Keserédes ősz

Írta: Kabdebon János


Közzétéve 1 hónapja

Megtekintések száma: 100



Keserédes ősz

 Ott kezdem, hogy hosszú volt a nyár, nagyon hosszú, de végre ősz lett. Emlékszem, a baktató szekér mögött ferde sugarak szegélyezték az utat. A fák aranyban, zöldben szikráztak, ahogy a szél pajkosan mozgatta a leveleiket, csípős hajnali harmat csillogott a fűben.
– Hőőő! Itt megállunk! – mondta nagybátyám a lovaknak. Én a kordén ülve lógattam a lábam, élvezve, ahogyan a magas fű szabálytalan ritmusban át meg átcirógatta a talpam. 
Néha hanyatt fekve bámultam az eget, arra gondolva, mennyi minden vár ma rám.
– No, ugorj gyerek! – szólt rám Zoli bátyám. Szigorú ember volt. Mezőőr. Nagy puskát hordott a vállán, motorral járt. Féltünk tőle vagy tiszteltük, az ördög tudja. Talán mindkettő.
Leugrottam, előre siettem a bakhoz. Ő lenyújtotta a cserépkorsót, én meg leballagtam a patakhoz. Leguggoltam, kicsit odébb toltam a felakadt, apró gallyakat, nehogy belefolyjon a korsóba, aztán megmerítettem. A patak valahonnan messziről jött, mert oly hideg volt a vize még a legmelegebb nyárban is, mintha egy sarkvidéki gleccserből eredt volna. Pedig erre még hegyek sem voltak, nemhogy gleccserek. Belemártottam a kezem, szürcsöltem egyet, aztán még egyet. Nem voltam szomjas, de a patak vizének az íze utánozhatatlan. Egyszerre dermesztő, hideg és finom. Semmilyen és minden ízű. Amikor először ittam a csapból, majdnem kiköptem. Olyan pofát vághattam, hogy nagyanyám azt hitte, darazsat nyeltem.
– Mi lelt, onokám? – ugrott mellém, püfölni kezdte a hátam.
Én ijedten kiköptem a vizet, rémültem kérdeztem.
– Ez mi?
– Mi vóna? Hát, víz. Csapi víz – vágta rá. – Nem jó?
Megráztam a fejem. Mama legyintett.
– Akkor ott a kút. És ha mégy a szőlőbe, a patak. Idd tele magad – mosolygott rám huncutul. Nem vettem a viccet. El is határoztam, ha megyünk a szőlőbe, dudára iszom magam.
– Mi van veled te, gyerek? – hallottam a hátam mögül a bátyja türelmetlen hangját. – Kiiszod a patakot?
– Megyek – vágtam rá gyorsan, de még kortyoltam egyet búcsúzóul. Gyorsan felkaptattam a partról, felé nyújtottam a korsót. – Tessék, bátyja.
Az öreg elvette, a bak alá tette, jól beszorítva a sarokba, nehogy felboruljon. Nem szólt, csak hátrabökött a fejével. Amikor megérezte, hogy felugrottam a sarogjára, megcsattintotta az ostort, a lovak csendesen megindultak.
– A puttonyt, meg a hordókat mi visszük, hát, hogy lesz a szüret, ha délre érünk oda?
Csak úgy maga elé mondta. Az útnak, meg a lovaknak, mintha ott sem lettem volna.
– Még bemegyünk a tanyára? – kérdeztem jó hangosan, hogy túlkiabáljam a szekér zörgését.
Csak bólintott. A tanya a Menyuséké volt. Sokat játszottam ott, míg össze nem vesztem Pantikával, a Menyusék lányával. A nyáron sokszor mentünk a szőlőbe kapálni, cseresznyét szedni, ilyenkor mindig bementük a Menyusékhoz. Volt, hogy ott ebédeltünk. A szőlőnk alig pár száz méterre volt a tanyától, így gyakran Pantika is jött baglyászni, fészket keresni, cseresznyét enni. De az ősz és a szüret az más volt. Az ősz és a Méhes – így hívták a szőlőt – olyankor tündérvilággá alakult. Az erdő ezer színben lüktetett, mintha a téli álma előtt még utoljára megmutatná, milyen csodával áldotta meg a teremtő isten. A gyümölcsfák duzzadtak a terméstől. Alma, körte, birs, kökény, mind megannyi íz és finomság, amire rákaphattunk kedvünkre. Csak befeküdtünk a magas fűbe az ingünkből tarisznyát csinálva teleraktuk az érett gyümölcsökkel, hanyatt fekve áradoztunk arról, hogy még a királyoknak sincs ilyen dolga. Nem volt, bizony! Ezért is fájt, hogy összevesztem Pantikával.  Nem akartam én megbántani, de hát még oly sokat akartam élni. Tele voltam álmokkal, ő meg ilyet kérdez? Ráérhetett volna. Éppen cseresznyét ettünk. Kettő a fülünkre akasztva, a többit meg összeöntöttük a közösbe, úgy csemegéztünk, míg a szüleink tetejelték a szőlőt. Akkor rám nézett, nyamnyogta a cseresznyét és közben elhadarta.
– Elveszel?
Hanyatt fekve köpködtük a magokat az égre. Én éppen egy madarat céloztam erősen.
– Mi? – kérdeztem csalódottam. Nem találtam el, a visszahulló mag pont a szemembe esett. 
– Aft kédem, elvefel? – tele volt a szája cseresznyével.
– Pantika. Köpd ki! – szóltam rá viccesen, miközben felkönyököltem.
– Elveszel, te süket? – ripakodott rám mérgesen.
Egy mukkot se tudtam szólni. Erre ő is felült velem szemben. 
– Mert ha elveszel, akkor csak csókolj meg itt! – ütötte a vasat, miközben a cseresznyétől ragadós ujjával az arca jobb felére mutatott. Teljesen ledöbbentem. 
– Most hülyéskedsz? – nyögtem ki végül. Erre ő durcásan talpra ugrott.
– Tudtam! – morogta dühösen. – Nem szeretsz! Ennyi!
Megráztam a fejem.
– Nem igaz, Pantika! Szeretlek!
– Akkor?
– Mit akkor? De hogy vegyelek el? Kitől?
– Az mindegy. Így csinálják! Tegnap hallottam a tesómtól, ahogy mondta a Pistának. Szeretsz? Erre a Pista azt mondta: Igen! Szeretlek! Erre a tesóm: Akkor vegyél el! Erre a Pista: Elveszlek. Érted? Ha szeretsz, vegyél el!
– De nem vehetlek el, értsd meg!
– Mert nem szeretsz!
Kifulladtunk. Végül mérgesen elindult a szőlő felé, én pedig utána. Mentünk egymás mellett egy darabig aztán nagy nehezen kinyögtem.
– Pont azért, mert szeretlek. Ha elveszlek, majd nem szedünk cseresznyét csak azért, hogy elrakjuk télire. Többé nem megyünk baglyot keresni, hanem dolgozni fogunk, és panaszkodni. Meg dolgozni aztán megint panaszkodni. Nem barangolunk erdőben, hanem teheneket tartunk. Nem játszhatunk többé, hanem kapáljuk a szőlőt, meg a kertet. Meg akkor nekem innom kell majd, neked meg veszekedni, hogy hova tettem a pénzt. Érted?
Pantika széttárta a kezét.
– Honnan veszed? Ez nem igaz! Semmi más dolgunk nincs, csak az, hogy szeressük egymást.
Megráztam a fejem, erre dühösen toppantott.
– Na, látod! Ezért nem szeretsz! 
Otthagyott. Visszament a tanyára, azóta nem is láttam. Úgyhogy nagyon vártam ezt az őszt. Azóta meghánytam-vetettem a dolgot magamban, eldöntöttem azt, amit tízéves fejjel eldönthet az ember. Izgatottan forgattam a fejem előre, hátha meglátom a tanya fakapuját, meghallom a nagy fehér kuvasz ismerős ugatását. Már éppen zsibbadni kezdett a nyakam, amikor bátyja megszólalt.
– Akko jól van, Cserje, lassan, lassan. Jól van. Mi a nyavalya ütött beléd? – mondta a lónak, és meghúzta, kissé megrántotta a gyeplőt. A kuvasz rekedten ugatott, Csicsi, a puli meg csaholva nyalogatta a szekérről lelógó lábam. Bátyja a helyére akasztotta az ostort, lekászálódott a szekérről. Várt egy kicsit, aztán elkurjantotta magát.
– Adj isten!
Csak a kakas felelt neki egy harcikukorékolással. Az öreg hátra tolta a mezőőr kalapját.
– Menyus! Rózsi!
Senki nem válaszolt. A bátyja a széles udvar jobb felén terpeszkedő ház felé indult.
– No, ezek itt hagytak, mert te kiittad a patakot – bökte felém kaján vigyorral. – Már ott vannak apádékkal a Méhesben, mert nem volt türelmük várni – fűzte tovább a szót, miközben befelé indult. De akkor én már tűkön ültem. Villámgyorsan leugrottam a szekérről, elébe vágtam.
– Pantika! – kiáltottam. – Pantika!
Gyorsabb voltam, mint az öreg, így hamarabb odaértem a bejárati ajtóhoz, lenyomtam a kilincset. Halotti csönd fogadott. Balra a sámli, rajta bádogpohár, a vizesvödör fedővel takarva, nehogy bele dögöljön valami bogár. Középen asztal, székek, szépen rendezve. Szekrény, sparhelt, alatta a tegnap este bekészített fa. A tisztaszoba felé siettem, benéztem az ajtó ablakán. A függönyön keresztül láttam, hogy az ágy be sincs vetve, a dunyha mintha még alvó embereket takarna.
– Bátyja! – kiáltottam rémülten, de ő már mögöttem volt.
– Eredj innét, gyerek – dörrent rám az öreg, berobbant a tisztaszobába. Nem hallottam a hangját. Pantikára gondoltam, arra, amit a szoba közepén láttam. Egy nagy kígyó volt, félbevágva. Zoli bátyám sápadtan meredt maga elé, aztán a kígyóra. A csizmája orrával megbökte a fejét. Nem mozdult.
– Ennek vége – dörmögte maga elé – No de.…? – akadt meg benne a kérdés, és megindult az ágy felé. Ahogy felhajtotta a dunnát, meglátta a két embert, és felhördült.
– Azt a szentséges úristenit az anyjának. Az a rohadt dög! Hát, telelni jött ez a keresztes. Hogy rogyasztaná rá az úristen az eget ezekre a viperákra! Honnan jöttek ezek? Így elbánni szerencsétlenekkel!
Ahogy káromolta az eget és az összes élőlényt a földön, lassan visszahajtotta a dunyhát, levette a kalapját. Úgy beszélt, mintha ott sem lettem volna.
– Álmukban végeztek velük.
Aztán mintha a villám csapta volna fejen, hirtelen megfordult, körbenézett.
– Hol a gyerek? – kérdezte a szobától, aztán lenézett a földre, a kettévágott kígyóra meredt.
De én már megtaláltam Pantikát. Az ágy mellett guggolt, a sarokban. Úgy tartotta maga előtt a baltát mintha az volna az arca. Amint közeledtem, dühösen, a félelemtől remegve felém vágott a kígyó vérétől ragacsos baltával.
– Menj innen! – sikoltotta. – Megöl! Titeket is megöl!
Bátyja mellém ugrott.
– Mondtam, hogy menjél ki! Ne mondjam még egyszer. – ripakodott rám ellentmondást nem tűrve. Felnéztem rá.
– Bátyja, de én segíthetek neki – megfogtam a kérges kezét. – Hidd el, bátyja.
Az öreg rám nézett, én eltökélten visszanéztem rá. Végül bólintott, hátralépett.
– Itt leszek a takarásban – motyogta. – De ha valami bajotok esik...
Megráztam a fejem, aztán Pantika felé indultam. Ő a hátát a falnak vetve meredt előre, mintha nem is látna bennünket, időnként rémülten fürkészve a padlót és a szoba sarkait. 
Leültem elé. Csak egy kicsit rezdült össze az árnyékomra, de aztán csendben tovább folytatta a kutatást. Néztem egy kicsit. A szívem a torkomban dobogott, ahogy megpróbáltam megszólalni, szinte azonnal bedagadt a nyelvem a kétségbeeséstől. Végül úgy döntöttem, nem is nézek rá. Inkább magam alá húztam a térdem, közéjük fogtam a fejem.
– Pantika. Nagyon bánom a nyarat, és úgy, de úgy vártam az őszt, hogy végre láthassalak. Sokat nem aludtam, néha csak egy kicsi hiányzott, hogy ne rohanjak ide hozzád, hogy elmondhassam neked, mit érzek. Majd kiugrott a szívem tőle – felemeltem a fejem, és a könnyben és rémületben ázó szemébe néztem. – Elveszlek, Pantika. És azt is elhiszem, hogy nem kell mást tennünk, csak szeretni egymást. Ígérem, hogy így lesz, Pantika. Mert szeretlek. 
Nem szólt, csak az ajkai remegtek, mintha mondana valamit. Kérdően felé böktem a fejemmel, amire megint csak hangtalanul formálta a szavait. Most végre úgy éreztem, hogy engem néz, mert egy pillanatra ismerős düh szikrázott fel a gyönyörű fekete szembogarában. Mozdulatlanul vártam, vajon megpróbálja-e újra megformálni a hangtalan szavakat. Nem szólt, csak maga mellé tette a baltát, megfogta a kezem.
– Mit szeretnél? – kérdeztem tőle halvány mosollyal.
Keményen rám nézett.
– Süket vagy? Csókolj meg, itt!