázhúsz négyzetméteres házban lakik szüleivel, akiknek nyugdíjas korukra megteremtette mindazt, ami a nyugodt, kiegyensúlyozott időskori élethez szükségeltetik. A másik kétteleknyi terület az ő birodalma. Oda építette fel a kétaknás, beépített emelővel is felszerelt autójavító műhelyét, mellé a karosszérialakatos- és fényező részleget, valamint a keresztutca felől a tíz férőhelyes garázst. Három kiváló szaktudású alkalmazottat foglalkoztat, jól megfizeti őket, bár a munkaidőt rugalmasan kezeli. Ha sok a munka, reggel héttől akár este kilencig is dolgoznak. Ilyenkor, december tizenötödikén már lehúzzák a rolót, s legközelebb január másodikán veszik fel a munkát. Ezzel a két héttel megfejeli munkatársai éves szabadságát, és hogy jó karácsonyuk legyen, kapnak plusz egyhavi prémiumot is.
Tordai Bence negyvenöt éves, magas, erős testalkatú, mosolygós fiatalember. Hétköznapokon állandó jelleggel frissen vasalt overallt visel, abban jár még a boltba is vásárolni. Aki személyesen nem ismeri, nem is gondolná, hogy övé a megyeszerte ismert autójavító műhely, ahonnan tökéletesen üzemelő járművek kerülnek ki, a veterán autóktól a legújabbakig. Számos márkakereskedéssel szervizszerződésben áll.
Péntek van, hajnali négy óra. Muszáj megetetni a két bernáthegyit, mert könnyebben boldogul velük, mint az édesapja, aki rajta kívül az egyetlen számukra elfogadott ember, akitől szintén elfogadják az ételt, de majd ledöntik lábáról, ha szeretetük jeléül ráugranak. Bezzeg gazdájuknak azzal kedveskednek, hogy busa fejüket a derekához súrolják, mintegy felszólításként, immár ideje lenne őket megsimogatni. Ha zárva a műhely, a telekre tévedő betolakodókat a földre fektetik, mellső mancsukkal a hátukra támaszkodva, mély, torokból jövő morgásukkal képesek az illetőt - akár több órán át tartó - mozdulatlanságra bírni. Emiatt a település lakói körében köztudott, hogy idegenek számára a műhely és annak udvara zárvatartás ideje alatt szent és sérthetetlen. Egyébként barátságos jószágok, imádnak a gazdival játszani, főleg labdázni, melyhez elég nagy térnek bizonyul a telek. A műhely nyitvatartási idejében lustán heverésznek a zárt kennelben, lehasalva, némán figyelik az ügyfelek mozgását. Számukra az év legszebb időszaka december második fele, amikor szabadon szaladgálhatnak birodalmukban. Ráadásul gazdájuknak is több az ideje a közös bolondozásra, amit szinte kikövetelnek maguknak.
A korai időpont és a csípős hideg ellenére sem maradhat el a közös játék, pedig ma ötszáz kilométeres út áll a fiatalember előtt. Meglátogatja az idősotthonban lakó régi mesterét, elviszi neki a szokásos karácsonyi ajándékát, az egy üveg bort és a kisüstit, megfejelve a disznótoros kóstolóval, az előző este kemencében sütött hurkával, kolbásszal, pecsenyével, és a lefagyasztott nagy ételdobozos toros káposztával. Édesanyja előző nap a lelkére kötötte, hogy a spájzban keressen a sültek mellé egy üveg ecetes szilvát, mert az tavaly is nagyon ízlett a mesternek. Az ételekhez fél vekni kenyeret is csomagol.
Az idősotthon igazgatójától többszöri telefonbeszélgetést követően - Jani bácsi korára és mentális állapotára tekintettel - két hete kapott kivételes látogatási engedélyt, miután a Covid-járvány miatt a vendégek előtt zárva az intézmény kapuja. Azt is megtudta, hogy mesterének ebben az évben egyetlen látogatója sem volt. Az igazgató nem firtatta érkezésének várható időpontját, miután Jani bácsi évek óta nem hagyta el az idősotthont.
Öt óra, mire bepakol a kocsiba és felveszi az egyik ünnepi ruháját, a sötétszürke öltönyt fehér inggel. Illendő megadni Jani bácsinak a tiszteletet, mert mindent, amit a szakmában tudni kell, sőt még a humanitás terén is, tőle tanulta. Igazi mester volt. A szakmai fogásokon túl tisztességből, becsületességből is jelesre vizsgázott, köszönhetően annak, hogy apaként viselkedett vele.
Az országút melletti fák alatt, a reflektor fényében, zúzmara csipkéje fehérlik az avaron. Békés, csendes a táj. Szemérmes, halk hangon duruzsol az autó motorja, mintha tudná, hogy az út melletti kopasz ágú fák és bokrok közül bármikor elé szaladhat egy felriadt vad, őzsuta, nyúl vagy vaddisznó, felröppenhet a felébresztett madár.
Kanyargós, keskeny aszfaltút vezet a főútvonalig. Óvatosan vezet, nem megy kilencvennél többel.
Vajon milyen állapotban találja Jani bácsit? Amint megözvegyült a mester, mindhárom gyereke nagy egyetértésben rögvest berakta az idősotthonba, hogy még életében osztozkodhassanak megspórolt javain. Egyedül a műhelyét hagyták meg, amit bérbe adtak, hogy annak díjából fedezzék az ellátását. Eleinte sűrűn látogatták, később egyre kevesebb idő jutott felkeresésére, mígnem végleg elmaradtak a személyes találkozások. Hat unokája közül egynek sem jutott eszébe a nyolcvanhat éves nagyapja meglátogatása, aki pedig minden nap azzal a reménnyel kelt fel, hogy aznap megjelenik valamelyik családtagja.
A következő falu közepén ráfordulhat a főútra, melyen ötven kilométert haladva eléri az autópályát. Azon gyorsabban hajthat. Meglehet, lesz ideje kitérőt tenni, benézni a mester műhelyébe, és néhány percet nosztalgiázással tölteni. Még ma is orrában érzi a kenőolaj illatát, az esti takarításkor felszálló por szagát. Ha egyetlen villáskulcs nem volt a helyén, Jani bácsi a szerszámok nagy részét ledobálta a műhely közepére és ránézett, hogy kezdheti elölről a rendrakást, elvégre mindennek megvan a maga helye és nem lehet úgy dolgozni, ha közben akár egyetlen szerszámot is keresgélni kell. A javításokat lelkiismeretesen, precízen, a maximális tudásunkat beleadva kell elvégezni, mert azzal a megrendelő elégedett lesz és ajánlja szolgáltatásunkat ismerőseinek. Selejtes munkának ráfizetés az ára, mert ellopja az időt a többi teendőtől, ráadásul utólag jön a reklamáció, az ingyen javítás, aminek híre megy, és előbb-utóbb elmaradoznak a megbízások. Ha nem tud valamit, kérdezzen, elmagyarázza. Eleinte minden, számára új munkafolyamatot inkább lassan, de pontosan végezzen el, mintsem hibát hibára halmozzon. Inkább kérdezzen!
Az autópálya-felhajtónál hosszú kocsisor várakozik, jó néhány kamionnal megspékelve. A pálya szélén két villogó rendőrautó ácsorog. Közúti ellenőrzés. Migránsokat keresnek.
Milyen jó, hogy időben elindult!
Nagy pelyhekben szállingózni kezd a hó. Örülne a fehér karácsonynak, legalább az ünnep másnapján, öccse két kamaszkorú lányával nagy hógolyócsatát vívhatnának, mintha még mindig kisgyerekek lennének. Bár ki ismerheti a kamaszok lelkivilágát? Keresztapaként illene tudomásul vennie, hogy a vele szemben támasztott elvárásaik az ünnepek előtt közölt ajándék kívánságok teljesítésére korlátozódnak. Ezzel nem az a baj, hogy egyre nagyobbak az igények és egyre többe kerül kielégítésük, hanem az, hogy lassan másról sem lehet szót váltani a lányokkal. Nem mesélnek magukról, nem kérdezik őt sem a dolgairól, márpedig így nem adhatja át nekik az élettapasztalatát, holott azoknak bizonyára nagy hasznát vehetnék.
Emlékszik, harmadik éve - végzett szakmunkásként - dolgozott a mesternél, amikor karácsony előtt egy héttel, késő délután beállt a műhely elé a legújabb BMW. Kiszállt belőle az elegáns középkorú férfi, határozott léptekkel bement hozzájuk és köszönés nélkül elkiáltotta magát: hol a főnök? A mester éppen hegesztett, úgy kellett neki megérintenie a vállát, hogy hagyja abba a munkát. A férfi kihívta az udvarra Jani bácsit, így ő nem hallhatta, miről beszélnek. A gesztikulációjukból arra következtetett, hogy mestere erős felindultságában, tiltakozásként rázta a fejét és kezével intett látogatójának, hogy hagyja el a telephelyet. Az elegáns férfi dühösen távozott. Kiderült, hogy nagy pénzt ajánlott a mesternek, ha átüti az autó alvázszámát. Bűnözőkkel nem üzletelünk, kiabálta mérgében Jani bácsi, mert a becsület nem eladó. Akit egyszer megvesznek, azt másszor eladják! Tudta, hogy főnökének akkoriban minden fillérre szüksége volt. Érettségizett a nagyfia, lánya elsős középiskolás volt, míg a kisebbik fia ötödik elemibe járt, miközben felesége csak hatórás munkát vállalhatott a három gyerek és a háztartás ellátása mellett. Ám mestere kőbevésett szentírásnak tekintette saját magának megfogalmazott elveit, melyekhez körömszakadtáig ragaszkodott.
Ott és akkor értette is, nem is mestere szavait. Aznap este munka után kivételesen bement a presszóba alkoholizálni, ami neki a gyakorlatban két deci kólába töltött decinyi vörösbor elfogyasztását jelentette. Összeismerkedett Imolával, a nyúlánk, hosszú combú, szép arcú felszolgáló lánnyal, akivel a későbbiekben egy párt alkottak. Végül is hálás lehetett annak az elegáns férfinek, aki felpaprikázta mesterét, mert nélküle nem ment volna be a presszóba. Két évig hevítette szívét, lelkét a szerelem bódító láza, mígnem úgy érezte, hogy Imola jelenti számára az igazi társat. Megkérte a kezét, melyre a lány szája sarkát gúnyos mosolyra húzva válaszolt: csak nem gondolod, hogy hozzámegyek egy csóró fiúhoz?
Hosszú araszolás után végre sikerült feljutnia az autópálya szélére, ahol integetnek neki a rendőrök, menjen tovább. Rálép a gázra és a megengedett százharmincas sebességgel halad. Gyorsabbra kapcsolja az ablaktörlőt, mert egyre sűrűbben hull a hó. Két kilométerre lesz a benzinkút, ahol végre vehet autópálya-matricát és ihat egy erős feketét, amihez esetleg elfogyaszthat egy friss szendvicset is.
Mindig számíthatott mesterére. Imola kikosarazása gyógyíthatatlan sebet ütött lelkén, amit Jani bácsi azonnal észrevett, mégis csak egy hét elteltével tette szóvá.
-
Fiam, a szerelem szalmaláng. Gyorsan fellobban és pillanatok alatt hamu sem marad utána. A szeretet és a tisztelet sokkal többet ér. Azok lassan hevítik fel az ember szívét, de utána tartósan ott maradnak. Nem lángolnak, csupán izzanak. Évtizedekig békésen melegedhetsz mellettük.
Nem tudott rá mit válaszolni. Most sem tudna. Pedig eltelt azóta negyedszázad. Márpedig huszonöt év hosszú idő. Ahhoz azonban mégis kevésnek bizonyult, hogy megtalálja a számára állandó jelleggel melegséget árasztó szeretetizzást biztosítani tudó párját.
Telve járművekkel a benzinkút parkolója. Az épülettől legtávolabb eső helyen tud megállni.
A benzinkút büfé részében tömött sorokban várakoznak az emberek. Párok, családok. Öregek, fiatalok, gyerekek. Ráérősen beszélgetnek, nevetgélnek. Mögöttük várakozva Bencére rátör a végtelen magányosság érzete. Jobb, ha beáll a másik sorba, oda, ahol a tankolást fizetik. Úgy dönt, gyorsan megveszi a matricát és folytatja az útját. Mire sorra kerül, rátör az éhség. A csudába is! Igazán készíthetett volna magának otthon egy szendvicset az útra! Ráadásul megszomjazott!
- Egy perc türelmet! - mondja a kiszolgáló fiatalember - Rögtön jön a váltótársam!
Na, tessék! Itt is várakoztatják! Mi lenne, ha mobilon vásárolná meg a matricát?
- Parancsol, uram? - kérdezi a pultra szerelt mellvéd mögül a maszkot viselő nő.
Atyaisten! De ismerős! A hangja, a körötte lévő ráncok ellenére a szeme is! Nagyot dobban Bence szíve. Hiszen ő Imola! Élete nagy szerelme! Vagyis ezt már múlt időbe kell tenni? A volt nagy szerelme! Így pontos a megállapítás. Mély levegőt vesz, mielőtt megszólal.
- Kezit csókolom! Autópálya-matricát kérek a teljes útszakaszra. A rendszám SJP-021.
Imola le sem veszi szemét az előtte lévő számítógépről, melynek klaviatúráján villámgyorsan mozognak ujjai. Vastag jegygyűrűjén megcsillan a brillkő. Unott, szenvtelen hangon kérdez:
- Adhatok még valami mást is? Kávét, szendvicset, üdítőt?
- Ebben a sorrendben jó lesz. Elvitelre kérem.
Fizetésnél végre ránéz a nő:
- Kártya vagy készpénz?
Az előbbit választja, mert az körülményesebb. Hosszan matat az érintős kártyája körül, s míg kinyomtatódik a számlája, leveszi maszkját és belekortyol a kávéjába. Ismét ránéz Imola, immár rosszallóan, de nem szól semmit, csak a fejét ingatja. Látványába belepirul Bence. Atyaisten! Csakugyan elfelejtette Imola? Benne nem hagyott halvány nyomot sem a szerelmük? Idegességében megremegnek kezében az italok, a szendvicsét meg majdnem leejti. Gyorsan megfordul, és hatalmas léptekkel az üvegportál előtt húzódó keskeny, egybefüggő asztalhoz siet, hogy mielőbb letehesse kezéből a benne lévőket, és leülhessen végre az egyik bárszékre, háttal a kiszolgáló pultnak. Kibámul az üvegportálon, mintha rettenetesen érdekes lenne a hóesés látványa. Beleharap szendvicsébe, hosszan rágja, forgatja szájában a falatot, ám összeszorult torka hevesen tiltakozik lenyelése ellen. Végül feltűnés nélkül megpróbálja levetett maszkjába beleköpni szájából a nyálas masszát, majd leszáll a bárszékről és a szemetesbe dobja. Nem néz Imola felé, mégis hallja, amint a pult mögött ideges, fojtott suttogással vitatkozik az ügyféltérnek háttal álló férfivel:
- Ezredszer is megismétlem, a válás szóba sem jöhet! Miből tartanám el a gyerekeimet?
- Hiszen én is keresek…
- Csakhogy keveset! Az nekem még manikűrre meg fodrászra sem lenne elég!
Menekül Bence, ki a hóesésbe. Mélyeket lélegezve gyorsan lépked az autójáig. Szüksége van tüdejének a friss levegőre, lelkének meg némi melegségre. Beül a kocsiba, beköti magát és elhatározza, mindenképpen felkeresi a mester régi műhelyét. Nem számít az idő, legfeljebb késő este ér haza. Bekapcsolja a rádiót, hangosra állítja, mintha az erős hangerővel kiűzhetné fejéből az egymás sarkára hágó gondolatait.
Igyekszik a vezetésre koncentrálni.
Az elmúlt két évtized alatt, mint fák törzsén növekvő évgyűrűk, úgy terjeszkedett a város. A település szélére épített műhely olyan, mint amit az őt körülölelő tizenkét új építésű tízemeletes ház ölelése összeroppantott. A valaha takaros műhelyépület homlokzatán a felpúposodott vakolatból szabálytalan alakzatú, tenyérnyi darabok hiányoznak. Ablakai a rájuk ragadt vastag koszrétegtől vaksin bámulják az utca forgalmát. Tetőzetén hézagosan, csálén állnak a cserepek. Kéménye sem füstöl. Egyedül a telek tiszta és rendezett. Csakhogy egyetlen javításra váró személykocsi sem várakozik rajta. A kissé megroggyant kerítés kapuja zárva, pedig a műhelyben lehet valaki, mert a résnyire nyitott ajtaján kiviláglik a halvány villanyfény.
Erőt vesz magán Bence, becsönget, ha már megtette ezt a kitérőt. Nagy sokára előjön az épületből egy idős, szikár öregember, nyakát válla közé húzva odaballag a kapuhoz.
- Jó napot, uram! Az eladó ingatlan érdekli? Jöjjön be, ne álljunk itt a hóesésben!
Az úgy, ahogy kitakarított műhely teljes berendezése rozoga, asztal a három székkel és a hősugárzó. A bemutatkozás és a helyzet tisztázása után az öregember hellyel és frissen készült, forró kávéval kínálja vendégét.
- Tudja, fiatalember, én Jani komám sógora vagyok. Engem bíztak meg a gyerekek, hogy fogadjam az ingatlanra vevőnek jelentkezőket. Egy hete meghalt a komám és a műhely eladási árából akarják fedezni a temetési költségeket. Hiába kértem, hogy a három család adja össze a pénzt, nem hallgattak rám. Mondtam is az asszonynak, hogy mi előre vegyük meg a temetőben a sírhelyünket, fizessük ki a temetésünket, mert a végén nekünk sem lesz nyughelyünk. Nem érdekel, mennyibe kerül! Annyival kevesebbet örökölnek a gyerekeink. Hány cukrot kér a kávéjába? Tejszín is van, azt is pakolt az asszony.
Bence szemeiből két könnypatak csordogál, végig az arcán, megállíthatatlanul. Képtelen elfojtani sírását. Szegény mester! A láthatatlan, amit talán léleknek neveznek, az fáj, szorítja szívét. Nem ezt érdemelte tanítója.
- Ugye maga az a Tordai Bence, aki itt kezdte a szakmát gyakorolni? Akkor jól gondoltam! Gyakran emlegette magát a sógorom. Legtehetségesebb tanítványának tartotta, akire egész életében büszke volt. Azt is mondta magáról, hogy szakmája a mátkája. No, ne sírjon már! Arra gondoljon, hogy Jani már megpihent. Őrizze meg emlékezetében olyannak, mint fénykorában volt. Ő már az égiek szekerét generálozza.
Jó órányit beszélget a két férfi. Az öreg és a fiatal. Egymást nem, csak az elhunyt mestert ismerik. Mégis megtalálják a közös hangot.
- Bátyám, elfogadná a disznótoros kóstolót, amit a mesternek hoztam?
- El én, mert jó szívvel adja azt, amit neki szánt. Nagyon fog neki az asszony örülni! Ám cserébe csak a köszönetem adhatom!
- Nem baj, nekem az is elég!
Elállt a hóesés. A felhők mögül kibújt a nap. A fehér takaróvá összeállt hópelyhek lassan olvadoznak. A hazafelé tartó úton megkönnyebbül Bence lelke. Kóstolót adott is, kapott is. A disznótorossal megörvendeztette a mestere sógorát. Imola láttán pedig belekóstolhatott, milyen élet várt volna rá régi, volt szerelme oldalán.
Hogyan is fogalmazott mestere? A szerelem szalmaláng! A szeretet és a tisztelet sokkal többet ér.
Ideje lenne megfogadni bölcs tanácsait, amivel a szakmán túl magánéletre vonatkozóan is ellátta. Ebben is igaza volt Jani bácsinak, a Tanítójának! Mit sem ér a szerelem, ha nincs viszonzása! Tisztességes, becsületes lányt keress magadnak, Fiam!
Ismét összefut Bence szemében a könny. A feltoluló emlékek, vagy a szélvédőn áthatoló erős téli napsütés hatására? Sajnálja még el sem hantolt mesterét és úgy érzi, végképp magukra maradtak. A munkájába menekül.
Ha emlékezete nem csal, január másodikára bejelentette javításra a kocsiját Karolina, az új gyógyszerész asszisztens. Talpraesett, csinos, jó kedélyű, harmincas éveiben járó nőszemély. Rendszerint váltanak egymással néhány évődő szót, amikor elmegy kiváltani a szülei gyógyszereit. Ideje lenne randevúra hívni.
Erre mondaná a mester: nosza, rajta, fiam! Ne kapkodj! Inkább lassú, de biztos léptekkel haladj előre! Elvégre megfontolt, komoly felnőtt vagy!
A rádióban a déli híreket mondják. Ilyenkor már szülei az ebédhez terített asztalnál ülnek, melyen ott gőzölög a friss, forró leves, mert ahhoz ragaszkodik a Papa. A második fogás szilvás gombóc lesz, mert reggel látta a hűtőláda tetejére kitett zacskóban a kilónyi fagyasztott gyümölcsöt.
Vajon Karolina tud-e szilvás gombócot készíteni? Feltétlenül meg kell majd kérdezi tőle! No, nem az első remélt randin, talán lesz több is.
Összefut szájában a nyál. Rég érzett ekkora éhséget!