Könyvtár
Írta: Köves József
Közzétéve 7 hónapja
Megtekintések száma: 130
Könyvtár
Nyugodtan mondhatnám a kommunisták elleni harc hős ellenállójának magam (divat lett 25 év alatt, akárcsak korábban antifasiszta harcosnak lenni – utólag).
Unatkozó kissrácként feljártunk a Rákóczi úton (páros oldal) a Magyar Dolgozók Pártja klubhelyiségébe, ahol minden héten egyszer valami szabad pártnap keretében műsort is adtak, többnyire amatőr, de néha félprofi vendégművészekkel. Vegyes borzadályokat néztünk – már akkor se túl csillogó szemmel. Arra emlékszem, mert halálra röhögtük magunkat, hogy egy torz pasas Zseleznyákról, a hős partizánról énekelt igen hamisan, de mély átéléssel. Akkora átéléssel, hogy amikor ott tartott: „és áttört a gárda, csak egy hullt a porba, Zseleznyák, a hős partizán”, leroskadt a kis színpad deszkáira, fölnézve énekelte tovább „A nyájak legeltek a kék tiszta égen..” (Talán csak a legelést nem játszotta el).
Egyszer – mi, Rózsák terei kis hülyék, 11-13 évesek – megbeszéltük, hogy megzavarjuk a „nagyérdeműt”. Nem is akárhogy. Mindegyikünk vitt magával egy fej fokhagymát, és ott, szinte vezényszóra, elkezdtük enni a gerezdeket, mint mások a kekszet vagy (akkor még nem volt) a ropit. A sok-sok szabadpártnapos néző – főleg idős asszonyok – először csak fintorogtak, körbeszaglásztak, s miután megállapították, hogy elviselhetetlenül büdösek ezek a kölykök, sorra elkezdtek kivonulni az előadóteremből. Jó hecc volt.
Hát így füstöltük ki az elvtársakat. Fokhagyma volt az egyetlen fegyverünk.
Persze kitiltottak minket. Nem volt nagy bánat, csak azt sajnáltam, hogy a kis könyvtárban ez után nem böngészhetek. Ott olvastam bele először az Ifjú gárdába, ott lapozgattam a Távolban egy fehér vitorlát, az Aranycsillag lovagját, meg a Távol Moszkvátólt. Igen, böngészést mondtam, mert itt nem volt kölcsönzés, csak le lehetett ülni egy négyszögletes étkezőasztalhoz olvasni. Vagy ez volt az első könyvtári élményem, vagy a Garay piachoz közeli MSZBT klub. (Ifjabbak kedvéért Magyar-Szovjet Baráti Társaság). Ahol már igazi kölcsönkönyvtár is volt. Akkoriban „örök-harag” összevesztem B. Gabival, aki persze e fél év ellenségeskedés után örökre – haláláig – legjobb barátom lett.
De akkor nagyon magányos voltam. A könyvtár – az MSZBT – lett a barátom. Hetenként legalább háromszor kölcsönöztem onnan, és mindig két könyve vittem haza. Nemcsak orosz-szovjeteket. Hanem például Amado Vörös vetését (brazil), Jack London regényeit (amerikai) Illés Béla A vígszínházi csata (magyar) című kisregényét, Boldizsár Iván (magyar) Fortocskáját vagy éppen Aragont (francia). És persze ruszki írókat is: Gorkijt, Solohovot, Msztyiszlavszkijt, Majakovszkijt.
De – betűéhség - mindez nem volt elég, többre vágytam. Beiratkoztam a Szabó Ervin könyvtárba, amely az Almássy téri önálló épületéből a Rottenbiller utca és Péterfy Sándor utca sarkára költözött. Az Egri (Engel) Ede barátom szüleinek volt kávéházába, amely előtte Pikosz volt, de a Pikosz (Piaci Kereskedők Országos Szövetsége) akkor átköltözött a Huszár utca sarkára.
Ez már az élvezetek csúcsa volt, a mindenféle tabuk között is remek világirodalmi választék: angol, német és francia írók művei is, olyanok, amelyek azonnal fölkeltették a kíváncsiságomat. Igaz, némelyik mű címe a saját trafikunk ponyvaolvasmányait idézte. Pl Rölvaag Edward Hallgat a préri-je azért kellett, mert olyan jó „kovbojos” címe volt, de innen vittem haza Howard Beljájev Kétéltű emberét, H.G. Wells regényeket, magyar klaszikusok sorát. Az volt akkor a szabály, hogy két szépirodalmi és két ismeretterjesztő művet lehetett kikölcsönözni, maximum három hétre. De mert anyám is mániákus olvasó és könyvtári tag volt, sokszor együtt döntöttünk a kölcsönkönyvekről. Igaz, emiatt a Nyomorultakat évente egyszer újra kellett olvasnom, mert szegény anyámnak akkora kedvence volt, hogy minden évben elolvasta, s emiatt én is. (Meg persze nekem is nagy kedvencem volt, és mai is az).
De a csúcs a mozgókönyvtár volt.
Én ugyan nem kölcsönöztem könyvtárvillamoson, de a kíváncsiság annak idején többször is felvitt a – szerintem nagyon ügyesen – berendezett kocsiba. Tetszett. J
Úgy emlékszem, az a villamoskocsi gyakran állt a Bécsi út és Vörösvári út sarkán,a hajdani remiz előtt. Én legalább is mindkét alkalommal ott kíváncsiskodtam föl magam a villamosra. Szerettem - most is szeretem -a könyvek illatát, azt a csak antikváriumokban és könyvtárakban érezhető, különös papírillatot, amiből valami ódonság áradt. Az új könyveknek is van szerethető könyvillatuk, de az antik illat mégis csak más. Mint ahogy a mai Gerlain parfűm lehet bármi csábító, nem ugyanaz, mint egy régről ottfelejtett pumpás üvegből kifújt 4711-es, mert valahogy benne van a múlt, dédanyáink, nagyanyáink flörtje, bálja, szerelme.
A Budapest ostromát követő újjáépítési lázban – amikor még kevés volt az ép helyiség, lelkes és okos könyvtárosok találták ki ezt a kölcsönzési formát, a mozgókönyvtár intézményét.
A Fővárosi (akkor még nem Szabó Ervin) Könyvtár mozgó könyvtárai mindig a megadott időben érkeztek (elsősorban külterületi) állomáshelyükre, hogy néhány órán át az olvasás ügyét szolgálják.
Lelkes könyvtárosok már a harmincas években javasolták, hogy a sűrű – bizony, Tarlós főpolg úr, több sínen közlekedő, mint pöfögő - villamoshálózatot állítsák a művelődés szolgálatába (is). Vagyis ne csak a megszokott villamosok közlekedjenek, hanem olyan célszerűen átalakított járművek is, amelyek közkönyvtárként működnek. Ahogy jóötletekkel lenni szokott: sem a fővárosi közlekedési társaság,sem a BSZKRT nem állt szóba a lelkes népművelőkkel.
Nem így az ostrom után. Mivel jó néhány budapesti fiókkönyvtár elpusztult, az ötletgazdáknak nem kellett sokat kilincselniük. Vas Zoltán budapesti polgármester utasítására azonnal rendelkezésre bocsátottak két villamoskocsit, pedig alig volt még épkézláb, működő, forgalomba küldhető szerelvénye. Persze ez a két, még a 19. században gyártott kocsi is sérült volt, de így legalább belülről nem kellett rendbe hozni, elég volt bele építeni néhány könyvespolcot.
A startot – olvasom egy helyütt - nagyszabású fesztivállal, a Szabad Könyv Ünnepével kötötték össze. "A könyv ünneplőinek sorában most ott láthattuk a dolgozókat is. A szállítmányozó munkást, aki a megrakott szekérről ugrott le egy pillanatra, és a villamoskalauzt, hogy könyvet vásároljanak. Nem külsőségekben, hanem lényegében forrt össze a közönség, az író és a könyv, a szabaddá lett betű első ünnepén." Így lelkesedett a Szabad Nép tudósítója. Nos, ennek az ünnepnek volt a záróakkordja az 1. számú Mozgókönyvtár elindulása július 23-án, egy héttel később pedig a kettesé. Előbbi a Bosnyák téren és a Béke téren állt az érdeklődők rendelkezésére, a második Kőbányán, a Liget téren és a kispesti villanytelepnél "várta az olvasni vágyókat" heti két alkalommal, három-három órán át. 1946. január 28-án újabb villamos indult. A 3. számú Mozgókönyvtár Budán, a Török utcában.
A villamosok eleinte roppant népszerűek voltak, és innen is csak két regényt meg egy ismeretterjesztő művet lehetett hazavinni - három hétre. De sok olvasó vállalta a sorban állást, a szűk "kölcsönzőtermet", csak hogy a hagyományoktól eltérően használhasson könyvtárat. A mozgókönyvtárak iránti érdeklődés az ötvenes évek közepére lanyhult, pedig akkor a villamosok már Újpestre, Pestlőrincre, Pestimrére, a kőbányai temetőhöz (Gogol: Holt lelkek) , Kelenföldre és a János kórházhoz is kiszálltak.
1955-ben meg is szüntették az egyik mozgókönyvtárat, tíz év múlva pedig már csak egy volt forgalomban. Utoljára 1969-ben állt az olvasók rendelkezésére, a mozgókönyvtáras folytatást a szakma az akkor már évek óta világszerte elterjedt (Prágában például 1948-tól működő) "bibliobuszban" képzelte el. Az első ilyet 1973-ban indította a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, leginkább az újonnan átadott lakótelepek irányába.
Mi maradt meg mindebből mára? A you tube-on ma is letölthető egy aranyos magyar film. Amiben ott a villamoskönyvtár – és a gyönyörű Domján Edit a könyvtáros. A film címe: Két emelet boldogság.
Nézzétek meg!