Kevéske tetteink
Írta: Mezei Attila
Közzétéve 3 hete
Megtekintések száma: 46
Kevéske tetteink
A csehországi Krumlov városka bajor származású patikáriusa zölden vásárolta fel a nadálytövet, méhfüvet, valeriánát, hogy szárítás után kis staniclikban dozírozott gyógyteákat készítsen belőlük. Fia a tejeskávé illatú Bécsben 1844-ben szerzett erdőmérnöki diplomát. A fiatalember tartotta magát az atyai intelemhez, miszerint az egészségre jótékony hatással bír a barbár Magyarországtól való minél tetemesebb távolság, ezért a Moldva folyó mesterségesen duzzasztott faúsztatójának első állomásán, a Szent Tamás rakodón teljesített szolgálatot. A hatalmas Cseh-erdő faanyagát innen briliáns mérnöki megoldások sorával, és a jó katolikus tót tutajosok tapasztalatával, akik mesterien rendezték capinjaikkal mértani rendbe a szomorú borovikat, jegenyéket Prágáig, Bécsig juttatták, kielégítve az építkezések forró lázában égő királyi városok épületfa igényét.
A következő generációk azonban már nem tudtak ellenállni a csaknem húszévnyi álmából 1867-ben felriadó, és a tetszhalott állapotban elvesztegetett lehetőségeket azonnal pótolni akaró Magyarországnak. Az unoka már a selmecbányai akadémián tanulta az erdőművelést, a dédunoka pedig úgy vélte, hogy fél évszázadnyi erdőzúgás elég egy családban, és a budapesti Pázmány Péter Egyetemen szerzett geográfia és história tárgyakból diplomát. Igazodva a huszadik század eleji korszellemhez stúdiumai végeztével európai körutazást tett. Bécs, és a világ fővárosa Párizs mellett a bajor ősök Münchent is kötelező célponttá tették számára.
Erősen magyar nemzeti érzelmű européer bajorként kezdett tanítani a szegedi gimnáziumban, táskájában gondosan hordozva a családban „jó öreg méregkeverőként” hívott krumlovi öreg figyelmeztetéseit a szélsőségekre hajlamos magyarokkal való óvatosságról, az emberiességről és az igazságról.
Gavrilo Princip revolvere nemcsak a magyarokkal nem túlzottan rokonszenvező trónörökös életére tett pontot, az ifjú tanáremberé is alaposan megváltozott. A katonai behívó már 1914-ben megérkezett, kezdetét vette az újabb európai tapasztalatcsere. Eleget hallotta korszakos oktatóktól az egyetemen, hogy keleti út nem létezik, és István király is nagyon jól tudta, hogy miért hallgat bölcsen az esetleges hun és egyéb rokonságról, első útja mégis a kelő nap irányába vezetett, a lucki áttörésnél hadnaggyá léptették elő. Később pótolta az univerzitás után méltatlanul kihagyott Itáliát is, eseménydús hónapok után az Isonzónál kapta meg a második fokozatot, főhadnagy lett.
1919-ben újra tanítani kezdett a szegedi leánygimnáziumban. Az országban kiderült, hogy a vesztes háború zűrzavarát a szolidaritás hiányával kiválóan lehet fokozni. Terjedtek a bolsevik eszmék, hordozói a polgárháborús Oroszországból lassan hazakeveredő hadifoglyok közül azok, akik legénységi táborokban töltötték rabságukat. Ezekben, a tiszti lágerekkel ellentétben, nem színi előadásokkal szórakoztatták magukat, hanem erdőirtásokon dolgoztak, vagy egyszerűen csak koldultak az anyagi javakban nem dúskáló szibériai városok utcáin.
Ebben a közegben úgy terjedt a vörös propaganda, mint a spanyolnátha, mindez a budapesti direktóriumban csúcsosodott ki.
A leánygimnázium óraadója eközben rendes tanári titulust szerzett, a passzus birtokában az egyetem gyakorló gimnáziumában folytatta hivatását. Ahogy a krumlovi gyógyszerész figyelmeztette, a vörös uralmat, amúgy magyarosan, a másik oldal szélsőséges megoldásainak időszaka követte. A történelem jeles oktatója időközben elérkezettnek találta az időt, megházasodott. Ebből következően nem a napi események uralták a gondolatait, bár az addig háborús hősnek tartott Horthy szerepén azért elmélázott. Az egész magyar sajtót bejárta egy riport, melyben a hazájába való visszatérést firtató kérdésre a tengerész azt a szabatos, nehezen félreérthető választ adta, hogy az ő hazája Baden, a főhadiszállás. Ennek ellenére akkoriban mégis fehér lovon nyargalászott erre-arra.
1923-ban megszületett az első gyereke, és doktorált, témája: gróf Eszterházy Antal tevékenysége a Rákóczi szabadságharc kezdeti szakaszában. Pályája felfelé ívelt abban a korban, amikor Trianon kábulatából az oktatás előtérbe helyezése kezdte felrázni az országot, emellett magyar intézetek jöttek létre Európában. 1930-ban a gimnázium igazgatója lett, jelmondata: „értés és megértés”.
Beköltöztek a négyszobás igazgatói lakásba, amelynek dolgozószobájából egyenesen az igazgatói irodába nyílott a zöld ajtó. A lakás üzemeltetése a felesége gondja volt, aki ahhoz is ragaszkodott, hogy évente disznót vágjanak. A nyarakat tanyán töltötték, ahol tyúkokat tartottak. Mind erre nem lett volna szükség, az igazgatósággal olyan fizetési besorolás járt, hogy akár Krapinára is járhattak volna nyaralni.
Szerda reggel volt, átment az irodába, a hivatalsegéd már az ajtóra szerelt gyűjtőbe helyezte a napi postát, volt bőven. Kopogtak, fogalma nem volt, hogy az állatorvos miért keresheti, főleg ilyen korán. Kimérten, összeszedetten elmondta, hogy végzős fia tablójáról, egyes szülők nyomására, le akarják hagyni a kiváló kémiatanár képét, mert zsidó. Ismeri az országban uralkodó hangulatot, nem is csodálkozik, Európa legkulturáltabb nemzetét is meg lehetett téveszteni, nem várhattunk egyebet, de ezzel a megalázó tettel nem ért egyet. Azt sem hiszi, hogy mindez párhuzamban áll a gimnázium szellemiségével, azt pedig tudja, hogy a direktor, ha akarja, megakadályozhatja mindezt. Meghajolt és elköszönt!
Pár nap múlva a bank üveges portáljában megjelent a maturálók tablója, rajta minden oktató, aki tanította az évfolyamot. Senki sem ágált emiatt, hiszen egyértelmű volt, hogy erre felsőbb helyről érkezett engedély, sokan egyenesen a szintén történész minisztert sejtették a háttérben. A vélt magas kapcsolat miatt akkor sem jelentették fel, amikor a megalázásból társaik után való takarításra kötelezett zsidó tanulókat az érintett időtartam alatt saját kezűleg zárta a díszterembe, hogy készüljenek a következő óráikra. A kulcsot zsebre vágta.
Ugyancsak a vallása miatt utasította el az egyetem az iskola és az ország legtehetségesebb kémikusát is. Ezt már nem tudta egyedül kezelni, segítségül hívta az érinthetetlen Nobel-díjast, Szentgyörgyi Albertet. Így már sikerült!
Közben, úgy látszik, az erdőzúgásból mégsem volt elég, a fiát felvették a soproni egyetemre. Messze volt, de lehetett hová menekülni, amikor jöttek az oroszok. Sopronban élték meg azt is, hogy az amerikaiak valami rejtélyes indíttatásból jól megbombázták ezt az ékszerdobozt. Szegedre visszatérve két és fél óra alatt felszámolták az addigi életüket, kipakoltak az igazgatói lakásból. Érthetetlen, de tovább taníthatott, igaz, történelmet nem, maradt a földrajz. Úgy tűnt, a Kalahári elhelyezkedése, vagy a Nílus folyásiránya nem változott meg azzal, hogy errefelé újra a kommunisták készültek a hatalomra.
A postás mindig siltes sapkában járt, csak a címer cserélődött, a nagy bőr oldaltáskából hosszas kutakodás után előhalászta a levelet. Sopronból jött, de ezúttal nem a tanulmányi előmenetelről, vagy a kollégiumi étkezés visszásságairól szólt. A család éppen esedékes szeme fényét felfüggesztették, mivel a selmeci hagyományokról való értekezését némelyek antiszemitának minősítették. Csak egy út maradt, az egyetem vezetését meg kellett győzni, hogy fatális félreértés történt, amit az is alátámaszt, hogy a család, a meghatározó közeg, a legsötétebb időkben sem fordult el az üldözöttektől.
Az idős tanár kolléga, mintegy igazolásul, készségesen papírra vetette a tabló történetét, a háború után nehézkesen feléledő tudományos lapokban rendszeresen publikáló kémikus is vonakodás nélkül írta le az egyetemre való bejutásának rendhagyó eseményeit. A díszterembe zárt diákok közül azonban csak egyet talált. Néhányan Amerikában, taxisofőr is akadt köztük, hárman az ifjú Izrael állam katonái, a döntő többségük pedig egy vonattal Lengyelországba utazott.
A három igazolást személyesen vitte Sopronba, átadta egy kimérten viselkedő hivatalnoknak, aki biztosította, hogy a megfelelő helyre juttatja azokat. Fia számára összefoglalta, hogy a hülyeségnek véleménye szerint milyen szintjei vannak, és az ifjú éppen melyiken foglal helyet. A hazautat Budapesten megszakította, kiment a Széchenyi rakpartra, leült és hosszú ideig nézte a minden nyomot eltüntető Dunát. Aztán levette a varrt, ragasztott marhabőr cipőjét. Otthagyta a parton!